Sipos Adrián, Palasics Kristóf és Lukács Péter magyar válogatott kézilabdázók

A három kézilabdázó profi sportpályafutása mellett a Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Karának hallgatója. Tavaly ősz óta tanulnak itt, most pedig egy kötetlen beszélgetés keretében mutatkoztak be társaiknak. Ennek során sportolói karrierjük kezdeteiről, külföldi tapasztalataikról és a magyar válogatottról is szó esett.

Hogyan kerültetek kapcsolatba a kézilabdával?

Sipos Adrián: Hobbi szinten sok sportot kipróbáltam, de csak ebben a szakágban tudtam tartósan megmaradni. Ezt 14 évesen kezdtem el még Szombathelyen. Bár ott a futball és a kosárlabda a két kiemelt sportág, de az egyetemnek volt kézilabda csapata és itt tetszett meg igazán.

Palasics Kristóf: Én is sok sportot kipróbáltam az iskolában, de elég hamar rájöttem, hogy a többihez nincs annyi tehetségem, mint ehhez. Már egész fiatalon értem el sikereket a kéziabdában, így a többi sportág lassan háttérbe szorult. Később már ehhez alakítottam az életemet is, mert egyértelműen fő szemponttá vált.

Lukács Péter: Hat évesen kezdtem el először focizni, majd mikor bekerültem az általános iskolába, akkor ismerkedtem meg a sportággal. A nagypapám is kézilabdázó volt Nyíregyházán, valószínűleg onnan is örököltem dolgokat. A két sportot több éven keresztül párhuzamosan űztem, majd eljött az idő mikor választanom kellett, és a kézilabda mellett döntöttem, mert abban már akkoriban is sikeresebb voltam.

Utánpótlástól a felnőtt korosztályig hogyan változott az edzések száma és intenzitása?

Sipos Adrián: Fiatalon sok edzésre van szükséged, akár napi két-háromra is, mert nagy hangsúlyt kell fektetni a fizikai és a mentális felkészülésre is. Aztán, ahogy egyre profibb csapatnál vagy, már kevésbé az edzések száma, sokkal inkább a meccsszám válik meghatározóvá – az egyre kevesebb regenerációs idő miatt. Ott már megkövetelik tőled, hogy tudd azokat az apró, finom dolgokat, amiket ifjoncként még nem feltétlenül sajátítottál el. Ekkor már szakmailag és fejben nagyon ott kell lenned.

Palasics Kristóf: Gimnáziumban az órák mellett heti két-három edzés volt. Majd megérkeztem abba a minden szempontból érzékeny tinédzser időszakba, amikor nagyon sokat lehet fejlődni. Ekkor kerültem Veszprémbe, ahol párhuzamosan jártam az utánpótlás és a felnőtt csapat edzéseire is, ami azért megterhelő volt a suli mellett. Viszont valóban, ha az ember egy szinttel fejjebb lép, a rengeteg mérkőzés mellett nem fér bele a sok edzés, például most Németországban évi 45-50 meccset játszunk.

Lukács Péter: A fiúk jól összefoglalták. Annyit tudnék még hozzátenni, hogy fiatalon nagyobb hangsúly van a taktikai elemek elsajátításán, valamint az állóképesség-fejlesztésén. Mire pedig egy profi klubhoz kerülsz, ezek már kialakulnak.

Játszottatok hazai és külföldi klubokban is. Mik a legszembetűnőbb különbségek?

Sipos Adrián: Mikor abbahagytam az ifi korosztályt, hat évig Romániában játszottam. Itt nem volt magas szinten a sportág profizmusa, de így is lehetett mit tanulni. Azután visszakerültem Magyarországra, a Tatabánya csapatába. Itt sokat tudtam fejlődni, majd Veszprém következett, ahol viszont már magas elvárásokkal szembesültem. Két évvel később eligazoltam Németországba, Melsungenbe.

A Bundesliga konkrétan a világ legjobb bajnoksága, ahol nincs könnyű találkozó és minden héten a legmagasabb szintedet kell hoznod.

Ami itt feltűnt, hogy sokkal távolságtartóbbak az emberek. Ezzel együtt szerintem sok jó tapasztalatot lehet szerezni a külföldi évek alatt, főleg, ha egyedül költözöl ki és alkalmazkodnod kell.

