“Minek írjak olyasmiről, amiről nem tudok semmit?” - Interjú a holland The Vices zenekarral

A britpop és a szörfrock tökéletes kombinációja, némi The Strokes, Cage The Elephant, valamint korai Chilli Peppers-hatással. A holland The Vices zenekar négy sráca, Floris, Jonathan, Mathijs és Simon Groningenből egészen a The Black Keys énekesének kedvencei közé szárnyalta magát karrierjük kevesebb, mint öt éve alatt. A banda áprilisban koncertezett a Dürer Kertben, ahol az énekes egy barátságos focimeccsből kiszakadva, a pálya szélén, a fűben ücsörögve válaszolt a Music Backstage kérdéseire.

Ez az első önálló bulitok Budapesten, de tavaly már megmutattátok magatokat a Sziget Fesztivál közönségének. Milyen élmény volt az Európa Színpadon játszani?

Floris van Luijtelaar: A Sziget nagyszerű volt! Még sosem voltam Budapesten, így a fesztiválon sem, nem tudtam, mire számítsak. Nem gondolom, hogy Magyarországon ismertek lennénk, így nyilván arra számítottunk, hogy a közönségünk nagy része hollandokból fog állni. Fél órával a koncert kezdete előtt tök üres volt az egész tánctér, 5 perccel előtte már ki sem mertem nézni. Nagyon meglepődtem, hogy teljes teltház előtt játszottunk.

Gyakran stresszelsz azon, hogy senki sem megy el a koncertjeitekre?

Floris van Luijtelaar: Semmi sem szokott stresszelni, ha a zenéről van szó, viszont még egy sold out buli előtt is képes vagyok azt hinni, hogy senki sem fog megjelenni. A legnagyobb rémálmom egy üres koncertterem. De mostanában egészen jól megy egyébként!

Valahol el kell kezdeni!

Floris van Luijtelaar: Igen, és minden tapasztalatból rengeteget lehet tanulni.

Játszottatok már a Nothing But Thieves és Yungblud előtt is. Kaptatok valaha bármi hasznos tanácsot bármilyen előadótól, akivel egy színpadon álltatok?

Floris van Luijtelaar: Életünk első két koncertje Yungbluddal volt.

Azta, az elég erős kezdés!

Floris van Luijtelaar: Persze, eléggé belecsaptunk! Ezek után a Eurosonic showcase fesztiválon léptünk fel, de amennyire menő volt az indítás, annyira káosz is egyben. A Nothing But Thieves-szel rengeteget beszélgettünk zenéről. Hasonló az ízlésünk, de mondjuk az egyikük szerette a Queen-t, akikért én például sosem rajongtam, annak ellenére, hogy valószínűleg marha jók. A közös turnénk párhuzamosan futott a mi saját koncertjeinkkel, és érdekes módon akkor nem volt bennünk semmi idegeskedés. Lipcsében volt az első bulink, ahol 50 embernek játszottunk, aztán másnap meg 17.000 fős volt a közönség. Elképesztőek voltak a különbségek, de egyforma lendületet adtunk minden koncertbe. A nap végén az a lényeg, hogy a legjobb barátaiddal zenélhess.

Mesélj a zenei hátteredről! Zenész családban nőttél fel?

Floris van Luijtelaar: Azt hiszem anyukám és apukám is próbálkoztak a gitározással. Anyának volt egy gitárja, ami a hálószobájuk sarkában volt, kicsi koromban sokat piszkáltam. A szüleimmel észak-Hollandiában éltünk, de apukám családja lent délen, 4 órás autóútra tőlünk. Elég sok időt töltöttünk ilyenkor az autóban, és rengeteg zenét hallgattunk, talán ez az első zenei emlékem. Apa Little Richardsot játszott nekem, és régi rock and roll zenéket. Ez volt az első ráeszmélésem, hogy “atyaég, nem tudom, mi ez, de még többet akarok hallani”. Utána elkezdtük megosztani egymással az új kedvenceinket, és amikor betöltöttem a 9-et, megmutatta a Red Hot Chilli Peppers dokumentumfilmjét. Akkor döntöttem el, hogy ez lesz az én utam is.

