Polaneczky Dezső, korábbi magyar bajnok kerékpárversenyző

60 éve, 1966 őszén elképesztő sikert ért el a hattagú magyar országúti kerékpáros küldöttség Mexikóban. Megnyertek egy több mint 2700 km hosszú olimpia előtti teszt-körversenyt, ami máig hazánk egyik legnagyobb eredménye a sportágban. Az itt kapott serleg pedig 2025 óta a Debreceni Kerékpár Múzeum gyűjteményét gazdagítja. A történelmi sikerről Polaneczky Dezsővel, a győztes csapat egyik tagjával beszélgettem.

Hatvan évvel ezelőtt rendezték Mexikóban ezt a bizonyos megmérettetést, amire meghívták a magyar válogatottat is. Milyen céllal tartották meg ezt a tesztversenyt?

1968-ban Mexikó olimpiát rendezett. Ám ezelőtt két évvel a Magyar Kerékpáros Szövetség kapott egy felkérést, hogy küldje el a legjobbjait erre a próbafutamra. Ez egy összesen 2717 kilométer hosszú, húsznapos körverseny volt, benne egy pihenőnappal. Ezt azért rendezték meg, hogy az európai kerékpározók még a világesemény előtt kipróbálhassák, hogyan tudják elviselni testi és lelki szempontból a kétezer méter feletti magasság okozta oxigénhiányt. Hatan utaztunk ki: Szabó László, Megyerdi Antal, Balaskó György, Juszkó János, Juhász Béla és én, Polaneczky Dezső. Jómagam biztos hellyel rendelkeztem a csapatban, ugyanis ‘66-ban én nyertem meg összetettben a magyar bajnoki címet.

[1. Kép: A magyar csapat tagjai (balról jobbra): Szabó, Polaneczky, Megyerdi, Balaskó, Juszkó és Juhász]

Milyen elvárásokkal küldte ki Önöket a szövetség?

Mielőtt kiutaztunk, itthon egy nagyon speciális, hét hetes edzőtáborban vettünk részt. Ezalatt próbáltunk az időeltolódásra is készülni, bár kevés sikerrel. A felkészülés végén pedig kimondottan hegyi edzéseink voltak, az utolsó három hetet Galyatetőn töltöttük, ahol napi 160 kilométert tekertünk fel-le. Tudtuk, hogy az ottani csapatok erősek, főleg az emelkedőkön. Nemcsak a mexikóiak voltak, jöttek versenyzők Peruból, Guatemalából, Venezuelából és több európai ország, Anglia, Csehszlovákia, a Szovjetunió, Svájc és Lengyelország is képviseltette magát. Amikor ezzel a felkészüléssel kimentünk, 

a szövetségtől semmilyen elvárás nem volt felénk.

Nem számított hanyadikok leszünk, csupán tapasztaljuk meg, milyen ott versenyezni, hogy majd a többi olimpiára készülő sportolóknak legyen mihez viszonyítania. Így mindenfajta nyomás nélkül tudtunk nekindulni. Az edzőnk, Szabó Lajos célként a top 5-be kerülést fogalmazta meg. Ellenben hangsúlyozta, ugyan tudja, hogy nem lehet elfárasztani bennünket, de azért ez egy hosszú menet. Magyar kerékpárosok akkor még nem vettek részt ilyen háromhetes körfutamon. „Csináljátok úgy, hogy bírjátok a végéig!” – figyelmeztetett rá, hogy ne erőltessük túl magunkat.

Már a megérkezés sem volt egyszerű. Mi történt pontosan?

Amikor landoltunk a repülőtéren már késő este volt Mexikóvárosban. Azonban nem akartak beengedni minket. A vámnál azt mondták, ők ilyen meghívásról nem tudnak, így nem mehetünk be az országba. Velünk volt Édes László a szövetség részéről, de ő sem tudott mit tenni. Majd egy bő óra múlva megjelent valaki a szervezőktől, ő intézte el, hogy bejussunk. Éjfél volt, mire a hotelhez értünk, ahol meg éppen egy nagy karnevált tartottak. Azt se tudtuk, mi van velünk: fájt és zúgott a fejünk, mert volt ott minden, trombita- és sípszó, sőt még petárdákat is lőttek. A kerékpárjaink közben a repülőtéren maradtak, azokat csak másnap hozták el. Azután pedig már rögtön vasárnap mentünk is 80 kilométert bemelegítésként. Hétfőn ismét megtettük ezt a távot, kedden pedig már starthoz is álltunk.