Palasics Kristóf: Én a PLER Budapestnél kedztem, azután Veszprémbe, majd a NEKA-hoz, onnan pedig Spanyolországba kerültem. Mindig is célom volt, hogy külföldön játszak, mert szerettem volna olyan helyzetbe kerülni, ahol nem ismerek senkit, sőt a nyelvet se – azért, hogy magamtól találjam meg az utamat. Jókor jött ez a spanyol lehetőség, mert ebben a közegben nagyon nyitottak, befogadók és jókedvűek az emberek. Másképp látják a sportot is, sokkal lazábban fogják fel például a vereséget. Innen Lisszabonba, a Benfica csapatához igazoltam, ahol megint más szemlélet volt, komolyabb elvárásokkal, de mégis hasonlóan pozitívan állnak a dolgokhoz. Itt nagyon sok időt töltött együtt a csapat, ellenben Melsungen teljesen más. Itt az ad nagy motivációt, hogy a legerősebb ligáról van szó.

Lukács Péter: Én szintén PLER-ben kezdtem, ott öt évet töltöttem az utánpótlásban, majd a Ferencvároshoz kerültem. Itt 16 évesen bemutatkozhattam az NB I-ben, ami nagyon jó érzés volt. Pár jó szezon után szerződtetett a Veszprém, először az akadémiára, majd a felnőtt csapatba. Ezután kerültem ki Norvégiába, Elverumba, ami teljesen más világ volt. Új kultúra, új nyelv, új emberek, ráadásul egyedül költöztem ki, de egész hamar sikerült alkalmazkodnom.

A legnagyobb különbség a skandináv mentalitás: nagyon pozitívan állnak mindenhez, erre próbálnak hangsúlyt fektetni, a negatívumokat pedig rögtön javítják.

A kézilabdájuk pedig a rengeteg futáson alapszik, valamint nagyon sok az egy-egy elleni szituáció, ezért kifejezetten fizikális.

A beilleszkedésben mennyi segítséget kaptok? Milyen a sportpszichológia külföldön?

Sipos Adrián: Németországban nem sok segítséget nem kapsz, esetleg a csapattársaktól valamennyit, de jórészt magadnak kell elintézned mindent. Mentál tréningek vannak, viszont nem minden csapatnál. Van ennél jobban felszerelt ország ilyen szempontból, azonban a közeg nagyon profi, így ez segít a beilleszkedésben.  

Palasics Kristóf: Szerintem jöhet mindenféle szakember, de elsősorban magadat kell erősítened és neked kell akarnod. Melsungenben az intezívebb időszakokban, amikor szükségünk lehet lelki segítségre, bármikor áll rendelkezésünkre mentál tréner. Emellett pedig a kikapcsolódás is fontos dolog, hisz a kézilabda az életünk, de azért nem minden. Ezért volt jó Portugáliában, hogy ott erre sok lehetőség volt.

Lukács Péter: Engem Norvégiában nagyon családias légkör fogadott, az elejétől fogva mindenben segítettek, illetve nagyon jó kapcsolatunk van a klubvezetéssel és a stábbal is. Ehhez képest itthon van egy kis távolságtartás, ezért kifjezetten élvezem ezt a kinti, pozitív közeget. A pszichológus sokat segít, egyéni és csoportos foglalkozásokat tart nekünk, amik a csapatkohéziót is erősítik. Szintén hozzájárul a beilleszkedéshez a már említett skandináv mentalitás, hiszen egy-egy hiba vagy rosszabb meccs után is megkapod a lehetőséget. Ugyanakkor elvárják tőled a magas szintű játékot.

Több országban is légióskodtatok már. Milyen nyelveken beszéltek?

Sipos Adrián: Nekem anyukám román származású, így mikor ott játszottam ez egyáltalán nem okozott nehézséget, de mégis ezidő alatt tanultam meg perfektül a nyelvet. Németországban más a helyzet, – hasonló mint Veszprémben volt, hogy – az edző spanyol és a csapat nagyrésze sem hazai nemzetiségű, így a kommunikáció javarészt angolul zajlik. Németül éppen ezért csak keveset tudok.

Palasics Kristóf: Alapvetően tuduk németül, spanyolul, portugálul és angolul, és mindet használom is. Spanyolországban volt a legnehezebb, ahol spanyolul zajlott a csapaton belüli kommunikáció, ezért meg kellett tanulnom jól a nyelvet. Viszont nagyon segítőkész és támogató volt a csapat.

