Kovács Marianna

A Smink Nélkül vendége ezúttal egy olyan sikeres nő, akit ismerősei és barátai szinte kivétel nélkül két szóval jellemeztek: vidám és határozott. Lóczi Lászlóné Kovács Marianna, a DEAC ügyvezetőjeként ma már több mint 2600 sportolóért felel, így szinte a hét valamennyi napjára jut intézni való, így a négy gyermekes családanyának nem csak jó gazdasági szakemberként kell helytállnia, hanem logisztikusként is, aki percről-percre precízen tudja beosztani az idejét.

Természetesen erről is beszélgettünk, de előtte azért nézzük át, hogy hogyan és honnan is érkezett az egyetemi sportszervezet élére ez a talpraesett nő. 

Hogyan szereted használni a neved? Lóczi Lászlóné Kovács Marianna, vagy csak a Kovács Mariann?

Mind a kettőt szeretem, a hivatalos nevem, az Lóczi Lászlóné és minden okmányokban ez szerepel, kivétel az adókártyám, az valami okból megmaradt lánykori nevemen, de mivel több, mint 25 éve élek itt a városban és az egyetemen nagyon sok barátom van még a régmúlt időkből mindenki Kovács Mariannként ismert meg, és később is ebben a közegben dolgoztam tovább, ezért végül is így maradt. Ha valaki küld hozzám valakit, akkor Kovács Mariannhoz küldik, tehát ez így maradt rajtam, és ezt szeretem használni még akkor is, ha így egy picit hosszú.

25 éve kerültél Debrecenbe, egy bodrogi kis faluból származol. Milyen szülői háttérrel érkeztél?

Annyira Bodrog és kis falu, hogy igazából ez is a neve a szülőfalumnak, hogy Bodrogkisfalud. Ez egy ezer fő alatti település Bodrogkeresztúr mellett. Számomra a világ egyik legszebb helye és ma is rajongok érte, nagyon szeretek hazalátogatni. Sajnos a szüleim már nem élnek, de a szülőfalumban még azért sok ismerősöm van és a családom egy része még ott maradt. Oda jártam általános iskolába, édesanyám ott tanított matematikát, fizikát és kémiát. Gimnáziumba pedig Tokajba jártam, ami szintén egy kedves helyet foglal el a szívemben.

Hogyan keveredtél akkor Debrecenbe és mennyire nőtt a szívedhez a város?

Debrecent én kiskorom óta szerettem. Édesanyámnak volt egy nővére, aki pedig a tokaji gimnáziumban tanított, szintén fizikát és kémiát. Az ő barátnője lakik Debrecenben és nagyon gyakran járt ide, és mivel nem volt családja, én mondhatni a pótgyereke voltam, és amikor ő Debrecenbe utazott akkor mindig hozott magával és rengeteget sétálgattunk a Nagyerdőn és a városban, tehát nem volt ismeretlen számomra. Majd aztán egy gyermekkori barátnőm, akivel együtt jártam általános iskolába és középiskolába Debrecenbe költözött, és kamaszként sokat jöttem hozzá is, később pedig szintén jártam hozzá bulizni. Így ismerősöket is szereztem itt a városban, és aztán egy hosszabb kihagyás után 1994-ben tettem be a lábam a városba, amikor felvételt nyertem az Agrártudományi Egyetemre, akkor még így hívták, ma pedig a Debreceni Egyetemnek egy kara. És ez végül is örökre megpecsételte a Debrecenhez fűződő kapcsolatomat és szerelmemet, mert azóta itt élek a városban.

Jelenleg a DEAC ügyvezetője vagy, de számvitel-pénzügyi szakon végeztél, milyen utat jártál be?

