DESzínház az összművészeti kihívások helyszíne

- Mennyire tekinted magad debreceninek, illetve az a bizonyos debreceniség mit jelent számodra?

 

- 2006-ban költöztünk a családdal a városba. Férjem született „nagyerdei” és lányunk is itt kezdett „totyogni”, szóval a környezetem sokat segített abban, hogy hamar debreceninek érezzem magam. A debreceniség fogalma számomra elsősorban a lokális kultúrához kapcsolódik, ami a munkám mellett, - mivel a férjem is művészeti közegben dolgozik - a személyes életünket is napi szinten átszövi.

 

- Jelenlegi munkád mennyire ad lehetőséget arra, hogy beleláss a város művészeti életében zajló folyamatokba? Mi az, amit ebből örömmel üdvözölsz, és mi az, amit kritikával illetnél?

 

- Július óta dolgozom a városháza Kulturális Osztályán. Ez egy egészen más nézőpont, mint az előző 25 év, amit muzeológus-kurátorként múzeumokban, galériákban töltöttem. Sokan csodálkoztak is, hogy hogyan bírom a tisztviselői létet? Jelenleg úgy gondolom, hogy nagyon izgalmas a fenntartói (másik) oldalról is belelátni a helyi kultúrába, ha lehetőséget kapok innen segíteni, az igazán hálás feladat. És ami a kérdésed második részére vonatkozik: az utóbbi időben számos jó, felülről és alulról jövő kezdeményezés indult el Debrecenben. Sikerült a városnak az értékes irodalmi örökségével jól pozícionálnia magát, elkezdődött a civilek és intézményi hátterű kulturális szereplők együtt gondolkozása, fiatal építész-városvédők mentik és dokumentálják a még meglévő hagyományos építészeti kultúrát, hogy csak néhány példát említsek. Az ilyen, és ehhez hasonló kezdeményezések erősíthetik a város szellemi, kulturális közösségét.

 

 

- Hogy kerültél kapcsolatba a DESzínházzal és milyennek ítéled törekvéseiket?

 

- A b24 Galéria vezetőjeként, még 2018-ban, amikor a Batthyány utcai pincét játszóhelynek megkapták. A galéria PAD Utcafesztiváljain rendszeresen felléptek, és volt, hogy közösen készítettünk egy kis pop-up kiállítást is az egyetemi színház történetéből. A Deszínház az Y és a Z generációnak fontos művészeti közege, - akiknek a független, alternatív színházi és társművészeti projektjei révén néhány év alatt komoly rajongóbázisuk lett. Bármibe fognak, játékosság és frissesség, a fiatalokra jellemző vagányság jellemzi őket.

 

- Melyek azok a projektek, melyeknek az ötlete a DESzínházzal partnerségben születtek meg a fejedben?

 

- Tavaly ősszel Lakó Zsiga, a DESz vezetője, megkérdezte, hogy nincs e kedvem kiállítást rendezni a Desz24 udvarán. Persze, hogy volt! Most pedig már a harmadik köztéri fotókiállításra készülünk, ezúttal Váczi Lilla fotóival. Ami mindig is a mániám volt, a Desz24-es projektben is a debreceniség a hívószó. Olyan művészeket keresek az udvari kiállítóhelyre, akik munkáikban a helyi közösséget, életteret szociális, társadalmi, kulturális nézőpontból vizsgálják.

 

- Honnan a kapcsolat a kiváló fotográfusokkal, akiknek a munkáját kurátorként mutatod be a DESz udvar kültéri kiállítóhelyén?

 

- A művészek többségével már dolgoztam, vagy, ha nem, legalább ismerem a munkáikat. Olyan fiatal alkotókat keresek meg, akik esetleg arra is rábeszélhetők, hogy az adott térre készítsenek fotókat. Úgy gondolom, hogy számukra is az az izgalmasabb feladat, ha egy viszonylag rendhagyó, és nehezen definiálható környezetben és hordozón kell kifejezniük magukat és nem egy steril „white coube”-ban. Ez az alkalmi kiállítótér a kordonokkal, amikre rákerülnek a munkáik, jól passzol a DESzínházhoz is.

 

 

- Mennyiben befolyásolta a járványhelyzet a kiállítások tematikáját és gyakorlati megvalósítását?

 

- A március 1-jén nyitó kiállítás éppen a kovidról és a bezártságról szól. Váczi Lilla, 2020-ban készítette el az első olyan témájú fotóit, ami bemutatta a járvány okozta közösségi, társadalmi elszigeteltséget. Ezt dolgozta tovább a mostani kiállításra.

 

- Mik azok a művészi jellemzők, amelyek felkeltik érdeklődésedet bizonyos művészek/művek iránt?

 

- Erre nehéz válaszolni. Fontosnak tartom a befogadói nyitottságot. Nem vagyok elfogult az intézményesen elfogadott mainstream művészekkel szemben, és fontosnak tartom, hogy egy helyi közösség az un. kismestereket is megbecsülje. Mert mindkét művésztípusra szükség van.