Az animációs oktatás helyzete és jövője

Az első SKICC Debreceni Animációs Filmnapok programja egy kerekasztal-beszélgetéssel zárult, melynek témája a hazai animációs oktatás volt. Az eseményen Sipos Levente grafikusművész, egyetemi tanár, Kovács Krisztina művészeti szaktanár és Váczi Lilla médiaművész, művészeti szaktanár számoltak be a jelen helyzetről.

A beszélgetés résztvevői először saját képzésiken keresztül mutatták be az animációs oktatás jelenét. Kovács Krisztina, a Kós Károly Szakgimnázium tanára elmondta, hogy hozzájuk fiatalon kerülnek be a diákok, így „több álomkép él bennük a szakmával kapcsolatban.” Ezért az elsődleges feladatuk a készségek fejlesztése, az alapok megtanítása. Váczi Lilla, a Medgyessy Ferenc Gimnázium tanára elmondta, hogy náluk jórészt szakmai tárgyakat tanulnak a kétéves képzés során. Kiemelte, hogy a fiatalok alapvetően érdeklődnek a szak iránt, de „nagy különbségek vannak az egyes alkotók és a csoportok között is.” Sipos Levente, az Esterházy Károly Katolikus Egyetem tanára szerint „a diákoknak szembesülniük kell azzal, milyen sokoldalúnak kell lennie egy animációs szakembernek: tudni kell rajzolni, szoftvert kezelni, esetenként zenét szerezni is.” Ezért kell specializálódniuk és megtalálniuk a szakmán belül a számukra megfelelő irányt, legyen az animátori, a háttérfestői vagy épp a rendezői szerepkör.

A fiatalok többsége már eleve ismer és használ bizonyos programokat és applikációkat. Kovács Krisztina pozitívumként emelte ki, hogy ezáltal „hamar megismerik az animációzáshoz szükséges szemléletmódot.” Ám amellett, hogy ezek népszerűsítik a szakmát, vannak hátulütőik is:

az interneten fellelhető gyorstalpaló tanfolyamok egyfajta konkurenciái is az animációs képzésnek, ami „folyamatos megújulásra késztet minket” – tette hozzá Sipos Levente.

Váczi Lilla mindezt azzal magyarázta, hogy sokan gyorsan és kevesebb befektetett munkával akarnak eredményt, holott e szakmára épp az ellenkezője igaz. A diákok egy vizsgafilmen több hónapon át dolgoznak, ráadásul egy ilyen munka a tanárok részéről szintén nagy felelősséggel jár, hiszen „nem mindegy milyen tanácsokkal látjuk el őket” – mondta Váczi.

A fiatal művészeket több módon is igyekeznek segíteni önmaguk és munkáik menedzselésében. Sipos elmondása szerint az egri egyetem diákjaitól elvárnak bizonyos szintű online jelenlétet, valamint kötelező feladatként be kell adniuk a munkákat egyes pályázatokra. Kovács elmondta, hogy filmes versenyekre pályáznak, valamit felhívják a diákok figyelmét a lehetőségekre. Váczi arról beszélt, hogy a saját szakos közösségi média felületeiken keresztül igyekeznek láthatóvá tenni, hogy milyen alkotások készülnek a szakon.

Azzal kapcsolatban, hogy mit változtatnának meg az animációs oktatásban, mindnyájan egy alap problémából indultak ki: nagy szakadék figyelhető meg az általános iskolai rajzoktatás és a középiskola között. „Ez kihat a diákok önállóságára és egyre inkább háttérbe szorul a művészet szenvedélyes része, hogy valaki azért alkot, mert az örömöt szerez neki” – mondta Váczi. A művészeti szaktanár úgy véli, szemléletváltásra lenne szükség:

„ahelyett, hogy versenyeztetjük a gyerekek munkáit, inkább az alkotásra mint örömforrásra kellene hangsúlyt fektetni.”

Az, hogy egyre kevesebb fiatal választja a művészeti pályát összefüggésbe hozható a gazdasági helyzettel. Tény, hogy a képző- vagy tervezőművészet kevésbé kiszámítható jövőt kínál, hiszen az képzés befejeztével az oktatási intézmények nem tudnak stabil, egyenes vonalú pályaképet mutatni a diákoknak. Kovács szerint ezen valamelyest javítana, ha a fiatalok iskolaéveik során szert tennének alapfokú gazdasági ismeretekre, hogy azután könnyebben tudjanak elhelyezkedni. Sipos hozzátette, ha a szakma szereplői (stúdiók, iskolák, egyetemek, diákok stb.) jobban együttműködnének, akkor az animáció szakon végzetteket könnyebben be lehetne csatornázni az aktuális projektekbe, ami stabilabb pályaképet jelentene számukra.

Nézői felvetésre a kerekasztal-beszélgetés résztvevői arról is beszéltek, hogy miért nem reális, hogy a diákok egy egészestés produkciót mutassanak be vizsgafilmként – akár egy ötéves egyetemi képzés végén sem. Egyrészt nagyon drága lenne, hiszen

ma egy ilyen hosszúságú animációs film költségei egy milliárd forintnál kezdődnek.

Másrészt nincs rá elég idejük sem, mivel a diákoknak kész tervvel kellene érkezniük ahhoz, hogy abból azután film lehessen. Harmadrészt az egyetemi évek eleve az önismeretről szólnak: mindenki keresi, miben is jó leginkább az animációs szakmán belül, így nem lehet tudni, ki mire alkalmas igazán az alkotómunkában. Arról nem is beszélve, hogy nem mindenki csinál azonos erőbedobással és lelkesedéssel egy projektet. Sőt, maga az animáció szak nem is fedi le minden részét a filmkészítésnek.

Takács Mátyás