Mexikóban teljesen más légköri viszonyok uralkodnak, gondolok itt a már említett két-háromezer méteres magasságra. Lehetett valamilyen módon mégis alkalmazkodni ehhez ilyen rövid idő alatt?

Próbálkoztunk az akklimatizációval, de sajnos nem volt rá igazán alkalmunk. November 22-én indult a verseny, minket pedig meg 18-án tudtak csak elrepíteni. Két napig úton voltunk, 22 órát töltöttünk a gépeken, így nagyon fáradtan érkezdtünk meg. Érdekes volt megtapasztalni, mennyire más ott az időjárás, mint Európában. Amikor reggelente felkeltünk, marha hideg volt, olyan 4 °C. Többen melegítőben álltak rajthoz, ehhez képest délutánra már 34 fokok voltak. Nyilván az ilyen szintű hőingáshoz nincs hozzászokva az ember szervezete – meg is viselt bennünket. Viszont valahogy három-négy nap alatt, lassacskán alkalmazkodtunk hozzá. Egy idő után már nem is vettük észre a légszomjat sem. Bár az utolsó szakaszokon – amikor ismét 3200 méterig kellett felmennünk –, ott már megint érezhető volt a különbség, de nem mondanám, hogy olyan nagy nehézségeink lettek volna. Ám az ottani versenyzőkön azért látszott, hogy ehhez már születésük óta hozzászoktak.

Már a verseny eleje „hegymászással” indult. Ezzel hogyan bírkóztak meg?

Kifejezetten nehéz volt a kezdés, hiszen a 162 versenyzőből álló, Mexikóvárosból induló mezőnynek 30 kilométer után kétezerről rögtön háromezer méter magasra kellett feltekernie. Gyakorlatilag azonnal nekivágtunk a kemény emelkedőnek. Ugyan éreztük, hogy nincs annyi levegő, mint amire számítottunk, és nem könnyítette meg a dolgunkat, ennek ellenére kifejezetten jó pozícióba kerültünk. Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy az ottani lapok is így írtak rólunk: 

A puszták fiai, a hegyek királyai.

Megyerdi és én is hegyi bajnokok voltunk, illetve Balaskó és Juhász is mindig a 2–3. helyeken végeztek a hazai futamokon. 62–64 kg között volt a versenysúlyunk, ehhez képest a nagytestű ellenfeleink nem bírták olyan egyszerűen felcipelni magukat. Jól jártunk vele, hogy sok volt a hegyi szakasz, pedig olykor 40-50 kilométeren belül emelkedtünk ezer vagy kétezer métert.

Milyen hangulat uralkodott a csapaton belül? Hogyan segítették egymást a keményebb szakaszokon?

Az első napon eleinte megijedtünk a hatalmas emelkedőktől, mert nem voltunk még bemelegedve. Ehhez képest mégis mindnyájan benne voltunk az első tízben, Balaskó pedig 3. lett. Ez olyan lendületet adott nekünk, hogy nem is gondoltunk a fáradtságra és a még hátralévő napok számára sem. Ehhez az is hozzátett – és talán ez volt benne a legjobb –, hogy figyeltünk egymásra. Nem engedtük, hogy bárki leszakadjon, hanem ilyenkor visszamaradtunk és felhoztuk. Mindig csapatszellemben versenyeztünk, segítve a másikat. Sőt, már a repülőúton jól összeszoktunk, úgyhogy jó hangulatban, viccelődve teltek a napok.

Mikor hitték el, hogy itt tényleg reális esély lehet akár a győzelemre is?

Mindjárt a második nap végére ott voltunk a legjobb húszban mind a hatan, sőt Megyerdi és én pedig az első tízben. A harmadnapra mindnyájan bekerültünk ide, majd a következő szakasz után már csapatban is feltekertünk a negyedik helyre. Az ötödik napra az első háromig jutottunk, nem sokkal később pedig már a második helyen tekertünk. Ez annyira nagy önbizalmat adott nekünk, hogy kezdtük elhinni:

Gyerekek, itt minden lehetséges!

Innentől kezdve figyelnünk kellett rá, hogy ki jelenti ránk a legkomolyabb veszélyt. Ezért a kerékpárunk felső vázára leokoplasztot ragasztottunk és felírtuk rá azok rendszámát, akik közel voltak hozzánk, illetve, hogy hány percre és másodpercre vannak tőlünk. Őket nem szabadott elengedni magunk mellett. Egymásnak is igyekeztünk jelezni, de akkor még nem voltak mikrofonok, meg autórádió – egy módja volt ennek: élesen fügyültünk a másiknak.