Hogy ismertétek meg egymást a srácokkal?

Floris van Luijtelaar: Simonnal a gimi első évében találkoztunk, pont az első csókom pillanatában. Nem ismertük egymást, de ahogy meglátta, hogy épp egy lánnyal vagyok, elkezdett ordítani és ünnepelni minket. Csak néztem, hogy ki a fene ez? Ezután lettünk barátok, és kezdtünk együtt zenélni. Apukája basszusgitározott, így volt hangszer a háznál, ekkor lehettünk 12 évesek. Utána bevettünk egy srácot a bandába, de egy baleset miatt abba kellett hagynia a zenélést, így meghallgatásokat tartottunk, akkor ismertük meg Mathijst, aki beszállt dobolni. Hármasban már egy ideje zenéltünk, de közben felnőttünk és az ízlésünk is változott. 21 évesek lehettünk, mire kialakult a végleges irányzatunk, a The Vices-os hangzás. 2 héttel a Yungbludos koncert előtt jártunk, amikor rájöttünk, hogy nem tudjuk élőben megszólaltatni a dalainkat, hiányzik egy ember. Simon már ismerte Jonathant, ő ajánlotta, hogy hívjam fel. Na, hát a srác, ahogy beleszóltam a telefonba, és elmondtam, mi a pálya, kinyomta. Pár perc múlva visszahívott, bocsánatot kért, hogy berezelt, elmondta, hogy még sosem zenélt közönség előtt, de egyébként benne van a buliban. Nem igazán találta magát akkoriban, a szülei elküldték Thaiföldre egy önismereti körútra, ahol ráeszmélt, hogy egész életében csak a zene mozgatta, de sosem foglalkozott igazán vele. A hívásom nem sokkal ezután történt, nagyon szép egybeesés volt.

Voltak korábbi béna bandaneveitek?

Floris van Luijtelaar: Mielőtt Jonathan csatlakozott hozzánk, Ten Years Today volt a nevünk, ami egészen rémes. Mindig akartam egyébként egy Fishfingers nevű bandát, kiskoromban még a logot is megrajzoltam hozzá. Az mellékes, hogy nem tudok rajzolni.

És hogy jött a The Vices?

Floris van Luijtelaar: Az emberek sosem vettek minket komolyan, ahányszor látnak minket, mindig bohóckodunk vagy valami hülyeségen törjük a fejünket. Már egy ideje próbáltam nevet találni magunknak, aztán hallottam a The Growiers dalát, amiben a the vices-ról (betyárok) énekelnek, és akkor ugrott be, hogy ez egy szuper bandanév. Új zenéket írtunk, újra kellett kezdnünk mindent, kellett egy új név, és ez tökéletesnek bizonyult.

Mesélj a holland zenei szcénáról! Nehéz volt befutnotok a nemzetközi színtereken is?

Floris van Luijtelaar: Mi Hollandia északi részéről származunk, Groningenből, ott tartják a Eurosonic fesztivált, ami sokat segített, de óriási a szakadék közte és a többi északi vagy éppen déli holland város között, a nagy távolságok miatt. A covid alatt mindenki felhagyott a zenéléssel, de mi folytattuk és kialakítottunk egy munkamorált. Simonnak nagyon sok fura ötlete van, amik nehezen kivitelezhetőek. A vírushelyzet kezdetén jelent meg a nagylemezünk, amit nem tudtunk élőben bemutatni, akkor rukkolt elő azzal az ötlettel, hogy szerezzünk egy hajót, navigáljunk be a tenger közepére, és drónokkal rögzítsünk egy koncertet. Jonathan kiakadt, hogy ezt nem fogjuk tudni megvalósítani, főleg két hét alatt, a lemezbemutató koncert eredeti dátumára, de végül nekiálltunk. Szerintem a ránk terelődő figyelem titka a munkamorálunk és a “csináld magadnak” megoldásaink.

Írtatok valaha hollandul dalokat?

Floris van Luijtelaar: Neeeem!

Miért? Könnyebben fejezitek ki magatokat angolul?

