Som-Balogh Edina

A Címlapsztori vendége Som-Balogh Edina, akit 19 évvel ezelőtt Magyarország legszebb lányának választottak. 2003-ban ő nyerte meg a Miss Hungary szépségversenyt, következő évben pedig már a Barátok közt Nádor Kingáját alakította, egészen 2013-ig. Színész, festő, babaruha-tervező, de ahogy ő mondja, útkereső.

Volt bármilyen hozadéka a szépségkirálynőségnek vagy abban az időben ez eltörpült?

Furcsa, de szerintem az ember tényleg teremt a gondolataival. Nekem akkor egy csoda volt, hogy megnyertem, mert tényleg nem gondoltam, hogy megnyerem. Buliból indultam el egy barátnőmmel, mert tetszett, mert tetszett az, hogy majd megyünk táborba, és ott csak csajok leszünk. Hát tudod, tizenéves lányként ez óriási élmény volt, de tényleg nem gondoltam, hogy megnyerem, az biztos. Nem is voltam rá felkészülve, úgyhogy ez csak úgy rám zúdult. Viszont ami nagyon jól esett, nagyon jó érzés volt, hogy a közönség szavazatai is számítottak, és a zsűri szavazatai alapján én lettem a Miss Hungary, de semmilyen szinten nem éltem annak a hozadékával, pedig biztos lett volna lehetőségem, illetve volt is. Mehettem volna Hawaii-ra, Magyarországot képviselni a szépségversenyen. Én azt gondoltam, hogy túl természetes vagyok például a Miss Bikini versenyre, tényleg féltünk tőle, mert nem zárták ki azokat, akiknek volt valamilyen plasztikai beavatkozása, műmelle, nekem viszont nem volt semmilyen műtétem. Egyébként is féltem egyedül, mert kiderült, hogy a családot sem vihetem magammal. Nem használtam ki, őszintén mondom, de maga a tudat, az élmény csodálatos ajándék volt az életemben.

Mondhatjuk, hogy a Barátok köztnek tulajdonképpen a legszebb korszakában voltál jelen, 2004-ben. Hogyan dolgoztad fel azt a népszerűséget fiatal csajként?

Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor kijöttem a Barátok köztös castingról, az volt a negyedik castingom, beültem az autóba és azt mondtam az akkori páromnak, hogy nem jövök többet. Ha holnap is hívnak, hogy az ötödik castingra is menjek el, mondtam, hogy biztos, hogy nem, ez volt ma az utolsó, vége van, most már élni akarok. Beültem a kocsiba, és akkor csörög a telefonom, egy idegen szám, este 7 óra, szakadt a hó, sose felejtem el. Fölveszem a telefont, egyszer csak azt hallom, hogy Kalamár Tamás vagyok, a Barátok közt producere. „Edina, kérlek, hogy csak akkor visíts, amikor már letetted a telefont, te kaptad meg Kinga szerepét. Kérlek, hogy ne nyilatkozz sehol, senkinek, a sajtót majd mi intézzük, akkor nagyon sokan fognak keresni, de kérlek, hogy addig senkinek ne adj interjút, szia, majd a továbbiakban hív a gyártás.” Puff, le is csapta. Szavakkal sem lehet leírni, amikor egy 19 éves lány kap egy ilyen telefont. Napokig azt éreztem, hogy ez egy csoda, óriási ajándék, viszont attól is rettegtem, hogy hogy fogok megfelelni a feladatnak. Tehát az, amit mondott, hogy ne visítsak örömömben, az nem is jutott eszembe, hogy visítanék, mert azon gondolkoztam, hogy úristen, lehet, hogy holnap már kezdődik, és be kell oda mennem, és ott mindenki előtt nekem el kell játszanom egy szerepet, és hogy ezt hogy ugrom majd meg. Ez egyébként egy tanulságos üzenet azoknak, akik ugyanilyen helyzetben vannak, hogy nem mernek odáig eljutni, mert majd mi lesz, ha ott lesznek, és az a jó hírem van, hogy oda kell állni, ott kell lenni, és akkor megtudod, hogy mi lesz, és általában semmi olyan durva dolog nem történik, amitől rettegünk, hanem egy jó élménnyel gazdagodik az ember. Utána elindult nekem egy nagyon nehéz időszak, két évembe telt, hogy be tudjak illeszkedni ebbe a nagyon szoros, nagyon családias, nagyon összefogott csapatba, akik mind életük legnagyobb karrierjét, sikerét, ismertségét élték meg, és ebbe a zárt csapatba nagyon nehéz volt beilleszkedni.

