Szabó Kimmel Tamás

A 9. Magyar Filmszüreten közönségtalálkozóval egybekötött vetítésen tekinthették meg az érdeklődők a Lefkovicsék gyászolnak (2023) című alkotást. A mű egyik főszereplője Szabó Kimmel Tamás, aki a történetben egy magyar származású zsidó apukát alakít. A vele készült beszélgetés során szó esett a film születéséről, a színész zsidósághoz fűződő kapcsolatáról és néhány korábbi szerepéről is.

A Lefkovicsék gyászolnak viszonylag alacsony költségvetésű, de te magad játszottál korábban olyan filmekben is, amelyekre nagyobb keretet fordítottak. Mik a legmarkánsabb különbségek?

A legszembetűnőbb, hogy sokkal kevesebb a helyszín, minden egyszerűbb és szűkebbre szabott. Úgy jellemezném, hogy a mű megszületésének 20%-a volt pénz és 80%-a szeretet. Mindenki csökkentett gázsival dolgozott, de ez nem számított, mert manapság az ember örül, ha forgatásra kérik fel. Ehhez hozzátartozik, hogy a magyar filmgyártás eleve másképp működik, mint tőlünk nyugatra, hiszen korlátozottabbak a keretek, egyenlőtlen a támogatás, ezért sok film függetlenül, közösségi finanszírozásban készül. Ennek ellenére azóta már majd' 40 ezren látták a művünket, ami hatalmas eredmény: az NFI Inkubátor Programjának alkotásai közül ez a legnagyobb nézettségű.

Breier Ádám rendezőnek ez volt az első egészestés alkotása, ráadásul ő eddig más közegben szerzett tapasztalatokat. Ez miben nyilvánult meg a forgatás során?

Kubában tanult és korábban dokumentumfilmeket készített, ezért sokkal részletesebben dolgozta ki az egészet. Persze, ez ilyen tipikus elsőfilmes „betegség”, hogy mindent százszor átgondolsz, mert nincs annyi szakmai tapasztalatod. Emiatt jóval többször is vettük fel a jeleneteket, ami viszont végeredményben célravezető volt. Szerintem egy jó ízlésű, jó szemű, jó lelkű fiú, ami a vásznon is meglátszik. A dokumentumfilmes előéletére vezethető vissza az is, hogy szinte minden egyes vágást nagyon alaposan megfontolt, ezért vannak benne szociográfabb, dokumentaristább snittek is. Apró, pici dolgok ezek, de szerintem iszonyatosan sokat tesznek hozzá a képekhez, és az egész filmnek adnak egy sajátos aurát. 

Ti mint tapasztaltabb résztvevői ennek a projektnek, hogyan segítettétek az ő munkáját?

Elsőfilmesként eleinte elég – úgy szoktuk ezt mondani, hogy – „kezem-fejem” módon írta meg a szerepeket. Ez azt jelenti, hogy a karaktert alakító színész egy az egyben kimondja, amit gondol vagy érez, és azt is játssza el. Ám, ha mi mondunk valamit, közben lehet, hogy teljesen mást érzünk. Éppen ezért Bezerédi Zolival [aki a filmben a nagyapa karakterét játszotta – a szerk.] nagyon sokat segítettünk neki, átírtunk, sőt kihúztunk mondatokat, hogy a nézőnek sokkal több gondolkodnivalója legyen, jóval később értse meg, hogy mi a szembenállás oka. Szerintem mindig az az izgalmas, amit a szereplő nem mond ki. Például, eredetileg már körülbelül a film harmadik percében kimondtuk volna az alapkonfliktust, és sokat egyezkedünk, hogy ez csak később, a történet felének környékén derüljön ki, hogy minél meglepőbb legyen. Ahogy a svájci író, Friedrich Dürrenmatt mondja, „az a jó történet, amiben mindig a legrosszabb fordulat következik be”. Noha ezt itt nem lehetett teljesen kivitelezni, de mégis azon dolgoztunk, hogy a karaktereinkben és a köztük levő viszonyokban általunk felfedezett fordulatokat késleltetve értse meg a néző, fenntartsuk az érdeklődését.

