A "szürke" blueskirály

Ahogy beléptem a Lovardában kialkított öltözőszobába, a nyugodt természetű, de emlékezni minden körülmények közt szerető és igencsak sokat látott blues-rock legenda mosollyal fogadott, az első pillanattól boldogan mesélt a kezdetekről, nagy találkozásokról, és persze a fociról. Kőbányán született, viszonylag szegény családba, elköltözött, de a szíve hamar visszahúzta, jelenleg is Kőbányán él.  Hitvallása, hogy csupán úgy volt képes egyedül felépíteni karrierjét, hogy a zenét igazán szívből, őszintén szerette. Gyerekkorában sportolónak is készült, ám a sors kegyetlensége és egy orvosi műhiba kettétörte a célokat, zenész vált belőle. Alighanem sokkal szegényebb volna a magyar zene, illetve a zenei világ, ha az utánozhatatlan hangú bluesénekes nem ragad mikrofont. Úgy érzi, jól döntött akkor, amikor a rockzene, majd a blues megismerése után Radics Bélával együtt zenélt.

 

EÉ: – Kezdjünk aktualitással, amit sajnos a sors alakított. Nagy hatással volt munkásságára és karrierjére Szakcsi Lakatos Béla. Hogyan fogadta a zongoristalegenda közelmúltbeli halálhírét?

 

- Láttam koncertjét, játszottam is vele. Később tudtam meg, hogy felesége az én feleségem unokatestvére. Nagyon lesújtott a halálhíre. Rengeteget játszottunk együtt, énekeltem, amikor Szakcsi Lakatos Béla zenélt Orszáczky Jackie-vel, a Rákfogó együttessel. Orszáczky Jackie nagyon kedves barátom volt, épp úgy, mint Szakcsi Lakatos Béla. Fájdalmas volt a halálhírét megtudni, rengeteg emlék idéződött fel bennem.

 

EÉ: – A szólókarrierje a Rossz vérrel kezdődött. Mi a hitvallása?

 

- Minden körülmények között embernek maradni. Azért tartok jelenleg is itt, mert szeretem a zenét, hála istennek az utazásokat is jól viselem. Másképpen nem lehet, csak szívből lehet ezt csinálni. Erről szól a blues, az öröm és a bánat együttélése. Tisztelni kell az embereket és a zenésztársakat. Visszakanyarodva Szakcsi Lakatos Bélára, van egy lemezünk, a Bort, bluest, békességet, amelyen olyan nevek játszanak, mint Babos Gyula, Tony Lakatos, Fekete Kovács Kornél. Azon a lemezen is megjelenik a zene őszinte szeretete. Béla pedig egy fenomén volt.

 

EÉ: – Az 1970–80-as években milyen volt a blues közéleti fogadtatása? Erdős Péter befolyása mennyire szólt bele a bluesvilágba (Erdős Péter [1925–1990] jogász, menedzser, a teljes magyar popzenei világ irányítója a Kádár-korszakban)?

 

- Nem foglalkoztam vele, szerencsére keveset is találkoztam Erdős Péterrel. Hat évig játszottam a Hobo Blues Banddel, a befolyásával nem igazán foglalkoztunk. A Hobo volt akkor az ország egyik legnépszerűbb együttese, kiadtuk az első közös lemezeket, rögtön 4-5 dal került fel a Pajtás „slágerlistájára”. Nagyon szerettem és a mai napig szeretem a zenét. Olyan emberekkel játszhattam, mint Póka Egon, Radics Béla többek között, amiért rendkívül hálás vagyok. Bírtam a strapát, szerettem az improvizatív zenét, csak elmenni jammelni, és élvezni a közös munkát.

 

 

EÉ: – Említette Radics Bélát, a Zöld csillagot…

 

- Radics volt a legnagyobb számomra, a legnagyobb karizmája volt, ahogy felment a színpadra, ahogy fogta a gitárt. Radics Béla olyan ember volt, aki bárkivel leült beszélgetni, meginni egy italt, jó ember volt. Sajnos rossz irányt vett az élete, emiatt veszítettük őt el. Szoktam játszani a Zöld csillagot. Nekem ő volt a gitárkirály.

 

EÉ: – Mi volt a váltás oka, hogy együttesből szólókarrierbe kezdett?