Az életem, mindig egy cégvezetés körében mozgott. Volt saját vállalkozásom és érettségi után egyébként hét évig nem jártam egyetemre. Ennek több oka volt, egyrészt akkor úgy gondoltam, hogy az Orvostudományi Egyetemre jelentkezek, de oda nem sikerült felvételt nyernem, ezt háromszor próbáltam meg és harmadik próbálkozás után feladtam. Furcsa módon mindig két pont hiányzott ahhoz, hogy bekerüljek az egyetemre. És hét év után úgy döntöttem, amikor már sok mindennel foglalkoztam, egyrészt mezőgazdasági dolgokkal, aztán a szülőfalumban én csináltam egy ideig a művelődési ház vezetését, egy ideig könyvtáros voltam és volt egy saját vállalkozásom. Nagyon sok mindenbe belekóstoltam, és aztán mégis úgy gondoltam, hogy nekem csak tanulnom kellene valamit, és jelentkeztem biológus vegyész szakra az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemre, és furcsa mód erről is két ponttal maradtam le, pedig nagyon jól sikerült a felvételim. A jelentkezésnél beírtam második helyre az agrárt és talán a véletlen hozta így, de az idő múlásával egyre jobban úgy érzem, hogy nekem oda kellett mennem. Ott ismertem meg a férjemet is és ott kerültem bele egy olyan élethelyzetbe, ami utána a teljes életutamat meghatározta. Belekóstoltam a rendezvényszervezésbe is, öt évig csináltam az agrármozit, én lettem a hallgatói önkormányzat elnöke, aztán egyetemi szenátusban, vezetésben dolgoztam. Úgy gondolom a nap 24 órájából 20-at aktívan töltöttem az egyetemi éveim alatt. Annak idején, amikor megalakult a Debreceni Campus Kft. én voltam az egyik ügyvezetője, így bekerültem egy nagyszerű társaságba, egy olyan élethelyzetbe, ahol semmi mást nem kellett csinálnom, csak dolgozni és szeretni amit csinálok.

Úgy tűnik, hogy szeretsz is dolgozni, azok alapján, amiket felsoroltál. Hogyan kerültél a sport világába?

Ez is egy érdekes dolog, mert édesapám labdarúgó volt. Nagyon szerettem a szüleimet, és nagyon sokat kaptam tőlük, ami az egész életemet meghatározta. Apám a foci mellett színésznek készült, de természetesen a sport mellett volt civil foglalkozása is, de a sport azért nálunk egy elég szent dolog volt. Minden sportközvetítést megnéztünk, és úgy nőttem fel, hogy amikor már stabilan tudtam mozogni édesapám a lábam elé tette a focilabdát és azt mondta, hogy rúgjam el. Mindennap cseleztünk, kimentünk a pályára és kapura rúgtunk. Aztán az öcsém hat évvel később született meg, amikor már apukámnak nem volt aktív focikarrierje, és amikor hat éves voltam a focipálya mellé költöztünk, és így gyakorlatilag egy perces sétával eljutottunk focizni. Eleinte mindig csak néztük a fiúkat a barátnőmmel, ahogy fociznak, aztán mondták, hogy álljunk be mi is és próbáljuk ki. Beálltunk és miután az első komolyabb ütközésnél felrúgtunk egy-két fiút akkor azt mondták, hogy most már teljes jogú tagok vagyunk és bevesznek minket a csapatba. Aztán így tíz évet focizgattam, de ezt úgy kell elképzelni, hogy fél 3-kor átmentem a pályára és este 9-kor kiabált értem édesapám, hogy menjek most már haza. Aztán elkezdtem mással foglalkozni, kikopott az életemből a sport, de amikor megszülettek a gyermekeim az volt az első, hogy focizni vittük őket öt éves korukban tehát valamennyire mégis a sport mellett maradtam, hiába akkor már csak a pálya szélén álltam és figyeltem őket. Én nagyon szeretem a sportot, és az a feleség vagyok, aki soha nem kapcsolja el a televíziót a sportközvetítésről, sőt néha magam kapcsolom oda. A férjem gondolom ennek örül, mert ő is szereti a sportokat, sőt maga is sportiskolába járt régebben.

De ő agrárszakember lett végül nem?

Igen, ő agrárszakember, tehát mi az egyetemen ismerkedtünk meg. Nálunk a családban egyébként ez a két dolog volt a gyerekeknél a kötelező, a sport és a zene. 

Megemlítetted a gyerekeket, de azt konkrétan nem mondtad, hogy négy gyermekről beszélünk. Ahhoz, hogy valaki felelősségteljes munkát tudjon végezni, négy gyerek mellett egy ilyen komoly pozícióban nagy felelősséggel jár. Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát és a családi életet?

