A legjobb (méreg) koncert 2022

A mai napig emlékszem – sőt meg is van valahol még – arra a TDK kazettára, másolt, persze, amin két Tankcsapda albumot hallgattam szinte naponta az Awia márkájú walkmanemen még a kilencvenes évek végén: a fekete-piros kazettán A legjobb méreg és a Punk&Roll volt. Azt már barátomtól hallottam, hogy a szeptemberi budapesti koncert milyen jól sikerült, úgyhogy egyértelmű volt, december 27-én irány a Lovarda!

 

Nem volt kérdés, fulladjunk bele az időutazásba aznap este, vagyis próbáljuk meg újrateremteni azt a hangulatot, amikor még az Oláh Gábor utcára jártunk év végi Tankcsapdákra: kezdés a Fácánban, emelkedett hangulatú séta a koncertre, ahol szétpogózzuk magunkat, majd levezetésképp visszatérünk a Fácánba. Azért azt sejtettük, hogy a pogó része már kimarad, de a többit elég jól tudtuk tartani.

 

Habár a Magzat a méhben album címadó dalával kezdődött a koncert, olyan felütés volt az, hogy egy cseppet sem bántuk, hogy nem azonnal csaptak bele Lukácsék az 1992. december 22-én megjelent dalcsokorba. Az igazi meglepetés ott ért minket, hogy a negyedik számtól tényleg megkaptuk a teljes albumot, abban a sorrendben érkeztek a számok, ahogy azok a lemezen is szerepelnek.

Érdekes volt átélni, hogy mások is hasonló érzésekkel érkeztek a koncertre, mert a küzdőtér hátsó harmadában volt olyan pillanat, amikor mögöttünk egy kolléga olyan pogózásba kezdett, mintha a 90-es években lettünk volna. Finoman testtel is jeleztük neki ekkor, hogy nem azért állunk a Lovardának abban a részében, mert nem ismerjük a szokásokat, úgyhogy egy pár visszapattanás után megtalálta a helyét még azelőtt, hogy az acélbetétessel is nyomatékosítani kellet volna, hogy a pogónak nem a hátsó harmad közönségének körében van létjogosultsága.

 

A Tudok egy munkáttól kezdve a Gyűrd össze a lepedőt című slágeren át a Napra nap című dalig az összes Tankcsapda-mesterművet fel lehetne sorolni, hisz mindet eljátszották, mégis arra helyezném a hangsúlyt hogy olyan kapcsolat érződött a zenekar és a közönsége között a Lovardában, amire tényleg ritkán van példa. Az egyik kedvenc Tankcsapda-számom, az albumzáró Fordulj fel kezdetekor pedig tényleg azt éreztem, hogy bele kell vetnem magam az első sorok őrületébe, mert annyira elkapott a rock&roll rugója.

 

Természetesen feltételezni lehetett, hogy összefutunk ezen a koncerten mindazokkal, akikkel még együtt éltük át az említett Fácán-Oláh Gábor-Fácán háromszöget, mégis jól eső érzés volt, amikor a koncert végén összetalálkoztunk olyan ismerősökkel, akikkel együtt folytathattuk az éjszakát egy olyan útvonalon, amin évtizedekkel ezelőtt jártunk együtt utoljára.

 

A Tankcsapda nem csupán egy iszonyú lendületes koncertzenekar, hanem egy olyan esszenciális összekapcsoló erő, egy olyan markáns híd az évekkel korábbi énünk, társaságunk és a jelenvaló létezésünk között, amit felfedezni újra és újra kívánunk immár a decemberi koncert után. És arról se feledkezzünk meg, hogy a Lovardába is mennyire szeretünk járni.