Ha máshonnan nem, a nevedből tudjuk, hogy a férjed is Barátok köztös, jól gondolom?

Igen, ő a Barátok közt zenei producere volt, 24-25 éven át, egészen a kezdetektől. Ő írta a Barátok közt betétdalát is, de az összes zenét ő rakta be a jelenetek alá, úgyhogy ő tényleg aktívan részese volt a sorozatnak, viszont ami érdekes, hogy mi ott nem nagyon találkoztunk, mert ő mindig éjszaka járt be dolgozni, amikor már minden színész otthon volt. Ő az elején még aktívabb volt, de amikor én bekerültem, akkor ő már alig találkozott a többiekkel.

Néhány nappal ezelőtt Ígéret címmel tartottad meg első festménykiállításod, a Barátok közt után új életet kezdtél, méghozzá a művészet irányába. Miért pont a festészet?

Nem túlzom el, ez így igaz, hogy mindig az volt az álmom, hogy festőművész leszek, de nem hittem benne igazán. Ha attól a lánytól valaki megkérdezte volna, hogy te mi leszel, ha nagy leszel, akkor pacekből rávágtam volna, hogy festőművész. Az érdekes az, hogy soha nem tanultam festeni, hanem mindig rajzolni tanultam. Minden egyes különórám a rajzolásból állt, grafikákat csináltunk, szénnel dolgoztunk. Nagyon sok különórára jártam, ami ezzel kapcsolatos, de egyiken sem festettünk. Viszont engem meg mindig a színek érdekeltek, és pontosan tudtam, hogy el fog jönni az idő az életemben, amikor elkezdek festeni. Elég hamar el is jött, mert 14 éves koromban elkezdtem olajjal festeni, vagy 13 évesen, nem is tudom. Lényeg az, hogy ez még pont a tinédzserkor előtti időszak volt, és akkor éjjel-nappal festettem, aztán jött a tinédzserkor, és az nagyon messzire vitt ettől az egésztől, de tudod, amikor az emberben belül mindig ott van és hallod és hallod magadban, hogy te ezt akarod, szereted, ezt kell csinálnod. Hiába teltek el az évek, mindig tudtam, hogy ez az én utam, én ezt fogom csinálni. Hiába éltem tíz éven át a sorozatban, és tényleg éjjel-nappal ebben a közegben mozogtam, én legbelül mindig erre vágytam. Festettem és készítettem képeket, néha megmutattam olyan embereknek, akiket befogadtam a bizalmi körömbe. Nem sokan voltak köztük, például Rékasi Karcsi köztük volt. Megmutattam, elmeséltem nekik, hogy ez az én hosszú távú tervem, legbelül tudtam, hogyha eljön a nap, hogy eljövök a sorozatból, akkor én biztos, hogy újra elkezdek festeni, biztos, hogy a képzőművészet felé fogom venni az irányt.

Ez egyébként egy B verzió volt, vagy egyszerűen kicsit megfáradtál a színészetben, tehát nem az volt az út a Barátok közt után, hogy folytasd a színészkedést?

Szerintem én nem vagyok az a színész alkat. Szeretem azt a közeget, nagyon szerettem a stábot, nagyon szerettem a színészeket, imádom, amilyenek a színészek. Szeretem, hogy szeretik magukat megmérettetni, megmutatni különböző helyzetekben. Szeretem, hogy kicsit exhibicionisták, érdekes emberek, szeretek közöttük lenni, de én sokkal zárkózottabb vagyok ennél, és mindig tudtam, hogy hozzájuk képest én nagyon zárkózott vagyok.

A zárkózottság tulajdonképpen előny a festészetben, hiszen ki tudod zárni a külvilágot.