[2. Kép: Magyarok a mexikói körversenyen]

Komoly kitartás kellett a futamhoz, nemcsak a versenyzők, de a kerékpárok részéről is. Hogyan bírták Önök és a járgányok ezt a több mint 2700 kilométeres távot?

A repülőre vittünk magunkkal egy nagy ládát tele gumikkal, kerekekkel és szerszámokkal. Valamint hoztunk még öt tartalék kerékpárt is, ha bármi történne, összességében tehát fel voltunk készülve. Ezeket a járműveket a legendás Tarapcsák Miklós, „Pajti” bácsi építette nekünk. Kvázi testre szabta a bringáinkat, mint egy ruhát. Megmérte a karokat, a lábakat, a derekat, úgyhogy nagyon precízen elkészített biciklikkel mentünk ki. Viszont sajnos többször kaptunk defektet és olykor hárrom percig is eltartott mire új kerék érkezett. Ami minket illet, a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy Mexikóban még a Nap is másképp süt. Az ötödik szakasz után teljesen összeégtünk, mivel nem vittünk magunkkal hosszú ujjú mezt, ami betakarta volna a kezünket. Éppen ezért 

volt olyan, hogy amikor reggel felkeltem, és kinyitottam a tenyeremet, elrepedt rajta a bőr – konkrétan vérzett az egész.

Csupa vízhólyagos volt a testünk, emiatt folyton fáslisztuk magunkat mindenütt. Ezekkel is meg kellett küzdenünk a kilométerek mellett.

A kemény erőpróba ellenére azt se feledjük, hogy a világ másik felén versenyeztek. Milyen szokatlan vagy furcsa dolgokkal találkoztak Mexikóban? 

Egy idő után feltűnt, hogy úton-útfélen puskával felszerelt emberek állnak. Nem értettük miért, majd kiderült, hogy bizonyos szakaszokon jelentős puma-veszély volt. Azért vezényelték ki őket, hogy a leszakadó versenyzőket meg ne támadják a nagymacskák. Szintén érdekes volt, hogy nekünk nem volt szabad megenni az ottani salátát vagy a különböző gyümölcsöket. Nem véletlenül – mint megtapasztaltam –, hiszen én mégis megkóstoltam a zöldségeket, amiket a mexikói versenyzők ettek, erre olyan gyomorgörcs és hasmenés kapott el, hogy többet voltam este a WC-n, mint az ágyban. Miközben másnap ismét egy elég hosszú szakasz következett. Ráadásul az ötödik nap után elfogyott a magyar szalámi, amit a fiúk hoztak magukkal, hogy legyen otthonról hozott eledelünk. Gyakorlatilag éheztünk! Ez az igazság. Juszkó Jani például négy kilót fogyott ezen a versenyen.

Önök személy szerint kerültek veszélyes szituációba az ott töltött idő alatt?

Az egyik szakasz végezetével este lementünk az Atlanti-óceán partjára fürdeni egyet, mert a szállásunk 30-40 méterre volt a strandtól. Miközben szaladtunk bele a vízbe, láttunk több hatalmas, fehér táblát, rajtuk sok betűvel. De annyira örültünk, hogy végre láttuk a tengert, hogy ezt teljesen figyelmen kívül hagytuk, mivel el sem tudtuk elolvasni. Tíz percig önfeledten lubickoltunk, aztán egyszer csak rohantak ki a hotelből pincérek, ordítoztak, kiabáltak, integettek. Mi meg visszaintegettünk nekik, mert nem tudtuk mit akarnak. Kérem szépen ott cápaveszély volt! A tengeri ragadozók pont abban az időszakban szoktak előjönni, amikor mi ott fürödtünk. Kijöttek a legyel srácok is, ők is integettek, hogy jöjjünk már ki a vízből, mert ők viszont el tudták olvasni a spanyol feliratokat. Aztán rohantunk is kifelé, de végül hála istennek nem történt semmi baj, mert egy cápát sem láttunk.

[3. Kép: A magyar bringások helyi, mexikói öltözékben]

A megpróbáltatások ellenére mégis élre került a magyar csapat. Ez hogyan történt?

Az ötödik napon Juszkó Jani, utána pedig Megyerdi nyert szakaszt. Mi pedig folyamatosan ott voltunk a negyedik, ötödik, hatodik helyeken, tartva az időeredményt. Ez azért volt fontos, mert mindig az utolsó ember célba érését vették figyelembe. A második helyet napokon át tudtuk tartani a nehéz körülmények dacára is. A 15. etapon Juszkó, a 16-on Juhász nyert. Mégis a 17. szakaszig kilenc perces hátrányban voltunk a Pepsi-Cola által szponzorált csapattal szemben. Azonban itt sikerült megelőznünk őket és

a 17. napon átvettük a vezetést a körversenyen.