Lukács Péter: Az első pillanattól fontosnak tartottam, hogy megtanuljak norvégul, így különórákat vettem és nyeliskolába jártam. Norvégul beszélek a csapattársaimmal és intejúhelyzetben is így szeretnék nyilatkozni. Meg akarom őket tisztelni azzal, hogy az anyanyelvükön szólok hozzájuk.

Manapság a sportban egyre nagyobb hangsúlyt kap az egyéni fejlesztés. Ezzel ti is foglalkoztok?

Sipos Adrián: A Bundesliga diktálta iram közepette elég kevés időnk jut erre, de mégis szánunk kell rá. Egy-egy meccs nüanszokon dől el és lehet, hogy éppen azon múlik, mennyit tettél bele pluszban előtte. Meg kell találni az egyéni motitvációt hozzá, mert akkor is csinálnod kell, amikor nincsen kedved. Ráadásul hosszú folyamat, mire látványos eredményt érsz el vele, lehet egy-két hónap, de egy vagy akár tíz év is – ellenben abszolút megéri.

Palasics Kristóf: A legjobban neked kell akarnod, hogy eljuss valahova. Egy

bizonyos szint felett pedig nagyon kevés különbség van a jó és a nagyon jó játékos között, rajtad múlik, hogy beleteszed-e azt a kis pluszt.

Azért is fontos ez, mert minden kézilabdázónak van egy sajátos hozzáállása a sporthoz, de mivel egy edzőnek nagyon összetett a feladata, nem tud egyeénileg foglalkozni veled. Az önálló fejlesztéshez pedig az is hozzájárulhat, ha nyitott szemmel jársz és ellesel dolgokat a tapasztaltabb csapattársaktól.

Lukács Péter: Norvégiában erre is nagyon odafigyelnek. Lemegy egy két órás edzés és a játékosok még ott maradnak extra munkát végezni, kondizni, lövéseket gyakorolni. Ezt a mentalitást azóta már én is átvettem, mert nagyon jó példának tartom.

Az életmódotokat mennyire kötik szigorú szabályokhoz?

Sipos Adrián: Az alvás, a regeneráció nagyon fontos, de persze mi is emberek vagyunk, így nyilván előfordulnak kisebb kisiklások, amikor csak jólérezzük magunkat, mert ez is kell. Ellenben a megfelelő táplálkozásra oda kell figyelni, különösen bizonyos időszakokban, mint az alapozásnál. A hozzáállás ugyanakkor minden sportolónál más, valaki szeret kirúgni a hámból, bár ez nem feltétlenül egészséges. Érdekes szokás például, hogy Németországban minden meccs előtt be van készítve egy tálca sör az ellenfélnek, bár nem kötelező meginni.

Palasics Kristóf: Mindennek az alapja megfelelő mennyiségű és minőségű alvás. Illetve a bevitt mennyiségű étellel dolgozunk utána, szóval pont ezért próbál az ember egészséges életmódot élni. Egy intenzívebb időszakban mindent meg kell adni a szervezetnek a megfelelő feltöltődéshez. Ám vannak olyan periódusok, mikor jobban belefér a kiengedés, például nyáron. Személy szerint főleg idősebb játékosoktól láttam, hogy űznek káros szenvedélyeket is, de manapság ez már nem túl gyakori a profi sportolók között.

Lukács Péter: Erre is sok energiát kell fordítanunk, mivel nagy terhelésnek vagyunk kitéve. Oda kell figyelni a regenerációra a megfelelő mennyiségű alvással és étkezéssel. Nálunk a szórakozásnak elég szigorú szabályai vannak: két meccs között minimum egy hétnek el kell telnie, hogy bulizhassunk egyet – persze edzői engedéllyel. Továbbá nem kevés pénzbüntetés jár érte, ha ezeket megszegjük.

Mi a véleményetek a magyar válogatott jelenlegi helyzetéről, fejlődési lehetőségeiről és taktikájáról?

Sipos Adrián: Világviszonylatban nagyon gyorsan fejlődik a sportág és többi ország válogatottjai is. Most ott vagyunk a 10-12 legjobb csapat között, bár ez világversenyről világversenyre ingadozik. Európai szinten van egy kiemelkedő csapat, Dánia, és esetleg még Franciaország közelíti meg őket. Az utánuk lévő tíz csapat szinte azonos erőt képvisel. Mikor a válogatotthoz jövünk, azért nehéz a legmagasabb szintet tartani ennyi klubmérkőzés mellett, ám minden alkalommal hatalmas megtiszteltetés viselni a címeres mezt.