Floris van Luijtelaar: Nem tudom. Sok holland szerzőt és költőt szeretek, és vannak jó hollandul megszólaló zenekarok is, de számomra mindig fura volt ez a nyelv. Nem tudom jól kifejezni magam az anyanyelvemen.

Plusz gondolom benne van az is, hogy mindig is a nemzetközi pályát terveztétek.

Floris van Luijtelaar: Igen, Hollandia csak egy ország. Imádok albumokon dolgozni, minden koncert más, hiszen más a közönség. Nem akartuk leszűkíteni a hallgatóságunkat. Ha Amerikából vagy Angliából származol, annyival könnyebbik tűnhet érvényesülni Európában.

Tudom, hogy a Cage The Elephant és a The Strokes a legnagyobb zenei inspirációtok, de ha ki kellene választanod a valaha volt legjobb albumot, mi lenne az?

Floris van Luijtelaar: Ez egy kegyetlen kérdés. Ebben a pillanat a Cage The Elephant “Tell Me I’m Pretty” albumát mondanám, de ott van a “Yours, Dreamly,” is a The Arcs-tól. Nehéz egyet mondani.

És ha egy dalt kellene ajánlanod az új albumotokról, melyik lenne az?

Floris van Luijtelaar: Azt hiszem, a “Thousand Faces”.

Miben különbözött a dalszerzői folyamatotok az első és a második nagylemezetek között?

Floris van Luijtelaar: A dalírás valahogy mindig csak megtörténik, pont ahogy a nevünket is választottuk. A gitártémák csak megszületnek, és utána dobálózunk az ötletekkel, mindkét albumnál ez volt a helyzet. Az elsőnél inkább én hoztam a dalokat a hálószobámból, és azokat kerekítettük ki a próbateremben, de a másodiknál Jonathan is csatlakozott és sok demot vettünk fel. Talán a legnagyobb különbség az, hogy ma már pontosan tudjuk, milyen is az a “The Vices-hangzás”.

Mi a helyzet a szövegekkel?

Floris van Luijtelaar: Na, ott van különbség. Az egész második album ötlete egy pillanat alatt született meg. Albert Camus “The Plague” című könyvét olvastam a covid alatt, úgy írta le az érzéseit, ahogy számomra mások soha korábban. Egy lezárt városról szól, ahol családok, barátok, szerelmek szakadtak el egymástól, és bár nem volt lehetőség kommunikációra, mindenki leveleket írt egymásnak, amik nem jutottak célba. Ebben volt egy idézet a vérző szavak gyógyíréről, amit 1/1 le is nyúltam, meg is említettem Camus-t az album köszönetnyilvánításában. Ebből merítettem ihletet ahhoz, hogy miképp is írjam le a saját érzéseim. Az első album inkább kérdéseket pedzeget válaszok nélkül, de a másodikra rájöttem, hogy minek írjak olyasmiről, amiről nem tudok semmit? Így elkezdtem arról írni, amit érzek, amit gondolok, azzal nem lehet mellélőni.

Mindkét lemezt játsszátok a koncerteken?

Floris van Luijtelaar: Igen, és van egy újítás is! A Red Hot Chilli Peppersből inspirálódva elkezdtünk mi is jammelni a színpadon. Az utolsó felvonásban mindig kő-papír-ollózunk egyet, és aki veszít, elkezd játszani egy témát, és meglátjuk, mi történik.

Mi minden vár rátok ebben az évben?

Floris van Luijtelaar: Másfél hónapig turnéztunk, kicsit hazamegyünk, aztán kezdődik is a fesztiválszezon. Nagyon szeretnénk egy albumot készíteni Dan Auerbach-al, a The Black Keys énekesével, nemrég kültünk neki egy demot, és nyitott arra, hogy producerként velünk dolgozzon. Ő csinálta a “Tell Me I’m Pretty”-t is a Cage The Elephant-tel. Szóval az év második felében jó lenne kihozni ezt a lemezt, majd lesz pár holland koncertünk és visszamegyünk Amerikába is.

Fotók: Erdős Viki