A pianínó

A vasúti fülkében a legfelső csomagtartóra igyekeztem valahogy felgyömöszölni a pianínómat. A csomag elhelyezésére tervezett rácsos tartók között ugyanis olyan szűk a hely, hogy oda még egy méretes bőrönd is csak úgy fér be, ha előzőleg a tartalmát karcsúsítjuk, ha kiveszünk belőle két inget, pizsamát, a szendvicseket és a tartalék cipőt.

A fülkében már többen is ültek, de nem bizonyultak segítőkésznek. Az
ablak mellett ülő úr akkora érdeklődéssel nézett ki az ablakon, mintha a Kelenföldi
Pályaudvaron személyesen Taylor Swift forgatna egy erotikus jellegű klipet, vagy
a forgalmat személyesen az a japán közlekedési miniszter irányítaná, aki vasúti
baleset esetében harakirit követ el magán. A mellette ülő hölgy is inkább a
csecsemőjét ringatta, minthogy nekem segítene, a túloldalt két bölcsészhallgató
formájú egyetemista enyelgett. Úgy bámulták egymás arcát közelről, mintha ma
találkoztak volna először és még nem tudják milyen színű a másik szeme.

Esetükben el tudtam fogadni, hogy nem vesznek tudomást a külvilágról.

Hasztalan erőlködésemen végül egy vézna fiatalember könyörült meg,
akiről később megtudtam, hogy tűzoltózenekarban játszik, és zenészként együtt
érzett velem. Elő is vette kockás ingje felső zsebéből a hangszerét, egy pikolót. A
hangszerpakolás és szállítás nem volt idegen tőle, igaz az ő hangszerének a
logisztikája nem olyan körülményes, mint például a túbásé, nagybőgősé, hogy a
zongoristákat ne is említsük. Megfogta a pianínó két kerekét az egyik oldalon, én a
másik kettőt.

Megbeszéltük, hogy a két súlyemelő fogásnem közül – hiszen, mint ahogy
a sportenciklopédia írja, „az ember alkatánál fogva képes arra, hogy tárgyakat
különböző magasságra, akár a feje fölé is emeljen, az emelés az egyik legősibb
tevékenységei közé tartozik. Az e fajta fizikai erőkifejtésre főleg a természettel
való küzdelem, a környezet kialakítása, hangszerek szállítása és a létfenntartás
miatt kényszerült” (az idézet lehet, hogy nem pontos szó szerint, emlékezetből
írtam) – nem a lökést, hanem a szakítást választjuk. Mint ismeretes, a legutóbbi,
Párizsi Olimpián, az alig 80 kilogramm súlyú kínai hölgy, Li Ven-ven, egyedül,
136 kilogrammos szakítással nyert aranyérmet! Nekünk, kettőnknek csak sikerül!

Úgy döntöttük el, hogy, a műveletet koordináltan végezzük el beszámolás után. A
zenészektől egyébként sem idegen, hogy beszámolás után egyszerre kell valamit
közösen produkálni.

A jó szándék, a tökéletes ritmusérzéken alapuló koordináció ellenére a
művelet nem járt sikerrel. A pianínó – mint ahogy az a súlyemelőkkel, még az
élvonalba tartozó török, bolgár, orosz és azeri sportolókkal, akár világversenyen is
olykor megtörténik, tehát emiatt nem kell szégyenkezni, – félmagasságból
visszahuppant.

Olyan szerencsétlenül, hogy a bal zsebemben lévő mobil telefon fedőlapja széttört.

A készülék éppen megszólalt, azt láttam, hogy egy fejvadász
cégtől keresnek. Nem vettem fel, nehogy a sérült plekszi megvágja az ujjamat.

Sejtettem, hogy miért keresnek, pedig már korábban közöltem: tudom, hogy
rövidesen lejár a jegybank elnökének a mandátuma, de nem tudom vállalni a
megbízatást. Nem lenne tisztességes, hiszen nem értek a pénzügyekhez! Otthon is
a feleségem kezeli a családi költségvetést. Azt tudom, hogy a devizát a
legkedvezőbben a Keleti Pályaudvar parkolójában váltják, de attól tartok, hogy ez
az adat édeskevés a sikeres monetáris politika alakításához.

Mindezek után úgy vélem, hogy időszerű lenne újrahangolni a hangszert.

CSORBA ZOLTÁN