Amikor a DEAC-hoz kerültem egy évig a gazdasági ügyeket intéztem és tulajdonképpen az első pályázati elszámolásoknál segédkeztem, a számok világában éltem. Az volt a feladatom, hogy ott minden rendben legyen, de már akkor is túlláttam a számokon és ez a munka, nem csak a számokról szólt, mert a számokhoz sportolók, sportszakemberek kötődtek, hozzá kötődött a versenyzés és nem is tudtam úgy csinálni már az első évben sem, hogy csak a számokkal törődjek. A lehetőség a véletlennek is köszönhető, hogy a cég vezetője lehettem az egy év próbaidő után, ami egy nagy változást hozott az életembe. Nehéz volt az elején, mert előtte 12 évet otthon voltam a gyerekekkel GYES-en, egy nagyon aktív egyetemi 5 év után, és akkor kerültem vissza a munka világába, amikor a legkisebb gyermekem is óvodába került. A 12 év azért azt gondolom, hogy egy nagyon hosszú idő, és amikor a gazdasági tevékenységekből kiesik egy ilyen hosszú időszak akkor elég nehéz újra belelendülni és felvenni egy teljesen más ritmust, amibe még a családnak is bele kell férnie. Nagyon sokat dolgoztam, főleg még az első években, amikor kevesen is voltunk a DEAC vezetésében. Egy-két ember volt, aki segítette a munkámat, és sokszor kellett estig bent maradnom, amit nem tehettem volna meg, ha a férjem nem ilyen családcentrikus és nem segít be az otthoniakban. Voltak furcsa esetek is, amikor reggel elmentem dolgozni, késő este hazamentem, és a kicsiket megpusziltam a nagyokat már nem, másnap szintén elmentem, de kivételesen korán értem haza és akkor láttam, hogy a tíz éves fiam van a két kistestvérével. Amin meglepődtem, mert a nővérükre hagytam őket, kérdeztem is tőle, hogy hát ő meg mit csinál? Akkor mondta, hogy a nővérük már két napja nincs ott, és ő eteti őket, hordja wc-re és készít nekik reggelit. Ekkor azért meglepődtem, és megpróbáltam visszább venni a munkából, és egyensúlyt tartani a család és a munka között. Mivel a szüleim már nem élnek, a férjem szülei pedig nem laknak a közelben, nincs egyáltalán nagyszülői segítség, tehát a négy gyermek nevelését tényleg ketten kellett, hogy megoldjuk. Később azért besegítettek barátok és az utóbbi pár évben pedig az utcánkba költözött az öcsém, ez nagyon jó dolog, de mikor még picik voltak, akkor rengeteg dolog volt velük és sokszor nehéz volt.

Már 8 éve a DEAC ügyvezetője vagy, milyen típusú vezetőnek gondolod magad, milyen visszajelzéseket kapsz?

Nem nekem kellene megítélni azt, hogy milyen típusú főnök vagyok, szóval nehéz erről beszélni. De először is, nem vagyok szigorú, ami néha nehézséget is okoz, mert a sport világában, ami nem egy olyan szabályozott világ, sokszor azért szükség lenne a keménységre, ezt pedig azt hiszem, ritkán szoktam gyakorolni. Nagyon következetes vagyok, sőt elveim is vannak, amikhez tartom magam, és nem szeretek engedni belőlük, de azért mégis meghallgatom a munkatársaim véleményét és javaslataikat és tiszteletben tartom őket. Nem szeretek például sportszakmai döntésekbe beleszólni, én ezt inkább emberi és gazdasági oldalról szoktam nézni. A női vezetők úgy gondolom, hogy eltérnek a férfiaktól, mert sokkal több érzelmi szempontot vesznek figyelembe a döntéseik során. Ez néha rossz is lehet, de sokszor helyesebb útra tudja vezetni a céget. Sokáig egyébként nem is tudták, hogy én vagyok ennek a cégnek a vezetője. Nagyon sokan meglepődtek a személyes találkozásnál, hogy egy szőke nővel kellett tárgyalniuk, főleg amiatt, hogy azért ez a sportcég elég rendesen megnövekedett az utóbbi években. Tehát mind a szakosztályok számában, mind a versenyzésnek a színvonalában, illetve hogy milyen bajnoki osztályban indulnak a csapatok.

A szakosztályvezetők azért férfiak, velük könnyen tudsz tárgyalni?

Igen, a szakosztályvezetők azok férfiak, egyébként a csapatok közt is jóval több a férfi mint a női csapat. Tehát összesen a felnőtt csapatok közül három női csapatunk van. És az edzők is azért általánosságban kevés kivételtől eltekintve férfiak. A férfiaknak úgy gondolom, hogy el kellett fogadniuk, hogy női vezetőjük van. A gazdasági döntéseket én tudom meghozni, ezt el kell fogadniuk, egyébként pedig azokat, amik előreviszik a sporttevékenységünket, azokat mindig rábízom arra a sportszakemberre, akinek ezt kell csinálni, mert meg kell bíznom bennük ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni.