[1. Kép: A Lefkovicsék gyászolnak (2023) című film plakátja.]

Ez a film a magyar zsidósággal foglalkozik, és általában, ha ilyen jellegű művel találkozik az ember, akkor az valamilyen formában kapcsolódik a holokauszthoz. Ez az alkotás azonban egy teljesen más oldalát fogja meg ennek a közegnek. Szerinted mi a legnagyobb erénye a filmnek ezzel kapcsolatban?

Az, hogy hátat fordít a skatulyáknak: családi közegbe, egy hétköznapi apa-fia konfliktusba helyezi a történetet, és ezen keresztül nyújt betekintést a zsidó közösség működésébe. Három nézőpont, három világ jelenik meg benne: a nagyapa vallástalan, az apa vallásos, a kisfiú pedig most kezdi elsajátítani a hit dolgait. Mindez egy közös élményen, a gyászon keresztül mutatkozik meg, annak minden feszültségével, ellentmondásával, egyetértésével – szerintem ez az, amivel sikerült mást, újat mutatni. Amerikában nagy kultusza van az ilyen filmeknek, ott a zsidóságot nemcsak a népüket ért legnagyobb és legszomorúbb trauma feldolgozásával azonosítják, hanem emberként kezelik őket. Olyan hétköznapi szituációkban mutatják meg őket, amik bárkivel megtörténnek – a kínaival, a japánnal, a magyarral, az olasszal az amerikaival meg az indiánnal is, merthogy emberek vagyunk. Szerintem ennek állít egy nagyon szép, első hazai példát ez a film.

A családban az apát játszottad. Jól tudom, hogy fizikailag is fel kellett készülnöd erre a szerepre?

A rendező megkért, hogy egy tízest hízzak föl, mert egy ortodox zsidó apuka, aki az imakönyv felett ül, nem éppen kisportolt figura. A karakter egy valaha volt szépfiú, aki a depresszió miatt maga köré növesztett egy védelmi burkot, amit pocaknak nevezünk, valamint egy exkatona, aki a háborúban szerzett traumái miatt tért meg. Ezért mozgásában és habitusában is sokkal szabályozottabb embert kellett megformálnom, mint amilyen én magam vagyok. Emellett

egyes jelenetekhez meg kellett tanulnom héberül, ráadásul olyan akcentussal, mint ahogyan egy Izraelbe kiköltözött magyar beszél.

Ez egy nagyon nehéz, önmagában álló, ősi nyelv, amit szó szerint semmihez nem tudsz kötni. Erre az egészre volt körülbelül másfél hónapunk, így nagyon feszes és koncentrált munka zajlott. Viszont amiatt élveztem leginkább, mert lelki folyamatokban bővelkedő és színes skálát kellett megmutatnom ebben az egyébként nagyon feszült, bezárkózó figurában. Volt mihez nyúlnom a saját apámmal való kapcsolatom tapasztalataiból.

Milyen lelki folyamatokra, mélységekre gondolsz?

A film egyfajta parallel gyógyító üzemmódba rakta a magánéletemet. Ahogy elkezdtük forgatni, leültem beszélgetni az apámmal. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, és 38 évig vártam, hogy ezt ő is mondja nekem, de sosem tette, mire rájöttem, hogy én sem, ezért úgy éreztem, nekem kell kezdeményeznem. Azt is kifejtettem, hogy a köztünk lévő konfliktusok gyökerei nyilván a gyerekkorra vezethetők vissza, ahol ő inkább az anyagi biztonságunkra koncentrált, mint az érzelmi fejlődésünkre, de én ezért most már nem haragszom rá. Erre ő elsírta magát. Onnantól lettünk mi igazán jóban, ami nagyon sokat nyitott rajta is, és ez a gyerekeimmel való viszonyában segített neki. 

Úgy tűnik, ez a film minden szempontból hatást gyakorolt rád. De milyen volt megismerni egy teljesen új kultúrát?

