Nyálutó

 

Az előttem lévő fiatal telefonjából harsog a hírek, amelyben a háziorvos azt fejtegeti, mennyire sok a vírusos beteg, ha lehet ne menjünk közösségbe, meg állandóan mossunk kezet.

Szóval ott állok ötödikként, és nézem a kasszás hölgyet. Lehúzza az olvasót, mosolyog, beüti, érdeklődik a supershop kártya iránt, majd jobb kezének mutató, és középső ujját megnyalva, mint a vásárban a nyalókát, kiszámolja hány matrica is jár a vevőnek, és átnyújtja. 

 

A következő kuncsaft kiflijét átszámolja - fő a pontosság,  nehogy hiány legyen este a standoláskor - majd ugyanaz a manőver az ujjakkal.

 

 

Én jövök. Hogyan magyarázzam el, hogy nem kérek a DNS mintákból, nem szeretném hazavinni a bizonyítékot, hogy beoltattam magam, de az emberi butaság ellen nem.

 

A hölgy rám mosolyog, köszön illedelmesen, megfogja az árumat, felemeli kezét, mint szigorú tanító néni a nebulót figyelmzetetendő, majd újabb torok és garat mintát helyez el ezúttal már a gyűrűs ujján is. Én meg állok szótlanul, magamban József Attila Kései siratóját mormolva: "harminchat fokos lázban égek mindig..." Most még csak ennyi. Szerencsére! De mennyi lesz, mire hazaérek?

 

Az árut a pulton hagytam. Itthon vagyok, és csurog a nyálam. Egyelőre csak az éhségtől.

 

W. Gy.