„Minden embernek az életét frankón dokumentumra kéne venni.”

Már vagy kétszer megkerültem a házat, mire megtalálom a bejáratot. Sose voltam még itt. Pötyögök a kaputelefonon. Kicseng, majd csörög. De válasz nincs. Fúj a szél. 5 perce toporgok. Végre nyílik az ajtó. Kilép egy lakó, gyorsan besurranok utána. Sötét. Alig látok valamit. Elindulok a liftek felé, de egy erélyes hang megállít: „Helló, jó napot! Segíthetek?” – kérdezi a portáshölgy. „A Tar Sándor kiál…” – mondom, de nem tudom befejezni, mert közbeszól: „19. emelet, tessék csak menni nyugodtan!” Megyek nyugodtan a liftek felé. Jó néhány perc mire leér. Beszállok. Mielőtt záródna az ajtó beugrik mellém egy fiatal lány. „A tizenkilencedikre?” – kérdezi. „Igen, a Tar Sándor kiál…” – mondom, de rögtön rávágja, hogy: „Ja jó, mert én is.” – mosolyog. Zötyögünk felfelé. Furán kattog, kicsit rázkódik. Összenézünk. „Csaknem robban le…” – mosolygok erőltetetten. Tériszonyom van.

 

A tizedik emelet után már érzem a magasságot. „Csaknem” – válaszol pár pillanat múlva. A tizenkilencediken kiszállunk. Egy csöppet megizzadtam. Már nem mozog alattam a föld, mégis úgy érzem bizonytalan talajon (linóleumon) lépkedek. Ebben az instabil helyzetben talál meg két csoporttársam az egyetemről. Köszönünk, beszélgetünk mi újság. Lassan visszarázódok (térben és fejben egyaránt) a valóságba. A folyosó végén ablak. Nyílt kilátással. Tisztes távolból kipillantok rajta. Magas. A magasabbnál is magasabb. Ellátni egészen a Dobozi-Fényesudvar lakótelepig. Mocorgás. Az ajtó nyílik. Már vagy egy tucat ember áll a 203-as előtt. Fiatalok, idősek vegyesen.

 

 

Bemegyünk. A bejárattal szembe, az ajtókeret fölött szöveg hirdeti: „Amit leginkább kell az embernek kívánni, az irgalmasság az.” Mát. 5,7. Ezzel egyetértek, bár az kissé megakaszt, hogy szegény Mátét megfosztották az „é” betűjétől. Rögtön jobbra, konyha. Benne sötét, nem látni jól. Mielőtt jobban szemügyre venném a helyiségét, már tolnak is előre, hogy itt nem fér el mindenki, menjek beljebb. Rendben. Tudomásul veszem és haladok tovább.

 

A nagyszoba közepén fekete étkezőasztal, szembe erkély, vasráccsal-dróttal védve. Felül éles neon, kell néhány perc míg megszokja a szemem. A benti tér kicsi. Nagyon kicsi. A tizenkilenc emeletnyi magasság és a folyosó végtelensége után, ez a harmincvalahány négyzetméter megnyugtat. Néhány néző (hallgató) társam egyből könnyítene a terhein és az asztalra pakol kabátot, táskát. Hátulról – a konyhából – harsog egy hang: „Oda ne! Az a kiállítás része!” Szegények összerezzenve távolodnak el a műalkotástól. Én megúsztam. Viszont töredelmesen bevallom a mellettem álló magyar-szakos barátomnak, hogy én is használati tárgynak néztem elsőre. A hang gazdája megjelenik. Don Tamás a kiállítás egyik kurátora és a jelenlegi tárlatvezetés moderátora.

 

 

Ahogy az a bevezetőből kiderül, az alapkoncepció 2023 tavaszán született meg. A MODEM szervezésében, egy műhelymunka keretein belül irodalomtörténészek mutatták be Tar Sándor életét és munkásságát öt kortárs képzőművésznek (Gerhes Gábor, Kádár Emese, Németh Ilona, Szilágyi Lenke, Tóth Balázs Máté). A helyszín választás tudatos döntés volt, mivel az író Szürke galamb című regényének egyik szereplője az épület házmestere. Valamint Tar maga is egy hasonló kialakítású albérletben lakott élete egy bizonyos szakaszában.