Az utóbbi időszakban fiatalításon ment át a csapat, sokan jöttek fel az utánpótlásból és most ők adják az együttes gerincét, ami hosszú távon nyújthat megoldást. Chema Rodríguez rendszere pedig nagyon jól illeszkedik a csapathoz és ő edzőként kihozza belőled a maximumot.

A spanyol stílus a kettő-kettő elleni csatákra épít, valamint nagyon sok taktikai elemünk és figuránk van, ezért fejben elég bonyolult. Meg kell találnod a megfelelő időt, mikor kell védekezned, passzolnod, bemozognod vagy épp lőnöd. Ezért szerintem szebb is a lerohanós skandinávnál.

Palasics Kristóf: Nagyon jó a csapategység, a fiatalok és idősebb játékosok egyvelege. Sokunk már az utánpótlás válogatottakban is együtt játszott, úgyhogy eléggé összeszokott a társaság. A nemzetközi mezőnyben nagyon szoros a verseny, egy-két gólon múlik, hogy bekerülsz-e a legjobbak közé. A válogatott mostanában többször is közel járt egy nagy sikerhez, de a nüanszok rendre az ellenfél javára döntöttek. Előbb-utóbb viszont eljön az a pillanat, amikor mi jutunk be akár a legjobb négy közé.

Lukács Péter: Ahogy Sipi említette, spanyol rendszer szerint játszunk, ami véleményem szerint a világ egyik legjobb szisztémája. A szövetségi kapitányunk ennek játékosként is az egyik nagy alakja volt, ő ebben nőtt fel. Nagyon tetszik ez a stílus és ó nagyon jól át is tudja adni ezt nekünk, mind védekezésben, mind pedig támadásban.

Szoros mezőny, kiélezett mérkőzések. Fejben hogyan kezelitek egy világversenyen, hogy egy-egy vereség után nem sokkal újra a topon kell lennetek?

Sipos Adrián: Fiatalként eleinte elég nehéz, de ha van egy rossz első félidőd, még ott a második, hogy javíts; ha az rossz, akkor az már problémás. Ezeket a szituációkat mindeki másképp kezeli, de alapvetően csapatként kell megoldanunk. Szokták mondani, hogy ezekből lehet igazán tanulni és utána fejlődni, hogy a következő alkalommal jobb legyél. Azonban azt meg az edzők hangsúlyozzák mindig, hogy öt perc van a szomorkodásra és az örömködésre is – nem véletlenül.

Palasics Kristóf: Valaki érzelmesebb, vehemensebb az adott pillanatban és példul én is ilyen vagyok.

Egy világversenyen viszont fontos, hogy hamar visszakerüljünk a nullára, mert két nap múlva jön a következő meccs.

Javítani pedig általában ott még lehet, éppen ezért nem szabad az előzőből kiindulni, ami ilyenkor a legnehezebb. Nem lehet leragadni se a győzelemnél, se a vereségnél.

Lukács Péter: A lényeg, hogyha vereség van, oké, tanuljunk belőle, de inkább minél hamarbb felejtsük el. Személy szerint én egy éles szituációban, egy meccsen, ami nagy jelentősséggel bír, mindig úgy próbálom kikapcsolni vagy elengedni a nagy tétet, hogy tudatosítom magamban: nekem mindig is ez volt az álmom, hogy ilyen helyzetekben lehessek. Mikor ott vagyok, csak szeretném megélni, bármi is történik.

A kézilabda egyértelműen kontakt sport. A sérülésekre fel lehet készülni?

Sipos Adrián: Védőként nagyon sok kontaktod van, a kézilabda az egyik legveszélyesebb szakág ilyen szempontból. Fiatal koromban sok sérülésen estem át, a térdemet négyszer műtötték meg. Sok sportoló egy sérülés után abbahagyja, akár már nagyon korán, hiszen ma már egy komoly sérülésből visszatérni legalább egy év. Ennyi ideig kell csak azon dolgoznod, hogy az izomzatodat visszaépítsd és merj újra magabitosan mozogni a pályán. Vissza kell térned a játékba is, ami attól függ, mennyit teszel bele a rehabilitációba, aminél nem szabad elutasítani a külső mentális segítség sem.