Igen, nekem nagyon jól esik ez a fajta befordulás, amit ezáltal meg lehet élni. Néha el kell vonulnom, utána pedig újra előtérbe jönni, de nem mindig elől lenni, mert az megfojt, az nagyon sok nekem, és a Barátok köztben azért nagyon zajlottak az események. Állandóan mentünk, szerepeltünk, interjúkat adtunk, nagy volt a felhajtás, nagyon pörgött akkoriban minden, és jó volt ezt megélni. Nem mondom, hogy ebbe belefáradtam, nem fáradtam bele, mert jól kezeltem szerintem. Gyorsan megtanultam ebben jól létezni, és egyébként a családomnak nagyon hálás vagyok, de valóban jól jött, hogy vége lett annak a nagy felhajtásnak.

Aki nem tudná, annak meséld el, hogy milyen jellegű képeket festesz, mi az, amit a májusi kiállításon láthattunk tőled.

Szerintem nagyon változatos a paletta, amivel előálltam a kiállításra, mert az elmúlt két évemet tükrözi az összes kép, emiatt eléggé rapszodikus is, mert van benne nagyon vidám, nagyon üdítő látványt okozó kép, és van köztük olyan, amely feldúlt lelkiállapotnak a nyomait viseli magán. Sokféle képek vannak, de többségében jellemző, hogy szimbolista festményekről van szó. Kis üzeneteket csomagoltam beléjük magamból, az életemből, az elmúlt két évemből. Sok olyan kép van, amire tudatosan készültem, de van köztük olyan, ami egyszerűen csakúgy megszületett. Még nem vagyok elégedett, sosem leszek elégedett. Ez az út nagyon hosszú volt idáig. Ha nincs mellettem Lékai-Kiss Ramóna és általa a Mona Management, akkor nem tudtam volna megvalósítani ezt, mert ha rajtam múlt volna, ki tudja, meddig tologatom ezt a kiállítást, még mindig nem éreztem azt, hogy készen állok erre. De abban viszont nekik volt igazuk, hogy amilyen alkat vagyok, sosem fogom ezt érezni, úgyhogy nem érdemes tovább tologatni, ezen a bizonyos első kiállításon túl kell esni. Úgyhogy most tényleg kiállításra került az a 13 kép, ami jól megmutatja az elmúlt két évemet.

Tulajdonképpen lelki kivetülések, és nem pedig kiállsz valahova, és lefested, amit látsz.

Igen, ezek lelki kivetülések. Nagyon-nagyon szépen fogalmaztad. Semmiképpen sem az, hogy egy tájképet megfestek ugyanolyanra, ahogy látom. Különben dicséretes és nagyon szép dolog úgy festeni. Mészáros Erzsébet festőművész, akitől tanultam, ő realista, klasszikus festményeket készít, tájképeket, és hát elalélok, mindig így állok, és órákig nézem, nagyon szeretem, de ez valóban távol áll tőlem, hogy is mondjam, nincs benne üzenet. Nagyon szép, gyönyörű, minden elismerésem, mert az a kidolgozottság csodálatos, de nekem művészet az is, hogy valamit elrejtünk benne, valamit üzenünk, és lehet, hogy pont egy olyan emberbe talál, akinek pont ez a kép kellett ahhoz, hogy az életét újrakezdje, vagy valamit lezárjon, vagy valami történjen benne.

Jól tudom, hogy ezek megvásárolhatóak is?

Igen, a kiállításon már megvásárolhatóvá váltak a képek, ami külön öröm, és szintén nagyon nagy lépés a részemről, mert mikor azt kérték, hogy árazzam be a képeimet, sokkot kaptam. Őszintén mondom, nem aludtam napokig, és azt mondtam, hogy inkább hagyom az egészet. Mi az, hogy én árazzam be a saját képeimet? Nekem fel kellett nőnöm ahhoz, hogy ebben nekem munkám van, energiám van, ha úgy tetszik, pénzem is van, de tényleg, ma már minden pénzbe kerül. Ha az embernek szüksége van bármilyen képre a falára, meg kell venni, nincs mese, és lehet, hogy abból több száz van legyártva. Tehát annak, ami egyedi, annak is kell, hogy legyen ára. De én nem ezért készítettem a képeket, nincs ilyen titkolt célom velük, hogy ebből gazdagodjak meg vagy éljek meg. Ha valaki szeretné a falán tudni valamelyik festményemet, azt én egy nagyon nagy örömnek tudom be itt belül a lelkemben, és a pénz részével nem is foglalkozom, nem is én fogom intézni, ez csak a velejáró, úgymond. Viccesen hangzik, de számomra kellemetlenség.