 

 

A tárlat mozaikszerűen prezentálja a szerző életének kettősségét (sokrétűségét), melyen keresztül megmutatkoznak a Kádár-korszak különböző társadalmi szintjei, úgymint a korabeli munkások mindennapjai, az irodalmi értelmiségi világ és a kiterjedt ügynökhálózat. Az első kiállítási tárgy alig észrevehetően, a szoba sarkában, a földön bújik meg. Egy teljesen szokványos szekrénypolc, rajta pár befelé fordított, fehér kartonba csomagolt könyv és egy régi „szoci” ventilátor. A gép döcögősen forog, a könyvekből kiálló cetliket fújja. Gerhes Gábor installációját egy fénykép ihlette, melyen jól látható, hogy Tar ruhásszekrénye felsőrészen azokat a könyveket tartotta befordítva, melyeket szégyellt a „nyilvánosság” elé tárni. Ide kerültek a Stephen King, Agatha Christie és a Rejtő Jenő példányok. A cédulák és a kartoncsomagolás az ügynökmúltat hivatott szimbolizálni. A falon Szilágyi Lenke fotóművész képe, Tar Sándort ábrázolja otthonában. Az író feszülten markolja a karosszéket egyik kezével, a másikat félszegen maga mellett tartja. Az erkélyajtón szürke galamb lenyomat, szintén a fotográfus műve. Az ablakból rálátni a Nagyállomás vonathálózatára. Olyan érzés, mintha maga a kilátás is a tárlat részét képezné: az állomás a szív, melybe megszámlálhatatlan sínpár, véna (gyűjtőér, visszér) torkollik.

 

 

A konyha felőli falon idézet az író naplójából: „Anacharsis szerint háromféle ember van: élő, halott és aki a tengert járja. Úgy tűnik, ebben a világban mi a tengert járjuk.” A szkíta bölcstől származó mondás értelmezése megerősíti Tar életének otthontalanságát. A fekete étkezőasztal, nem mellesleg egy „tárgyalóasztal” is. A rendszerváltás környékén készült az akkori Csehszlovákiában.

Németh Ilona képzőművész ajánlotta fel a kiállítás idejére, eredetileg az édesapjáé volt. Több funkciós alkotásról beszélhetünk, amely a terv szerint bizonyos időközönként széthúzza, majd összecsukja magát. Ezzel jelképezve az ügynök-életmód kettősségét: a család étkezőasztala, az ügynök tárgyalóasztala egyben. Sajnos a tárlatvezetésen nem volt szerencsénk látni ezen metódust, mivel nem működött a berendezés elektronikája.

 

 

Átsétálva a kisszobába, a bedeszkázott ablakon Kádár Emese gipszre nyomott digitális rajza látható: egy romos kulcslyuk-szerű ajtó, benőve szőlőindákkal. A kurátori prezentálás szerint: az illusztráció Tar titkos életének szegmensét idézi, mely egyszerre szimbolizálja a beláthatatlanság és a betekintés mozzanatait. Mellette citátum, újfent a naplóból: „Ma nagyon rossz napom volt. (Miért, tegnap jó volt?). Talán ezt nem kell magyarázni… A helyiség falait Szilágyi Lenke fényképei díszítik: két portré, illetve Tar Sándor egy rozoga kemping széken, Petri György társaságában. A többi felvétel a korabeli Debrecen hétköznapjait ábrázolja. Rögtön megakad a szemem egy ismerős arcon, akit utoljára, jó néhány éve, még gimnazista koromban láttam a Kálvin-téren. A képen ugyanis Lujó – becsületes nevén Komáromi János – feszít öltönyben, előtte Tar szatyorral a kezében.

 

 

A debreceniek közül talán néhányan egyetértenek azon állításommal, hogy Lujó karaktere ténylegesen beleillik a Tar-prózák történeteibe. A tárlatvezetés végéhez közeledve, párosával megtekintjük a konyhát. Az ütött-kopott sütő mellett megviselt bútorzat, csappal. A pulton Tóth Balázs Máté installációja: olcsó vodka, négy négyszögletű feles pohárral, melyek műgyantából készültek, formájuk pedig a Rómában megtalálható Janus-kapuját idézi. Janus, a kétarcú ősi isten, az átjárások és a kapuk istene a római mitológiában. A sarokban lévő szekrény polcain dossziék/ „ügynökakták” és audioguide tájékoztat a kiállítás anyagáról.

 

 

A MODEM és a Déri Múzeum közös tárlata egy sajátos, eddig talán kevésbé tárgyalt aspektusból közelít Tar Sándor életéhez, munkásságához. A képzőművészek alkotásai pontosan mintázzák a kiállítás főüzenetét: semmi sem az, aminek látszik (minden kétarcú). Ezért érdemes különböző perspektívákból szemlélni a műveket (szó szerint és átvitt értelemben is), melyek együttesen rendhagyó kompozíciót alkotnak. Záróakkordként a zsíros-olajfoltos konyhafal naplórészletét idézem: „Nagyon várom az új lakás élményét. Konyakot iszom, régi időkre emlékezve, és régi barátokra. Szomorú, szükségszerűség: csak egyedül, mint a halálban.”

 

Kiállítók: Gerhes Gábor, Kádár Emese, Németh Ilona, Szilágyi Lenke, Tóth Balázs Máté

Kurátorok: Don Tamás, Dr. Lakner Lajos

A fotókat Vigh Levente készítette.