Palasics Kristóf: Engem kapusként nem sok ütközés ér. A labdát szokták kérdezni, hogy fáj-e, de ott abban a pillanatban nem is érzem, annyira fókuszált állapotban vagyok. Utána persze vannak rajtam kék-zöld foltok, de komoly sportsérülés hála istennek nem ért még.

Lukács Péter: Nekem egy-egy meccs után olyan két nap kell, mire lábra tudok állni. Rengeteg kontaktot kapok irányítóként, mert egy az egy elleni játékban sokszor találkozok olyan robosztus ellenfelekkel mint Sipi. Ezzel együtt hála istennek még nekem sem volt komoly sérülésem.

Volt-e olyan személy az életetekben, aki nagyban segített titeket sportolóként?

Sipos Adrián: Mikor visszatértem Magyarországra, a Tatabánya csapatába, akkor Vladan Matic volt az edzőm. Ő nagyon sok pozitívumot adott nekem, onnan indult meg a karrierem felfelé. Ám ugyanúgy sokat köszönhetek a korábbi trénereimnek is vagy a válogatottban Chemának, aki felfigyelt rám, behívott és nagy hatással volt a játékstílusomra is. Bár igazából a mostani, németországi edzőmet is említhetném. Tényleg nagyon sokat számít az ember életében egy-egy szakember.

Palasics Kristóf: Az éppen aktuális kapusedzőimtől nagyon sok pluszt kaptam. Volt egy nehezebb időszakom, mikor az NB I/B-ből felkerültem az NB I-be, itt olyan fél évig nem ment túl jól a játék. Az is felmerült bennem, hogy abbahagyom, de kaptam több megerősítést is, hogy menni fog, gyerünk tovább, aztán egyszer csak mégis beindult. Szerintem egy edző nem csak attól jó, hogy taktikailag felkészült, hanem igazán attól, hogy milyen személyes kapcsolódása van a játékosokhoz.

Lukács Péter: Nagyon fiatalon kerültem fel Veszprémbe, ahol világsztárokkal voltam körülvéve, így nem kaptam annyi lehetőséget. Mentálisan elég megterhelő időszak volt ez. Majd kikerültem Norvégiába, és az ottani edzőmet,

Borge Lundot emelném ki, a több mint kétszázszoros norvég válogatott játékost. Ő nagyon sokat segített nekem, hogy visszaépítsem magam. Megadta azt a bizalmat, amire szükségem volt ahhoz, hogy most itt tarthassak klub és válogatott szinten egyaránt.

Ennek eredményeképpen pedig nyártól a Bajnokok Ligájában vitézkedő Szeged csapatához igazolhatok.

Hogyan készütök a sportpályafutásotok utáni életre?

Sipos Adrián: Hármunk közül én állok a legközelebb ehhez a követlező életszakaszhoz, de még én sem tudom pontosan mikor érkezik el. Ettől függetlenül szeretnék tudatosan készülni kézilabda utáni időszakra. A Debreceni Egyetem Gazdaságtudományi Karán pedig ezt már aktív spotolóként is megtehetem, aminek nagyon örülök.

Palasics Kristóf: Őszintén, még egyáltalán nem gondolkodom a pályafutásom lezárásán, viszont mindig is szerettem volna, hogy legyen egy másik lehetőség az életemben. Fontosnak tartom a jövőmet egy kicsit más módon is megalapozni, de ennek olyan dolognak kell lennie, ami kifejezetten érdekel, a GTK-n pedig van a lehetőségem ilyet tanulni. Máshol problémákba ütköztem, hogyan lehet a profi sportot és a tanulást összeegyeztetni, de itt ezt nagyon rugalmasan kezelik.

Lukács Péter: Nagyon hálásak vagyunk, hogy itt megkapunk minden támogatást ahhoz, hogy profi sportolók lehessünk és közben a tanulmányainkra is tudjunk megfelelően fókuszálni. Fontos a diplomaszerzés és az is, hogy bármikor történhet olyan sérülés, ami akár derékba is törhet egy sportpályafutást. Készülni kell egy B-tervvel is, amihez tudunk nyúlni. Jómagam mindenképpen szeretnék a sport közelében maradni valamilyen pozícióban, ezért tanulok sportszervező szakon a GTK-n.

Az anyag részben a beszélgetés alapján készült, mit Dr. Bácsné Prof. Dr. Bába Éva, a Gazdaságtudományi Kar dékánhelyettese vezette.

Képek: unideb.hu