Berki Krisztián olimpiai bajnok tornász

Berki Krisztián olimpiai aranyérmes magyar tornász volt a Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Karának vendége. A háromszoros világ és hatszoros Európa bajnok versenyző jelenleg a Magyar Torna Szövetség általános elnökhelyettese és stratégiai igazgatója. Ehhez korábban a GTK-n szerzett sportszervezői alap és sportközgazdász mesterdiplomát. A kötetlen beszélgetés után többek között pályájáról, karrierjét érintő döntésekről és a szakág jelenéről is beszélgettünk.

Hogyan kerültél kapcsolatba a tornával?

Nem sportoló családból származom, így leginkább egy hatalmas szerencsének köszönhető, hogy tornász lettem. Olyan négy éves koromban ismerkedhettem meg a szakággal, ami azzal kezdődött, hogy lent játszottam a társasházunk udvarán. Próbáltam cigánykerekezni, kézen állni, meg egy régi szűnyegporolón csüngtem. Velünk szemben egy tornaedző apukája lakott, aki meglátta ezt, szólt a fiának, ő beszélt a szüleimmel és így keveredtem le a központi sportiskolába.

Milyen volt ez a kezdeti fázis? Mikor döntötted el, hogy profi szinten szeretnéd űzni mindezt?

1989 végén kezdtem el tornázni. Előtte nem ismetem a sportágat, ezért egy számomra teljesen új közegbe csöppentem, amit időbe telt feldolgzoni. Az elején konkrétan sírva mentem az edzésre és sírva jöttem haza onnan. Közben egy másik mozgásformát, az úszást is kipróbáltam, de hamar rájöttem, hogy az nem az én világom. A tornában azonban viszonylag fiatal korom óta voltak kisebb-nagyobb eredményeim, sőt akkoriban kifejezetten menőnek számított az, hogy tudok kézen állni vagy szaltózni, ami vitt tovább ezen az úton.

A konkrét döntés 2000-ben született meg bennem, amikor Csollány Szilvesztert láttam Sydneyben, gyűrűn aranyérmet nyerni. Itt éreztem először, hogy egyszer talán nekem is lesz lehetőségem olimpiai bajnokká válni.

Onnantól kezdve, látva Szilas motivációját – ugyanis mi egy tornateremben készültünk a megmérettetésekre –, sokkal tudatosabban kezdtem el edzésekre járni. Máshogy álltam az egész tornasporthoz és az eredmények eléréséhez. Tényleg igyekeztem kihozni magamból a maximumot és mindent elkövetni a sikerért.

Ki segített ebben a munkában edzőként?

Kovács Istvánnal dolgoztam együtt pályafutásom jelentős részében. Ő szerencsére korán belecsöppent az életembe, mert az első trénerem kiköltözött külföldre, így az összevont csoportnál hozzá kerültem. Vele már kifejezetten a lólengés felé orinteálódtam. A férfi torna ugye hat szerből áll: talaj, gyűrű, ugrás, korlát, nyújtó és lólengés. 2002-től én szinte csak utóbbira fókuszáltam, ezért hozzá kellett szoknom a monotonitáshoz, így a kitartásomat is ennek köszönhetem. Sportolói karrierem végéig Kokó bá'-val dolgoztam együtt, ami a 32 évből 28-at jelentett. Kvázi többet voltunk együtt mint a saját családunkkal. Egyedi kapcsolat alakult ki közöttünk, ő készített fel rá, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. 

Elkezdtem olyan szinten bízni benne, hogy egyfajta apa-fia kapcsolatként vakon csináltam, amit ő mondott, és meg is lett az eredménye.

Ráadásul ő nem csak tornászt akart belőlem nevelni, hanem embert is. Nagyon mély tisztelet alakult ki bennem vele szemben.

Az edzések száma hogyan növekedett és Kovács István milyen módszerekkel készített fel?

