Virágdíszben

Vajon a művirág festészet művészeti, alkotói tevékenységek közé sorolható-e? Ezen tépelődött már huszonnyolc órája Zsigmond, akit a Képzőművészeti Akadémia befejezése után egy kínai tulajdonban lévő, művirágot készítő alkotói műhely alkalmazta teljes munkaidőben.

Több művészeti szabadságban reménykedett, de a tulajdonos nem
hagyott teret alkotói fantáziája kiteljesedésére. Mereven ragaszkodott a
konzervatív, a szavai szerint, a piacon bizonyosságot nyert szemlélethez: az
írisz kék, a pipacs piros, a rózsa vörös, fehér, sárga vagy rózsaszín. Zsigmond
indítványozta, hogy próbálkozzanak meg a sötétkék és a fekete rózsával, de a
tulajdonos Huan-Hua (aki nem rokona a 102 kilogrammos csoportban
olimpiai aranyérmes Liu Huan-Hua súlyemelővel) nem hajlott rá. Erre a
beszélgetésre Zsigmond hátsó szándékkal a Szilvakék paradicsom nevű
kávézóba invitálta kínai főnökét, de ez sem segített.
Zsigmond nem volt elragadtatva munkahelyével, de a kínai cég, a
szabályokat betartva bejelentette munkaviszonyát, igaz, minimálbérre, fizette
a járulékokat, kapott TAJ-kártyát. Mindenszentek előtt, amikor túlórában
festette a krizantémokat, a zsebbe kapott prémiumot.

 

Nem volt elragadtatva sorsával, de azzal vigasztalta magát, hogy Renoir
is első munkahelyén porcelán csészéket festett. Igaz, nem csak színezte,
hanem tetszés szerint festett rá valamit. Ekkor alkotta meg azt az általa
ideálisnak képzelt női arcot, amit több csészére is ráfestett. Majd évek után,
amikor már nem csészéket festett, élőben találkozott az arc személyéve! És
feleségül vette.

Vajon maradt az utókornak Renoir által festett porcelán csésze? –

gondolkodott Zsigmond és gyanította, hogy nem. Mert a porcelán törékeny.
Az ügyetlen emberek előbb-utóbb elejtik. „Jaj, ez pedig egy Renoir-csésze volt!”
Az általa is készített termék egyik fontos előnye, hogy maradandó. Ha
minőségi festékkel színezték, az ötven évvel ezelőtt gyártott művirágok még
legalább ötven évig (pontosabban: az idők végeztéig) eredeti szépségükben
pompáznak. Hasonlóan, mint a mű karácsonyfák. Az ember egyszer megveszi
és többet nincs gondja a vásárlással, a benyeséssel. A díszítéssel sem, mert a
tulajdonos feljegyzi, melyik díszt melyik ágra tette és ezt minden évben
megismétli. Csak az ajándékok változnak a karácsonyfa alatt.
A temetőben is a művirágok tartósan díszítik a sírokat. Az élő virágok
gyorsan elhervadnak, lekonyulnak, pláne melegben. Hidegben pedig megcsípi
őket a dér és a Mindenszentekkor elhelyezett virágok sem bírják ki
Szilveszterig. 

Zsigmond azt hallotta, hogy Huan-Hua (nem a súlyemelő) Debrecenben
élő kínai kapcsolatokon keresztül felajánlotta a Virágkarnevál szervezőinek,
hogy művirágból készítj el a felvonuló virágkompozíciókat. Ecsetelte, hogy
mennyire költséghatékony megoldás, egyszer elkészülnek a látványos
virágdíszletek, kifizetik (akár részletekben) és a következő években nem kell
vacakolni, bíbelődni, friss virágot beszerezni. A szervezők, egyelőre,
elzárkóztak az ötlettől. 

Némi sikerélményt jelent Zsigmond számára, hogy a semleges,
halványbarna színben érkező virágokba, a színezéssel ő lehel némi életet. A
művirágok egy másik telephelyen készülnek, úgy, ahogy a szakmában
elismert, mianmari formatervező megálmodja őket. Zsigmond csak a legjobb
minőségű festéket használja, normára dolgozik. Óránként szegfűből tízet,
dáliából nyolcat, a mezei virágokból, és ez az egyetlen terület, ahol a
tulajdonos a színezést rábízza, tizenhatot kell megfesteni.
Az elejében, amikor elkezdett dolgozni ennél a cégnél, az általa
kiszínezett virágokat, csendéletbe helyezte, lefényképezte és elküldte
nagymamájának. Ezt te festetted? – kérdezett vissza a nagyi elragadtatással.
Igen. Nem hazudott. A csendéletet ugyan nem, de a virágok színét és a
kompozíciót ő alkotta meg.
Amikor az akadémián megismert művésztársaival találkozik, nem
vallja be pontosan, hogy hol dolgozik. Csak annyit: maradtam a szakmában,
festek. Ez is igaz. Az évfolyamtársak irigykednek, mert közülük szinte már
senki nem fest, mert festészetből nem lehet megélni. 

Sokat gondolkodott azon, hiszen lépten-nyomon érzi a megvetést,
miért nem kedvelik az emberek a művirágot. Különösen az értelmiségiek.
Noha ebben is fellelhető a képmutatás, mert járt már olyan lakásban, akinek a
tulajdonosa drága festményekkel dicsekedett, tehát értelmiséginek tartotta
magát, közben a zongorán, a vázában lévő nagy orgonacsokor művirágból
készült! A szakembert nem lehet átverni. Még akkor sem, ha a házigazda
felesége orgonaillatú sprével permetezte meg.

Miért nem kedvelik, miért vetik meg az emberek a művirágot? 

Talán azért, mert érzelmekre teljesen képtelen, az élő embert
helyettesítő szándékkal készülő humanoid robotra asszociál. Morbid
hasonlat: jól sikerült balzsamozott test mauzóleumban. Ami úgy néz ki,
mintha élne. Csak éppen nem mozog, és nem szól. „Lenin él és élni fog!”
Érdekes, hogy a filmművészetben alkalmazott mozgóképet viszont az
emberek elfogadták. Pedig az is átverés. De a filmben a személyek „mozognak
és beszélnek”. A filmvásznon vagy a képernyőn látható Gary Cooper, Merylin
Monroe, pláne Buster Keton, már nem él. Csak úgy tűnnek, mintha
mozognának, beszélnének (Buster Keaton nem beszél, de annál frissebben
mozog).
Vagy irigységből adódik az ellenszenv?
Mert a művirág akár évszázadokon keresztül is ugyanúgy pompázik.
Miközben az ember elhervad

CSORBA ZOLTÁN