Amikor veled találkozom, mindig meglepődök, hogy vidám vagy és abszolút nem látszik rajtad, hogy esetleg leterhelt lennél, vagy problémád lenne. Valahogy árad belőled az optimizmus, ezen meglepődnek az emberek?

Lehet, hogy így van. Én nem tudok másképp viselkedni, ez nem egy irányított dolog, úgy gondolom, hogy ezt a családomból hoztam magammal. Mi mindig is egy amolyan olaszos család voltunk, ahol mindig hangzavar volt otthon, családi rendezvényeken egymás beszédét nem lehetett hallani. A faluban pedig ahol éltünk mindenki ismert mindenkit, és mindenki jóban volt mindenkivel. A férjem erre a legjobb példa, hiszen amikor elsőnek ellátogatott hozzánk szembesülhetett azzal, hogy akik épp jöttek haza mondjuk az állomásról betértek hozzánk egy kávéra, játszottak egy sakkjátszmát, vagy kártyáztak édesapámmal. Hazafelé meg is kérdezte tőlem, hogy nálunk mindenki be szokott térni egy kávéra? Tehát nekem már a szüleim is olyanok voltak, hogy mindig próbáltak segíteni mindenkinek, és borzasztó életszeretet volt bennük, és azt érzem, hogy ezt otthonról hoztam magammal. Ez a töltet a mai napig kitart nálam, már nem is merem kimondani hány éve, de még mindig érzem az energiát, és szeretem az életemet, a munkámat, a családomat és a barátaimat. Nekem ez egyszerűen egy ilyen frázis, így élek és szeretek is így élni.

Említetted, hogy 12 évig voltál otthon a gyerekekkel, ez tudatos döntés volt, hogy addig abszolút nem dolgozol? Nem érezted tehernek?

Egyáltalán nem éreztem tehernek, viszonylag későn szültem meg az első gyermekemet, már a harminc évet betöltöttem, mikor az első gyermekem megszületett, és előtte az egyetem alatt ugye 24-ből 20 órát aktívan töltve dolgoztam. Így ezután ez inkább egy meditációs pihenésnek is mondható. De alapvetően ezt a mentalitásomat is a szüleimtől hoztam, hogy én ha valamit csinálok, akkor azt szeretem jól csinálni, vagy legalábbis mindent megteszek azért, hogy azt jól csináljam. Bármibe belefogtam azt mindig teljes energiával csináltam és nem volt ez másként a családvállaláskor sem, hogy mikor hazamentem, és beültem a babaházba, akkor úgy gondoltam, hogy most ez a legfontosabb dolog az életemben és ezt azért máig is tartom, hogy ez így is van. Azt szerettem volna, hogy a gyerekeim mindent megkapjanak ebben az első három évben és szerencsém volt, hogy otthon tudtam maradni velük, és nem volt szükség arra, hogy vissza kelljen mennem dolgozni.  Addig maradhattam velük otthon ameddig szerettem volna, vagy úgy mondom, hogy amikor óvodába kezdett járni a legkisebb is. Viszont akkor már nem tudtam volna otthon maradni és ugyanazokat csinálni, mint amikor még a gyerekek otthon voltak napközben. Volt olyan időszak, amikor kettőt is kellett pelenkázni, azért azzal kitelt az ember napja, és ez az időszak volt az életemben, amikor a könyveket le tudtam venni a polcról. Az egyetem előtt, nagyon sokat olvastam, viszont utána egyáltalán nem maradt rá időm, így amikor megszülettek a gyerekek akkor kezdtem el könyveket vásárolni, és olyan dolgokkal foglalkozni, amikkel előtte nem foglalkoztam, mint például a magyarság őstörténelme, vagy asztrológia, csillagászat. Tehát akkor azért a gyermeknevelés mellett sok mindent csináltam, amit előtte nem, aztán amikor ez a korszak lezárult, visszaestem a mókuskerékbe és megint ezerrel nekiálltam annak, amit kitűztem magam elé célul, hogy csinálnom kell.

Majd, ha nyugdíjas leszel újra lesz időd…

Ez a nyugdíjas leszel, ez ilyen családi szlogen volt nálunk.  Mindig azt mondták a családban és a szülőfalumban, hogy olyan vagyok, mint az a nagynéném, aki Debrecenbe hozott magával, és, hogy nem fogok férjhez menni. És miután 25 évesen még nem mentem férjhez, ezt otthon el is könyvelték, hogy én már vénlány maradok. A nagynéném volt ilyen, egy borzasztó életvidám nő, akinek az volt a hobbija, hogy szőtt, ezért vett egy szövőszéket, amit egy zsákba berakott és azt mondta, hogy majd ha ő nyugdíjas lesz, akkor előveszi a szövőszéket és szőni fog. Aztán nyugdíjas lett, de sajnos már el is veszítettük, és a szövőszék ott maradt a zsákban. Mivel soha nem került elő, így megfogadtam, hogy én nem fogom ezt mondani soha arra, amit abbahagyok, hogy majd mikor nyugdíjas leszek… mert nagy valószínűséggel azt nem fogom már megcsinálni.