Eleinte hetente két tréniggel indult, aztán ez lett öt, majd bejöttek a reggeli edzések is, és amikor már középiskolába jártam, heti tíz edzésem volt. Ez viszonylag soknak hangozhat, de egy elég időigényes sportágat is választottam. Kokó bá' lényegében mindenben támogatott, bár eleinte egy picit tartottam tőle, mert elég nagy generációs különbség volt közöttünk, illetve ő egy kevésbé mosolygós, szigorú edző volt a korábbihoz képest. Ám egészen hamar felnőttünk a feladathoz a csapattársaimmal. Egy idő után ők azonban már lemorzsolódtak, és akkor már tényleg egy kettes egységként dolgoztunk tovább. Voltak mécsestörések, meg nem egymáshoz szólós napok vagy hetek, de ez egy jó házasságban is benne van. Igazából ezeken mindig túlléptünk és visszatértünk egymáshoz, mert tudtuk, hogy mi a következő cél és ahhoz mennyi melót kell még belefektetnünk.

Pályafutásod egyik fontos állomása volt a 2005-ös debreceni Európa-bajnokság. Előtte azonban már a 2002-es, szintén cívisvárosi vb-n is szerepeltél. E két eseménynek pedig van egy érdekes története számodra. Mi köti össze ezt a két eseményt?

17 évesen az itteni világbajnokságon, a Főnix Arénában kezdtem meg igazából a lólengés irányába való specializálódás immár élesben, de akkor még 12 ezreddel lemaradtam a döntőről, összesítésben a kilencedik helyen zártam. Ám Csollány Szilveszter megnyerte azt a vb-t, így ez akkor is örömünnep volt a magyar tornasport számára. Rá három évre, 

2005-ben visszatértünk Debrecenbe, akkor azonban azzal a 12 ezreddel, amit előtte elvettek, Európa-bajnoki aranyéremes lettem. Éppen ezért a türelem egy másik fontos erény, amire megtanított ez a sport, a kitartás mellett.

Egyébként emiatt nagyon közel áll hozzám a város is, főleg azóta, hogy tíz évvel később ide jöttem tanulni. Láttam azt, hogy mi minden változott itt, mennyit fejlődött Debrecen, és azt is, hogy az egyetemi lét mit jelent az idejáró hallgatóknak. Nagyon örülök, hogy ez is valamilyen szinten az életem része lett.

A mentális felkészülés mennyire volt fontos része a sportolói karrierednek?

Ezzel sokáig nem foglalkoztam behatóbban, de a 2008-as pekingi ötkarikás játékok kvalifikációjánál rá kellet döbbennem, hogy igenis fordítanom kell rá időt és energiát. Ekkor világbajnoknak kellett volna lennem a kijutáshoz, de csak ezüstérmet szereztem, így az olimpiai álom elszállt. Az ezt követő időszakban az edzőm és egy mentáltréner segítségével készültem, aminek meg is lett az eredménye: egyrészt a 2012-es játékokon, másrészt pedig a civil életben nagy hasznát vettem és veszem annak, amit ebből tanultam.

Egészen pontosan olimpiai bajnok lettél Londonban. Milyen élmény volt kijutni oda, sőt meg is nyerni aztán az ötkarikás játékokat?

Ott lenni már önmagában felemelő volt, mert nagyon sokat dolgoztunk érte Kokó bá'-val. A selejtezőben azonban hibáztam, így az is kétségessé vált, hogy bejutok-e egyáltalán a döntőbe. Egy hét telt el addig, ami alatt napi két edzéssel készültünk rá. Az edzőm viszont ezeken csak egyes részelemet kért tőlem és csak az utolsó alkalommal kellett az egész gyakorlatot bemutatnom, ami kifejezetten jól sikerült. Ez az egy pillanat pedig sokat adott nekem a fináléra, mert rámutatott, hogy itt vagyok az álmom kapujában és csupán azt kell megcsinálnom, amire képes vagyok. Ott viszont azonos pontszámmal végeztünk az egyik brit versenyzővel, ami addig még sohasem fordult elő velem. Éppen azért azt sem tudtam, hogy mi dönt ilyenkor, de mint kiderült 

a hibák számát és a gyakorlat szépségét veszik figyelembe, így végül engem hoztak ki győztesnek. Amikor biztossá vált, hogy tényleg megnyertük, számomra az volt az a bizonyos cseresznye a tortán lévő tejszínhab tetejére.