Alapvetően nagyon szeretek a szerepeimhez precízen előkészülni. Amikor a Radnóti Színházban Iván Karamazovot játszottam A Karamazov testvérekből, aki tudathasadást kap, akkor a Semmelweis Klinika zártosztályán beszélgettem egy vallási őrülttel és egy pszichiáterrel arról, hogy mi is az a tudathasadás. Korábban, amikor a függőségekről csináltam egy önálló estet, fél évig kutattam: beszélgettem exheronistával, -kokainistával és játékfüggő szenvedélybeteggel is. Itt pedig a zsidó vallással kellett megismerkednem másfél hónap alatt, ezért az én figuralesem miatt minden péntek reggelt a Kazinczy utcai ortodoxián kezdtünk. A zsidóság nagyon zárt világ, eleinte nem is voltak túl befogadók. Nagyon izgalmas volt viszont átérezni, hogy nekik mennyire fontosak azok a sorok, amiket olvasnak, és milyen átéléssel teszik ezt. Amikor köztük voltam, szinte szivacsként szívtam magamba ezeket az élményeket. Esténként pedig egy neológ közösségbe jártunk, ahol szintén megérintett az ott tapasztalt, váratlanul közvetlen közeg. A zsidó vallás nagyon összetett és intelligens, emiatt egy belső konfliktust feloldó találkozás volt számomra, ami által sokkal nyitottabbá váltam és átértékeltem a valláshoz fűződő kapcsolatomat.

[2. Kép: Zsidó imádkozás az elhunytért.]

Mindezek alapján körvonalazódni látszik, hogy nagyon szeretsz alaposan felkészülni a munkáidra. Van-e különbség aközött, ha film vagy sorozat forgatására, vagy épp egy színházi előadásra készülsz?

Olyan nagy különbség igazából nincsen, az idő mennyisége határozza meg a felkészülés mélységét és mértékét. Ha például egy filmre vagy egy színházi szerepre van négy-öt hónapom, akkor sokkal elmélyültebben tudok készülni. De a színház azért más, mint a film: a film az örökre ott marad, a színház viszont a pillanat művészete. Minden előadás különbözik, hiába nézed meg tizenhatszor, én mind a tizenhatszor más lelkiállapotban fogok odaállni, miközben ugyanazt próbálom eljátszani. Ez függ az embert érő hatásoktól; egy olyan energetikai állapot, amiben van ugyan egy csapásirány, de nem tudsz kétszer ugyanolyan lenni, csak nagyjából. A színház és a színészet a sűrítés műfaja, egy jelenetben a lehető legfontosabb pontok vannak kiragadva, a szereplők pedig egy idegrendszeri görbén mennek végig. Ennek megvannak a magasságai, mélységei, konfliktusai, majd a végén minden visszaáll eredeti helyzetébe – ezt hívjuk állapotváltozásnak. A színház számomra erről szól, egy nyugodtabb, otthonosabb műfaj, míg a filmművészet ennél sokkal összetettebb.

A forgatáson gyakorlatilag 12 órán keresztül stand-up üzemmódban vagy, amiből egy nap alatt körülbelül másfél-két perc hasznos anyagot veszel fel, és akárhányszor futsz neki, annyiszor kell topon lenned.

Mindezt úgy, hogy amit csinálsz, az majd a világ egyéb részein élők számára is érthető legyen. Máshogyan is kell játszani, ott egy fél centi a szem felhúzásán jelent valamit, ellenben a színház 600 fős nézőterén az utolsó ember valószínűleg nem is látja. Ezért a filmezés egy picit jobban izgat, szakmailag nagyobb kihívás.

A Made in Hungária főszereplőjeként kerültél be a hazai filmes köztudtaba, és utána is javarészt vígjátékok, mondjuk úgy, jópofa karaktereit alakítottad. Az utóbbi időszakban viszont már komolyabb lelkületű egyéneket is megszemélyesítettél. Tetszik ez az irány, hogy már nem csak egy bizonyos típusú figurával azonosítanak téged?