Kicsit mesélj még a gyerekekről, mekkorák most, és a sport mennyire van jelen az életükben?

A legnagyobb lányom pont az ezredfordulón született, úgyhogy ő most 20 éves elmúlt, és már elkerült itthonról Budapestre tanulni. Ebben abszolút nem akadályoztam, hisz ha ő úgy érezte, hogy ott a helye akkor ezt kell cselekednie. Van egy nagyfiam is, aki most érettségizik, 18 éves és van a két kicsi még, akik már kicsit későn jöttek, bár volt azért köztük is egy kisebb szünet, az egyik már 13 éves a legkisebb pedig 2009-ben született. A négyből három fiú és mindannyian focistának indultak, aztán a nagyobbik öt évig a kis Lokiban focizott, de átkanyarodott a kosárlabdára. Most abbahagyta a versenysportot, amit kicsit sajnálok, de megértettem a döntését. A két kicsi pedig gyakorlatilag 3 éves koruktól kezdve focizik. A lányom pedig egy művészlélek, tizennégy évig balettozott, szertornázott négy évig diákolimpián nagyon komoly helyezést értek el. Aztán középiskolában röplabdázni kezdett és most Budapesten is ezt folytatja.

A sport mellett a zene is nagyon fontos szerepet tölt be a családod és a te életedben is.

A mi családunkban gyakorlatilag rajtam kívül mindenki tud valamilyen hangszeren játszani. Tehát abszolút egy zenész család vagyunk. A férjem kicsi korától kezdve gitározott, aztán egyetem alatt az egyetemi zenekarban is zenélt, felnőtt korában pedig hegedülni kezdett. A gyerekek, pedig ahogy elkezdték az iskolát úgy a zenét is, a nagy fiam hat évig zeneiskolás is volt, és ott ő is hegedülni tanult. A lányomat később írattuk be zongorázni magántanárhoz, és nagyon ügyesen megtanult zongorázni, a kottából már mindent el tud játszani. A két kicsit pedig választás elé állítottuk, hogy mit szeretnének, és ők is a hegedülést választották. Nagyon aranyosan játszanak, de sajnos a járványügyi helyzet miatt jelenleg nem tudnak járni. Most már abszolút lehet együtt zenélni otthon a családnak, bár én maximum énekelni tudok, ez az egy nem fért bele nekem.

De például a színészet az belefért az életedbe, elárulod, hogy keveredtél a színpadra?

Ez szintén egy nagyon hosszú történet. Kis koromtól kezdve színész szerettem volna lenni. A szüleim nagyon büszkék voltak arra, hogy már 7 évesen húsz verset is el tudtam mondani, ha jöttek hozzánk vendégek, akkor én mindig előadtam magamtól egy-egy verset és vártam, hogy megdicsérjenek. Ez ma már kicsit égőnek is tűnhet, de akkor nagyon boldoggá tett. Aztán gimnazistaként kétszer is voltam Dunaújvárosban színjátszó táborban, ahol már komolyabb színházi munka volt, profi rendezők foglalkoztak velünk, és tényleg színészmesterséget tanultam. De aztán ez elfelejtődött, mert kitaláltam, hogy orvos szeretnék lenni, aztán eltelt már elég sok idő, de ez a vágy még úgy mindig bennem maradt. Amikor a Lovardát átadtuk és Veronikáék (Végh Veronika - ZeneTheatrum Musical Színház, Páholy Lakásszínház) elkezdtek dolgozni, mindig vágyakozva néztem, amikor ők próbáltak és előadásokra készültek, hogy de jó lenne, ha ide bekapcsolódhatnék, viszont sosem mertem ezt felhozni, mert nem is volt úgy időm rá és nem jött még el ennek az ideje azt gondoltam. Aztán egyik pillanatról a másikra, derült égből villámcsapásként lehetőségem nyílt arra, hogy szerepeljek egy színdarabban és azonnal igent mondtam rá, egy pici habozás sem volt bennem, hogy erre igent kell mondanom.