Nem tudom a mai napig elmagyarázni, mit jelentett és jelent ez nekem, de abban biztos vagyok, hogy nagyon sok embernek szereztünk boldog perceket. Azóta próbálom úgy élni az életemet, hogy azokat az értékeket, amiket a sporttól kaptam, át tudjam adni mindekinek. Annak, aki kíváncsi rá és annak is, aki nem, mert később ő is meg fogja érteni, hogy mit miért mondtam el.

Nem csak olimpiai bajnok vagy, hanem azóta már a lólengésben elemet is neveztek el rólad. Ennek mi a története?

Ez nagyon érdekes volt. Mikor kigondoltuk arra alapoztunk, hogy nekem eleve hosszabb lábaim vannak, ezáltal látványosabb vagyok fönt a lovon, főleg az úgynevezett Thomas-köröket, a repülő ollókat nagyon szépen csináltam. Kitaláltuk, hogy van a Magyar-orsónak keresztelt, az elnök úr, Dr. Magyar Zoltán és a Vígh Laci bácsi által kifejleszett elem, és mi lenne, ha azt kápákon, de mégis ezekkel a repülő ollókkal csinálnám meg, ami így együtt elég látványos lenne. 2008-ban tudtam először bemutatni és akkor Európa-bajnok lettem vele, de csak évekkel később, 2016-ban nevezték el rólam. Nagyon boldog voltam, mert az eredményeinkkel és ezzel a Berki-elemmel még inkább maradandót alkothattunk a szakágban.

Nyilván minden sportolónak gondolnia kell arra, hogy a pályafutása véget fog érni. Neked ehhez sajnos sérülések is hozzájárultak. Bár korábban még vissza tudtál térni, de eljött a pillanat, amikor váltanod kellett. Erről tudnál mesélni?

Fiatal koromban volt két bokaműtétem, de ezekből még fel tudtam épülni, azután viszont évekkel később a bal vállamban kezdtem el fájdalmakat érezni. Ez a sérülés végül a visszavonulásomat eredményezte, nem véletlenül, hiszen még azóta sem tudom 90 fok fölé emelni azt a karomat.

Ki merem jelenteni, hogy az élsport nem egészséges hosszútávon, ám bizonyos szint felett semmi sem az. Enélkül azonban nincs eredmény.

Eleve két dologhoz kötöttem a pályafutásom befejezését: ha már látom, hogynem vagyok olyan sikeres, mert amit felépítettünk azt nyilván nincs értelme lerombolni, vagy ha olyan sérülést szenvedek, amin tovább rontok azzal, hogy folytatom. Ez utóbbi következett tehát be, de az az igazság, hogy függetlenül a tönkrement bal vállamtól, semmit sem bánok. Ha újrakezdhetném, akkor is ugyanúgy belevágnék. Igaz, az utolsó két évet kitörölném, mert az eléggé fájdalmas volt, de el kellett jutnom arra a pontra, hogy van egy kislányom és vele még szeretnék játszani. Realizáltam, hogy egészséges civil életet akarok élni, amihez abba kell hagynom, hogy ne tegyem teljesen tönkre magam és ne egy használhatatlan vállal éljem le az egész életemet.

A sportolói karrier egyszer végetér, viszont a sportpályafutás nem feltétlenül, te pedig pontosan ezt az utat választottad. Sportvezetőként dolgozol tovább a magyar tornáért. Milyen feladataid vannak és milyen viszonyban vagy a jelenlegi magyar versenyzőkkel?