Nekem színészként célom, hogy ahogyan érik a művészetem, annak minden rétegét izgalmasan mutassam meg, de mégis titokzatos maradjak. Nem vagyok híve a bulvár életnek, hogy az összes titkomat kirakjam egy újságba, mert akkor mi marad? Ha mindent tudsz rólam, az uncsi. Ha színpadon vagyok, a nézőnek igenis legyen mit megfejtenie, mert attól lesz érdekes a figurám. Ezért nem parádézok a magánéletemmel, meg azzal, hogy miről mit gondolok, mert mindenki gondol mindenről mindent, ami így van jól.

Nekem is van véleményem, de én majd azt elmondom egy szerepben.

Nyilván, ahogy az ember öregszik, érik hatások, a lelkére rakódnak és formálják. Egy színésznél, minél idősebb, a tapasztalatok annál inkább aktivizálódnak egy-egy szerep esetében. Így most, 40 évesen már vannak ilyen jellegű alakításaim is, míg fiatalabb koromban olyanok voltak, mint a Made in Hungáriában. Az egyébként picit speciális eset volt, mert egy, még élő emberről kellett portrét formálni, úgy, hogy róla senki se tudja milyen valójában, csak ő és a közvetlen környezete. Ezért nagyon sok időt töltöttem Fenyő Miklóssal: leloptam hogyan gyújt rá, hogyan mozog a szemöldöke vagy a szája, amikor mosolyogni kezd. Ez nagyfokú összpontosítást és részletes megfigyelést igényelt, mivel tízmillióan tízmilliófélét gondolunk róla, de nekem jutott a feladat, hogy ha 20-30 év múlva megnézi valaki a filmet, aki nem látta őt élőben, akkor az én gondolataim és viselkedésem alapján ismerje meg. Ez baromi nagy felelősség volt 23 évesen, szóval az se volt puha. Összességében viszont ezeket az összetettebb feladatokat szeretem.

Említetted, hogy ahogyan egyre több tapasztalatot gyűjtesz az életben, úgy színészként is fejlődsz. Gondolkodtál esetleg azon, hogy az élmények gyarapodásával te magad is rendezz vagy írj darabot?

Mint az már kiderült, szeretek mindenre mélyrehatóan felkészülni, ez igaz ebben az esetben is. Társíróként már vállaltam szerepet a pár éve színpadra került Széttépve című majd' kétórás monodrámában, amit Gémes Szilviával, az ügynökömmel közösen alkottunk. Ez egy dokumentarista koncertszínház, amiben ötféle karaktert játszottam el, a függőségekről és az azt legyőző emberek személyes történeiről szól. A darabot most kicsit kortársabbra szeretném átírni pszichológus és addiktológus szakértők segítségével. Az önálló rendezés gondolata ugyan sokszor felmerült bennem, de nagyon fontosnak tartom, hogy csak akkor vágjak bele, ha már alaposan megtanultam és felkészültem rá. Ezek olyan szakmák, amikre életek áldozódnak és nem lehet egyik percről a másikra elsajátítani őket.

A szerepeidben szereted megmutatni a véleményedet. Milyen darabokban láthatunk az elkövetkezendő időszakban?

Készülőben van a Kripli című Martin McDonagh darab a Centrál Színházban, abban az orvost játszom. Szintén itt, Hermányi Mariann-nal együtt adjuk elő az Ole Anna című kétszereplős művet, ami egy Me Too-történet, Puskás Samu rendezésében. Közben készül egy önálló estem Dés Enikő író, dramaturg és Lévai Balázs rendező közreműködésével, ami gyakorlatilag az életemből származó sztorikat jelent a stand-up írott és íratlan szabályaival vegyítve, tehát nem önéletrajzi vallomásról van szó. Valamint a Pintér Béla és Társulatában játszom még a Marshall, a Fifty, a Sziksza, a Réka és az oltatlanok és az Idegen test című drámánkban. Illetve nyáron fog először színpadra kerülni a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabunk is.

A színésszel készült beszéégetést az alábbi linken hallgathatja meg.

Képek forrásai:

Borítókép: Facebook.

1.Kép: magyarnemzet.hu.

2.Kép: filmbook.blog.hu.

A közönségtalálkozót Váró Kata Anna filmesztéta, egyetemi tanár vezette.