Nyílt levél egy jövendőbeli (DE)Színház-rajongóhoz

 

Hallgatólagos megegyezésünk részét képezi természetesen, hogy nem vagyunk hivatottak elárulni, hogy a Kedves Ismeretlen avítt színházfogyasztó-e, s amennyiben igen, járt-e már valamilyen formában a Debreceni Egyetemi Színház berkeiben. Van rá némi esély, hogy hallott már az ernyőszerűen létező-működő szervezetről, és talán már találkozott is a DESz egyik (alkalmi vagy állandó) minitársulatával, sőt, meg mernénk kockáztatni, hogy a Kedves Ismeretlen sokáig komolyan fontolgatta is, hogy felvételét kérvényezi egy efféle csoportosulásba.

 

 

Nem tudta azonban, és a napjainkban is életben lévő, lélekölő COVID-sakkmatt miatt még mindig nem tudja, persze, hogyan is fogjon a dologhoz. Nem is sejti, megítélni pedig nem meri, hogy van-e tulajdonképpen affinitása a színjátszáshoz, hogy az órái, meg pezsgő szociális élete mellett bele fog-e férni a napirendjébe a rendszeres, egészségügyi színitevékenység. Fogalma sincs még, miért lesz majd jó színész. Mert eláruljuk, az lesz, bizonyos szempontból. Nem „amatőr,” hanem „útkereső,” és „-találó.” Már amikor megint lesz rá lehetőség. Amikor nem a napi hírek fullasztják majd az embert, hanem a pince-próbaterem stratégiai pontjain elhelyezett reflektorokból ömlő forróság.

 

Kedves Ismeretlenünk, a jövőről ábrándozva bizonyost éreznie kell viszont, hogy olykor igényelne egy olyasféle mindennapokból való „kiszakadást,” amit csak az úgynevezett „amatőr” színjátszás adhat meg. Egy-egy padbangörnyedős, beadandóbeadós, zéhágőzös hétköznap délutánján-estéjén bizton szeretne majd egy kicsit valaki más bőrébe bújni. Csak pár órácskára megpróbálná majd lecsatolni az énjét saját magáról, elvonatkoztatva mindattól, ami. Ez történhet akár tanórai keretek között, akár fakultatíve, a hatás (ha sikeres a „színikísérlet”) ugyanaz, a szabválkredit csupán a ráadás.

 

 

Mindennek az ön-kívületnek Ön, vagyis a Kedves Ismeretlen, fizikailag és anyagilag a legveszélytelenebb, lelkileg viszont talán az egyik legveszélyesebb módját jelenleg a színjátszásban látja, vagyis inkább csak látná. Ha lehetne végre, és nem csak lelki szemeinkkel. Kedves Ismeretlen, jellemre a jövőben lehet majd egy személyben a társaság lelke, a próbák vezérhangja, akitől az előadásokon felderül majd a színpadkép, ha megjelenik, meg persze azt a karaktert is alakíthatja, akiből egy szerepet úgy kell előcsiholni. Legyen akár akárki, lelkesedésével és pontosságával mindig kiegyensúlyozza majd kevésbé sziporkázó és lehengerlő színészi jelenlétét. Meg persze egy hangulatos (és esetenként akár több egyetemi féléven átívelő) próbafolyamat után elkapja majd a színláz, és újra és újra vissza fog térni a színpadra, a pincébe, a D24-be, a Batthyány utcára, a reflektorok kereszttüzébe, ez is csak egy addikció, amit a helyén kell és érdemes is kezelni, érzéstelenítés nélkül, mert úgy a valódi.

 

A közönség (mint befogadó), az előadás (mint elvárt produktum) olykor már gyakorlatilag mindegy-tényezők lesznek, klisé, és ezt a Kedves Ismeretlen is pontosan tudja, de a színjáték esetében szintén mindig az út a cél. Üres székeknek játszani mondjuk kifejezetten bizarr örömforrás tud lenni, de ezt még nem tudhatja, és talán nem is fogja megtudni soha.

 

Valószínűleg a Tisztelt Címzett sem rendelt tortát annak egyéves évfordulójára, hogy megkezdődött, és azóta is javában tart (többek között) a „felkészülés a meghatározhatatlan ideig tartó DESztelenségre.” Nos, a nyitás még mindig várat magára, de mi itt leszünk, míg a függöny fel nem libben (meg persze azután is).

 

A szeptemberi találkozásig, illetőleg viszontlátásig, baráti meghajlással: