„Nincs lehetetlen számunka” - 30 éves lesz a Junkies zenekar

Olyan rockzenei himnuszokat írtak a közönségnek, mint a Miattad iszom te állat vagy a Vesztettél, három évtizede maghatározó szereplői a hazai klubéletnek. Lelkesedésük és lendületük a közönségre is átragad, Junkies koncertekre járni élmény bármilyen életkorban. A legutóbbi debreceni buli előtt beszélgettünk Szekeres András énekessel és Barbaró Attila gitárossal.

 

EÉ:- Jelenleg a Nagyerdei Víztoronyban vagyunk, de minden debreceni klubban megfordultatok már. Én 1998. szeptember 11-én a Klinika Moziban voltam először koncerteteken, akkor még a Nihil lemez turnéja pörgött éppen. A napokban pont azt idéztük fel egy beszélgetésen, hogy a 90-es évek közepétől a 2010-es évek elejéig milyen intenzív időszak volt a rockzenei szcénában országosan és Debrecenben is. A Junkies életében ezt ti is éreztétek?

Szekeres András: - Igen, ezt a zenekar is tapasztalta, a 90-es évek közepén felfelé ívelt mindenkinek: bejöttek a multik a kiadóknál, a normális zenekarok – akár a Kispál, az Anima vagy a Tankcsapda – kiemelkedtek, letisztult a zenei élet és elkezdtek az emberek szívesen járni koncertekre.

Barbaró Attila: - A 2000-es évek eleje nagyon hasított, rengeteg koncertünk volt, ősszel és tavasszal is körbejártuk a klubokat az országban, nem is volt szabad hétvégénk. Belekerültünk a körforgásba, hogy kétévente lemezt jelentessünk meg és folyamatosan turnézzunk. 10 év alatt ez elég komoly rutinná is vált, amiből úgy éreztük, egy idő után ki kellett lépnünk, hogy újra ihletet merítsünk.

EÉ: - Akkoriban a rockzenei sajtó attól volt hangos, hogy bulizik a Junkies a turné alatt…

Barbaró Attila: - A bulizás nagyon fontos motiváció volt, már akkor elkezdődött, amikor nem voltunk befutott zenekar. Volt, hogy azért mentünk el klubokba játszani, hogy ne kelljen otthon ülni, együtt legyünk és szórakozzunk, még ha pénzt nem is kerestünk vele. Amikor a Nihil lemez után elkezdtünk önállóan turnézni, akkor durvultak el a dolgok, bármit megengedhettünk magunknak, volt pénzünk italra és meg is lett a hatása. A 90-es évek végén megreccsent a zenekar a túlzásba vitt bulizástól, mindenki ki akart rúgni mindenkit. Ez akkor a dobosunkon, Jódlin (Somogyi József, a zenekar első dobosa – a szerk.) csattant, de valójában mind ugyanolyan hülyék voltunk. Benne volt a pakliban, hogy feloszlunk, de mivel akartuk a zenekart, visszavettünk a bulizásból a zenélés javára, hogy a mérleg egyensúlyba kerüljön.

EÉ: - A zenekar felnőtté válásának története ez?

Szekeres András: - Ahogy Attila is utalt rá, volt, amikor ingoványos talajra tévedtünk, de most pont olyan időszakba értünk, hogy egyre erősödünk és összeomolhatatlannak tűnik az egész. Természetesen van egy fejlődési útja a Junkiesnak, de mégis azt érzem, hogy a zenekari létben muszáj volt nem felnőnünk és nem megkomolyodnunk, szerintem még mindig abban a korban vagyunk, hogy nincs lehetetlen számunkra, különben nem is folytatnánk. Próbáljuk jelenleg is a magunk módján csinálni, leszarni, ki mit gondol, ha már ebbe fektettük az életünket, hiszen 20 évesek sem voltunk még, amikor elkezdtünk ezzel foglalkozni. 30 éves lesz a zenekar jövőre, érezzük is ennek a súlyát: nap mint nap, bárhol járva rengeteg visszajelzést kapunk, elég lemennem a közértbe vagy elvinnem a lányomat az iskolába, ahol a másik apuka mondja, hogy mennyit járt a koncertekre. Nagyon jó érzés átélni azt, hogy hatással voltunk valakinek az életére. És persze tudjuk, hogy ebben már nincs újabb 30 év, hiszen Attila nem is fog már élni (ugratja Andris Attilát, nagy nevetés az asztal körül – a szerk.).

Barbaró Attila: - 53 éves leszek, tényleg nem nagyon valószínű. A Rolling Stones ebből a szempontból nagyon kirívó eset, biztosan komoly orvosi gárda áll mellettük, akik ilyen állapotban tartják őket. Már mi sem vagyunk ennyi idősen olyan kondiban, mint az elején: 98-ban úgy nézett ki egy fellépés, hogy már a próbateremben elkezdtünk bulizni, majd egész úton folytattuk, bepakoltunk a klubba, a színpadon lenyomtuk a bulit, utána after party, majd hazafele is buliztunk a turnébuszban. Ezt egymás utáni napokon megcsináltuk, de most jelenleg is vizet iszom, a buszban is csak beszélgettünk. Már nem bírja a szervezet azt, amit akkor csináltunk. Ha nem hagytuk volna abba, akkor súlyos következmények lettek volna. Sajnos két tagunkat is elvesztettük már, Levente (Sajti Levente – a szerk.), aki a másodgitáros volt, három éve halt meg, holott fiatalabb volt nálunk, Rikit (Biritz „Riki Church” Tibor, a zenekar basszusgitárosa a kezdetektől 2020-ig – a szerk.) pedig idén temettük.

EÉ: - Riki halálát hogy tudtátok feldolgozni?

Szekeres András: - Minden nap beszélünk róla. Édesanyám mellett Riki elvesztése érintett legmélyebben, pedig már nem is zenéltünk együtt, mert volt egy pont, amikor el kellett engedjük. Amikor tudomást szereztünk a betegségéről, felvettük a kapcsolatot és nem számított már semmi, ki mit mondott korábban, tiszta lappal tudtunk együtt lenni vele, amíg élt.

Barbaró Attila: - Én azt hittem meggyógyul.

Szekeres András: - Borzasztó nehéz volt ezt átélni, kicsit olyan, mintha még mindig itt járna közöttünk, haragszunk is rá egy picit, komolyabban is lehetett volna venni az életet. Rikiből csak egy volt.

EÉ: - A 30 éves jubileumra mivel készültök?

Szekeres András: - Új lemezt veszünk fel, ami februárban fog megjelenni. Élvezzük, hogy minden nap elfoglaltságot jelent a Junkies a lemezkészítés miatt, jó érzés, hogy nagyon pörög, hogy sok dolog van egy ilyen öreg zenekarral még.

Barbaró Attila: - Ha megjelenik egy új lemezünk, az a gyakorlat, hogy arról játszunk két-három számot a koncerteken, amiből hosszú távon a műsorban bennmarad egy, ami nagyon bejön a közönségnek. Nem lehet a közönségkedvencet kiszámítani, ezért is tartom hülyeségnek azt, amit a neten a kommentelők művelnek, amikor kijön egy zenekar, például a Tankcsapda egy új számmal, mert nem lehet kiszámítani, mi jön be a koncerteken. Mi is próbálkozunk az új dalokkal és szépen kialakul, mi marad benne a repertoárban. Rengeteg számunk van, a bulikon azt szeretem játszani, amitől megőrül a közönség, hiszen az visszahat ránk is közben.

Szabó Laci, fotó: Löki Viktor