Mondhatom, nagyon jó kapcsolatban vagyok velük, mert bármikor kereshetnek bármivel, hiszen ez is az egyik fő feladatom, hogy kapocs legyek a tornateremben és a szövetségben dolgozók között. Nagyon érdekes számomra, mert kifejezetten sokat vagyok terepen. Például erre a beszélgetésre érkeztem ide Debrecenbe, de kihasználtam arra is ezt az alkalmat, hogy lenézzek a DEAC tornacsarnokában edző kicsikhez. Ez is hozzátartozik a munkámhoz, hogy jobban elmélyüljek benne és átlássam a magyar tornasport helyzetét. A következő időszakban pedig el fogok menni országszerte minden egyes klubba és helyszínre, ahol műhelymunka folyik, hogy felmérjem, miből kell építkeznünk és hová juthatunk el a jövőben.

E sportágon belüli szakmai munkában a GTK-s tanulmányaid hogyan segítettek téged?

Alapvetően tudatosan készültem a váltásra és szerettem volna a szakágban maradni. Nyilván már sporolóként is láttam tornaversenyeket és nagyjából elképzeltem, hogyan kell ezeket megrendezni, de a szabályszerű dolgokkal nem voltam tisztában. Nagyon jó volt a sportszervezői diploma alatt megtanulni azt, hogy egy-egy eseménynek milyen előkészületei vannak és miken kell végigmenni ahhoz, hogy egyáltalán megkapjuk a zöld zászlót a rendezésre. A sportközgazdász mesterképzésben egy picit más szegmensből láthattam rá az egészre. Ez is volt a tervem, hiszen 

32 évig lent voltam a tornateremben egy burokban, azt a részét nagyjából ismertem, de a másik oldalról keveset tudtam. voltak olyan óráim, ahol arról tudtam meg sokmindent, hogyan működik ennek a gazdasági része.

Immár ötödik éve vagyok a Magyar Torna Szövetség sportigazgatója, így mostanra mondhatom, ezt az oldalt is egyre jobban átlátom. Ez alapján pedig úgy gondolom, muszáj egyensúlyt teremteni a szakmában, mert az eredményeket hozni kell, de nemcsak a versenyzőknek, hanem nekünk, sportvezetőknek is.

Közvetlen kapcsolatban vagy a versenyzőkkel. Utánpótlásban és felnőtt szinten hogyan áll most a hazai tornasport a 2028-ig tartó olimpiai ciklus közepén? 

Férfi oldalon nemrég volt egy világkupa Eszéken, ahol azért egész jól mozogtak a fiúk. Fontos, hogy ez az év még inkább egy tesztidőszak, amikor új gyakorlatokat próbálnak ki a versenyzők. Ezekkel később pedig majd eredményeket szeretnének elérni, akár idén augusztus végén az európai kontinensviadalon vagy az évvégi világbajnokságon. Ám jövőre viszont indul a kvalifikációs vb, úgyhogy elsősorban az lesz a mérvadó. Női vonalon egy picit rosszabb helyzetben vagyunk, nagyon sok a sérültünk és nem tudjuk, hogy a nagy versenyekig mennyire fognak tudni felépülni. Utánpótlásban szintén kissé el vagyunk maradva, úgyhogy ilyen szempontból is van hova fejlődnünk, de folyamatosan azon dolgozunk, hogy ezek a részlegek és korosztályok is egyre inkább fellendüljenek. Nem vagyunk könnyű helyzetben, mert az online tér annyira elviszi a gyerekeket, hogy már senki nem akar megizzadni vagy energiát beleölni semmibe. Sokkal egyszerűbb dolgokkal is lehet pénzt keresni, meg nézettséget szerezni, de talán ennél fontosabb, hogy az értékek akkor is a sport mellett szólnak. Ezekkel tudunk olyan dolgokat elérni és adni Magyarországnak is például, ami szerintem nagyon fontos és nagy szükség is van rá.

Főkép: origo.hu

Képek: unideb.hu