 

- Kiléptem a Hobóból, aztán sokáig nem játszottam, de annak idején ebből elég sok kellemetlenség is volt, nem igazán szeretek erre nyilvánosan emlékezni. Ezután megalapítottam a Deák Bill Blues Bandet. Örülök, hogy idáig eljutottam, és volt szerencsém rengeteg egyedülálló zenésszel játszani. Büszke vagyok, hogy szegény családból egyedül felküzdöttem magam idáig, és a határon túl is ismernek. Nagyon jólesett, amikor nemrégiben Eric Gales, a világ egyik legnagyobb gitárosa előtt játszhattunk Pakson, odajött hozzám, és azt mondta, hogy nagy ember vagyok nagy hanggal. Volt szerencsém „szólóelőadóként” John Scofielddel játszani, Debrecenben, a jazzfesztiválon, amikor még fiatal voltam, Eric Burdonnel, de Bryan Adamsszel is, a Népstadionban. Hálás vagyok istennek, hogy ezt megadta nekem, szeretni kell a zenét, nem csupán a pénzről kell hogy szóljon az egész.

 

EÉ: – Említette a világsztároktól kapott elismeréseket, egy interjúban olvastam, hogy nem szereti a „sztár” kifejezést.

 

- Szoktam mondani – Tátraiék nevettek is rajta –, hogy én nem vagyok más, csupán egy szürke bluesénekes. Leginkább azt szeretem, ha azt mondják rám, hogy Bill. Készült egy molinó a koncertjeinkre egy kedves barátom jóvoltából, amelyre rá van írva, hogy Bill, a magyar blueskirály. Amikor megtudtam, hogy ez készül, az rendkívül jólesett.

 

EÉ: – A zenén túl a sport, a foci is szenvedélye.

 

- Mindig is imádtam a focit: a Fradit, a Barcelonát. Magyarországon egyetlen ember van, aki énekel a Ferencvárosról: én. Ellenben azt hiszem, hogy nem szabad a rivalizálást erőszakig elvinni. Nagyon szép dolog, hogy az embereket összehozza a magyar foci, ennyi ember összejön, és végre van értelme kimenni a meccsekre, legyen szó klubról vagy a válogatottról. Akárhol vagyok, nem szeretem cukkolni a közönséget, de az én kedvencem a Fradi. Debrecen számára viszont nyilvánvalóan csak a Loki, amely régen is nagyon jó csapat volt, és azt hiszem, most sincs ez másképp. Egyébként nagyon szeretem Dzsudzsák Balázs játékát.

 

EÉ: – Ha már Debrecenben vagyunk, debreceni foci, szurkolók…

 

- Egyszer fent, egyszer lent. A Lokit még mindig kiváló csapatnak tartom. Bármely magyar csapat játszik, örülök, ha magyar győzelem születik. A lényeg, hogy szeressük egymást, mi, magyarok tartsunk össze. Mindenhol megvan az egészséges rivalizálás, de enélkül nem is működne a sport. Itt élünk, ide születtünk, akkor legyen az első a magyarság.

 

EÉ: – Vissza a zenéhez! Ha már szurkoló, rajongótábor, igen nagy tömeg gyűlt össze koncertje helyszínén, a Lovardában. Mennyire szokott improvizálni?

 

- Nincs leírva egy kötött műsorlista. Hangulatfüggő, hogy mit érdemes játszani.

 

 

EÉ: - Hogyan lehet a fiatalokat elérni a blueszal a mai világban?

 

- Nagyon örülök, hogy ezt megkérdezted. Elérhető az ifjúság. Hetvenen túl is játszom még az Edda előtt a Barba Negrában. Azt mondhatom, az én koncertemen egy kicsivel többen voltak. Ez megnyugtat, mert azt érzem, hogy szeretnek, és szükség van a zenémre. Olyan zenészekkel dolgoztam együtt, akiktől magam is rengeteget tanultam. Jövőre, ha isten is úgy akarja, lesz egy nagykoncertem – bár a születésnapokat nem szeretem – a Papp László Sportarénában.

 

EÉ: – Egy utolsó, fontos kérdés: ha azt mondom, Kőbánya?

 

- Azt szokták mondani, ha Kőbányáról van szó, akkor Kőbánya Blues és Deák Bill Gyula. Ott lakom a mai napig. Nekem az az otthon, van egy szép bérlakásom, boldog vagyok. Minden oda köt. Újpalotán is laktam, de a család, az emlékek aztán visszahúztak.

 

Még mielőtt elköszönnénk, Bill Kapitány barátságosan meglapogatja a vállamat, és annyit mond: „Mindhalálig blues! Szeretettel üdvözlöm a debrecenieket, a Debreceni Egyetemet és a Lokit!” – mit mondhatnék, ennyire hitelesen, szívből még talán egyetlen zenészt sem hallottam szólni.