Tudod egyébként, hogy ki vette meg a képet, vagy ezek titokban mennek?

Mivel még nem voltak kiállítva a képek, és nem lehetett hozzájuk jutni, nagyon sok képemet barátok vették meg, sőt megrendelésre is készült már kép, és konkrétan megvásárolták tőlem. Az a legjobb érzés, amikor tudom, hogy egy baráthoz vagy ismerőshöz kerül a kép, de tudom, hogy lesz olyan, hogy fogalmam sincs, hogy kihez kerül a képem. Megköszönöm, ha küldenek majd róla egy képet, hogy milyen a falon, vagy hogy milyen környezetbe helyezték el. Viszont olyan jól megfogalmazta egy ismerősöm, hogy minden festmény belőlem egy darab, és azért mégis nehéz megválni tőlük, és ezt nekem nagyon nehéz feldolgozni. Vannak képek, amikhez nem ragaszkodok, de vannak olyan képek, amik miatt már most félek, hogy mi lesz, ha elviszik.

Ha jól tudom, akkor az egyik gyerkőcöd majdnem anyák napján született?

A kisfiam április 30-án született. Emlékszem arra a napra, amikor a kórházból hazaengedtek minket, hál' Istennek minden rendben volt, megérkeztünk. Minden anyuka tudja, hogy tiszta stressz az egész. Ott egy gyerek, aki állandóan csak sír, vagy nincs elég anyatej, vagy túl sok, vagy mit adjak neki, fáj a hasa, nem fáj a hasa, stb. Tudtam, hogy anyák napja lesz, és aki ismer, tudja, hogy nekem anyukám nagyon-nagyon fontos ember volt az életemben, és egyszer csak csengettek, és megjelent az anyukám, meg a nagymamám, meg aztán jött persze az egész család, és az anyukámtól kaptam egy gyönyörű szép virágot, ami egyébként a mai napig megvan, most 9 éves ez a virág, és többször majdnem meghalt, és mindig megmentettem. Nekem az az anyák napja volt az első anyák napja az életemben. Soha nem fogom elfelejteni, hogy anya átnyújtotta, hogy ezt adom neked kislányom, mert ma vagy először édesanya. Igen, és erről tényleg nehéz is beszélni.

Egyébként mit adott neked az anyaság? Nyilván az elején egy kicsit izgul az ember, te nagy paramami voltál?

Szerintem szegény kisfiam nagyon megszenvedte az első éveket az életében, miattam. Én beismerem, hogy tényleg paramami voltam, nagyon túlzásba vittem, szörnyen aggódtam, rettenetesen féltettem, csak mondjak egy példát, amin a szomszédjaim a mai napig röhögnek, akik azóta jó barátaink, hogy kicsi volt a Noel, kétéves, elesett a lépcsőn a bejáratnál, és beütötte a száját és vérzett, én torkom szakadtával elkezdtem üvöltözni, tehát nem az, hogy kicsim, nyugodj meg, semmi nem történt. Mutasd a szád! Mutasd a szád! Berohantam vele a fürdőszobába. Kiabáltam a férjemnek, hogy gyere, gyere, ő meg fönt dolgozott, gyere le, gyere le, szétszakadt a szája a gyereknek, azonnal be kell vinni a kórházba. Ömlik a vér, ömlik a vér, és szegény kisfiam. Szerintem ezt nem kell tovább magyaráznom. Az én kisfiam nyilván ennek hatására nagyon óvatos, nagyon fél, mindent megvizsgál tízezerszer, hogy ráléphet-e arra vagy nem, fölmászhat-e arra vagy nem. Nyilván látszik rajta ez a sokk, amit okoztam korábban. A második gyereknél ez teljesen lecsillapodott.

Ő egy kislány?

Ő egy kislány, nagyon talpraesett, és tényleg sokkal talpraesettebbek a csajok, ez őrületes, de igaz. A kisfiamat tényleg joggal féltettem. Valahogy ő az a gyerek volt, aki tuti, ha valaki elesett, ő biztos elesett abban a valamiben.

Laikusként azt gondolnám, hogy egy kislánnyal jobban parázna az ember, de akkor ezek szerint a lányod sokkal talpraesettebb.