Egy 1300 méteres emelkedőn küzdött felfelé a mezőny, mi pedig folyamatosan támadtuk és fárasztottuk őket, majd a nap végére sikerült eléjük kerülnünk. 

Beszélgetésünk elején említette, hogy a végső szakaszok egyikén volt egy több mint háromezer méteres emelkedő. Ezzel hogyan küzdöttek meg?

Ez egy különösen meredek, hosszú rész volt. Ahogy haladtunk feljebb és feljebb, egyre jobban sűrűsödött a köd, közben szitált az eső – alig láttunk, miközben nagyon csúszós volt az út. Nagyon kellett vigyáznunk. Közben elléptek tőlünk a Pepsi-Colás csapatból hárman, akiket viszont utol kellett érnünk. Ilyen körülmények között én még csak-csak bírtam, de Balaskó és Juszkó, a húzóembereink kicsit el voltak fáradva, így belassultak a hegyi menetben. Akkor mögéjük álltam, s hol az egyiket, hol a másikat löktem meg. Ugyanis ők jobban tudtak sprintelni, ami pedig a befutónál számít, így egymást segítve végül felértünk. 

Korábban kiemelte, hogy folyamatosan segítették egymást. Ez mit jelentett a többi csapattal szemben?

Pont a nagy emelkedő után egy hosszú, 200 kilométeres sík terepen kellett végigtekernünk, ahol erősen befújt az oldalszél. Ez a kerékpárversenyző legnagyobb ellensége. Mégis pont itt

sikerült összehoznunk egy húsz perces előnyt az utolsó előtti napon.

Ugyanis közben egy-egy csapat kezdett meggyengülni, ezért mi stratégiát váltottunk. Összeálltunk egy konvojba és senkit nem engedtünk be magunk közé. Mellettünk sorra szakadtak le az emberek a többi csapatból, mi meg ezt kihasználva annál jobban mentünk előre és előztünk. A nap végén pedig első lett Megyerdi, második Balaskó, harmadik Juszkó, negyedik Juhász, én pedig ötödik. Mi, magyarok voltunk az élen!

Ezzel jelentős előnyt szereztek tehát az utolsó napra. Mi történt a befejező szakaszon?

A 19. etapot ezzel a magabiztos vezetéssel kezdtük meg, így nem is stresszeltünk nagyon a rajt előtt. Egy relatíve rövidebb, 130 kilométeres távval zártuk a versenyt, ahol olyan 50 km után szökést kíséreltem meg egy erősebb emelkedőn. Egy svájci bringás jött velem, majd utolért minket egy angol versenyző és az a lengyel Kudra –, aki egyéniben addigra igen komoly eredményekkel rendelkezett korábbi európai futamokról. A befutó a mexikóvárosi autóverseny pályán volt, de addigra én már kissé elfáradtam, így végül csak negyedik lettem. A szakaszt Kudra nyerte meg, ám csapatban megtartottuk előnyünket, így végül be is húztuk a versenyt.

[4. Kép: A győzelemért kapott serleg.]

Mindez pedig egy elképesztő siker volt a magyar kerékpársport történetében, amiért egy igen méretes serleget is kaptak. Hogyan tudták ezt hazahozni és hogy fogadták Önöket ezután itthon? 

Elég nehéz volt feltenni a gépre a trófeát, konkrétan darabokra szedtük szét, nehogy megsérüljön. Eredetileg nem is ezt kaptuk volna, hanem autót akartak adni a szervezők, de a felajánlott jármű a hazaindulásunkig nem érkezett meg. Amikor landoltunk, virágcsokorral és éljenzéssel vártak minket a Ferihegyi Repülőtéren. Aztán a kupát el is vitték sok helyre Budapesten, különböző kirakatokban állították ki, fényképekkel együtt, bemutatva, mi, hogyan és mint történt. Különböző gyárakba, üzemekbe is meghívtak bennünket, hogy meséljünk a versenyről. A Szövetségben is nagyon hálásak voltak, hogy ilyen eredményt tudtunk elérni, és ez alapján bíztak is jó magyar szereplésben az Olimpián is.

A Polaneczky Dezsővel és Katona Attilával, a Debreceni Kerékpár Múzeum vezetőjével készült beszélgetés megtekinthető a Campus TV YouTube-csatornáján:

Képek forrásai:

Borítókép és 1. Kép: Campus TV

2. Kép: bringasport.hu

3. és 4. Kép: index.hu