Ez volt az Anconai szerelmesek. Az, hogy ki melyik szerepet kapja azt ti választottátok ki, vagy már tudta a rendező, hogy kit melyikre kér fel?

Semmilyen beleszólásunk nem volt ebbe, Szabolcs (Csáki Szabolcs) és Veronika, mint rendezők megkérdezték, hogy vállaljuk-e a szereplést. Aztán megkaptuk a szövegkönyvet, és akkor mondták, hogy akkor te leszel ez. Abszolút feltöltött, ahogy megéreztem a bársonyfüggöny illatát. Azt gondolom, hogy aki a színházat szerette, vagy aki belekóstolt már abba, hogy milyen egy színjátszás az szerintem örök szerelmese lesz. Ha beülök egy színdarabra, akkor is úgy érzem magam, mint egy gyerek, mindent elfelejtek és ennél a színdarabnál is így történt. Elfelejtettem addig, hogy vannak problémák a civil foglalkozásomban, a gyerekekkel a járványügy miatt, hogy nehezen megy a tanulás vagy bármiféle gond lenne. Akkor én ott nem saját magam vagyok, hanem akit alakítanom kell, és minden rossz gondolat eltűnik az ember fejéből.

A gyerekek látták a fellépésed?

Igen látták, nagyon féltem is tőle, hogy kritikusak lesznek. A férjem is szerepelt és eleve kényelmetlen volt, hogy ez egy szerelmes darab és mi ott másba voltunk szerelmesek és azt hitelesen kellett a színpadon előadni, és féltem, hogy a gyerekek ezt hogyan fogják fogadni. Meg hát egyébként is a gyerekek az emberek legnagyobb kritikusai bármilyen tekintetben. Meglepetésként érte őket, hogy anya ilyet is tud, mint ahogy a barátainkat is egyébként, hiszen ők sem számítottak arra, hogy ez egy valósan szórakoztató színdarab lesz. Azt gondolták, hogy jó hát szeretjük csinálni, aranyosak vagyunk, jópofák leszünk és letudjuk, de aztán olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy ez egy tényleg önfeledt szórakozást tudott nyújtani. Úgy gondolom, hogy ez pedig számunkra a legnagyobb boldogság, hogy a közönség vette a poénokat, és így fogadta az előadásunkat.

A műsorban arra kérem a beszélgetőpartnereimet, hogy mondjanak egy olyan tárgyat, ami jellemzi őket. Te az autót választottad. Miért fontos ez számodra?

Lehet, hogy egyébként ezért is kötöttem ki a sportnál, mert egész kicsi koromtól kezdve elég fiús dolgokat csináltam. Édesanyámék családjában az unokatestvéremék között egyedül én voltam lány. Ahol laktam hat éves koromig, nem volt a környéken egy lány sem és mindig fiúkkal játszottam, mindig fán lógtam, sárosan mentem haza, felborultam biciklivel, focipályára jártam és nagyon szerettem az autókat. A szüleimnek nem volt autójuk, a nagybátyámnak volt egy 1500-ös Ladája, és én azt annyira szerettem. Akkor még neki nem volt gyereke és mindig mehettem vele kocsikázni, és amikor hazamentem téglával felírtam a rendszámát a falra. Tehát én már ekkortól kezdve rajongok az autókért. A családban pedig több autónk is van, mivel már elég sokan vagyunk, viszont sosem volt egyik sem a nevemen, egészen mostanáig. Azóta pedig átértékelődött az életem, nagyon szeretem a saját autómat. Reggelente hosszú órákat töltök a forgalomban, míg a gyerekeket viszem ide-oda. Volt olyan, hogy a négy gyereket három intézménybe vittem, és akkor még hosszabb idő volt a reggeli csúcsforgalomban, míg mindenkit körbevittem, leraktam és ez ugyanúgy délután megismétlődött, hogy megyünk edzésre, zeneiskolába, stb. Tehát tipikusan a mamataxit kellett megvalósítanom a családban. Mindezt most egy jó autóval levezetni teljesen más élmény. Most már úgy értékelem, hogy ez a kétszer egy óra, amit a forgalomban töltök, az is öröm, ezzel eltűnt a vezetési stressz az életemből, és örülök, hogy egy ilyen autóval közlekedhetek. Úgyhogy most ez a kedvenc tárgyam. Nem kicsi, hanem nagy, nem lehetett behozni, de minden nap, mikor kinyitom a garázsajtót, akkor mindig örülök, hogy ebbe az autóba szállhatok be. 

Tóth Judit