Sokkal, vele nagyon könnyű tényleg, de lehet, hogy azért, mert második, de én mindenhonnan hallom, hogy az első szülött kislányok is sokkal talpraesettebbek.

Valahogy a csajok hamarabb feltalálják magukat, önállóan öltözködnek, igényük is van erre.

Például Lili már nagyon régóta egyedül akar fogat mosni, jó, hogy lecsekkolom, megnézem, de egyedül kitölti magának az üdítőket, kiveszi a polcról, odaviszi a széket. Neki van igénye arra, hogy önálló legyen, meg érdekes, hogy a kislányok gondoskodnak nemcsak a babáikról, hanem mindenről maguk körül. Bennük van ösztönösen.

Ebből jött az, hogy egy újabb vállalkozásként babaruhákat tervezel?

Igen, a kislány miatt, mert annyira szép kislány ruhák vannak, és mindig is akartam tervezni babaruhákat, nagyon elegáns ruhákban gondolkodtam, mert ha édesanya vagy és akarsz venni a gyerekednek egy alkalomra egy ruhát, akkor nagyon nehezen tudsz olyat találni, ami kényelmes. Mert ugye a babáknak is ugyanúgy fontos, hogy a tüllszoknya alul valamivel bélelt legyen, hogy ne szúrja szét a combját nyáron. Na és én ezekről elmélkedtem időnként, és az élet úgy hozta, hogy a Lilivel való terhességem alatt megismerkedtem egy babaruhagyártó cég tulajdonosával, akiknek egyébként teljesen magyar babaruháik vannak, és otthon van kialakítva a varrodájuk, nagyon profin, és a hölggyel megismerkedtünk, és nagyon jóban lettünk. Aztán ő feldobta, hogy nincs-e kedvem tervezni, mivel én rajzolok, ráadásul akkor már néha terveztem magamnak ruhákat. Azt gondoltam, na ne, hát ez óriási. De ennek is meg kellett érnie, nem egyből ugrottam bele, megelőzte két év várakozás, és miután anya elment, akkor felszabadult rengeteg időm, és akkor kezdtem el tervezni ruhákat. Tetszett a tulajdonosnak, egy-kettőt legyártottunk, és kitaláltuk, hogy induljunk egy új márkával. Így jött az életünkbe a Fendetti baby. Munka közben rátaláltunk, hogy milyen irányba szeretnénk elindulni, hogy mi az én elképzelésem, mi a kolléganőm elképzelése, aki több mint 20 év tapasztalattal rendelkezik, ami szuper, mert nekem nulla tapasztalatom van benne. Úgyhogy mutogatott nekem babaruhákat, és beleszerettünk egy olasz márkába, és lehetőségünk nyílt rá, hogy behozzuk Magyarországra. Úgy voltunk vele, hogy két legyet ütünk egy csapásra, és remélhetőleg azt is meg tudjuk mutatni, hogy miken is dolgoztunk az elmúlt két évben, és egy hatalmas nagy rendezvény keretén belül lehetőség nyílik arra, hogy megfogdossák az anyagukat, megnézzék testközelből, mert eddig csak az online felületeken voltunk.

Ha a titulusodat be kéne mutatni, akkor az mi lenne most? Színésznő, művésznő, festő, ruhakészítő, tervező?

Ez az én rettegett kérdésem. Esküszöm, akárhányszor elmegyek egy műsorba, bármelyik csatornára, és aposztrofálnom kell magam, az engem kikészít. Esküszöm, hogyha meg tudom majd mondani rá a választ, akkor meg fogom, de én most tényleg az úton vagyok, és nem akarom azt mondani, hogy készen vagyok, nem vagyok készen, nagyon messze vagyok a késztől. A színészettől eltávolodtam, nyilván ez egyértelmű, de ha most holnap kapnék egy testhezálló szerepet egy sorozatban, úgy ugranék bele, ahogy futnék is, és imádnám. A lelkem a festészet felé visz, ez egyértelmű, az alkotóművészet felé. Abban tudok igazán kiteljesedni, ez a jelen, de ez is egy út, és én haladok előre. A babaruhákat is szeretem csinálni. Mindent szeretek, amiben van alkotás, amiben van valami kifejeződés magamból, de a jelenemben most ezeket élem meg.