A Halál árnyékában – Alien: Romulus filmkritika

Az Alien franchise legújabb fejezete, a Fede Álvarez rendezte Alien: Romulus egyértelműen a horrorfilmes elemekre épít, miközben akciójelenetekkel teszi izgalmassá a történetet. A drámai zene és a néma csend pillanatainak váltakozása pedig tovább fokozzák a sötétben tapogatózó szereplők és nézők félelmeit.

A rendező legismertebb művei a Gonosz halott (2013), a Vaksötét (2016) vagy A Texasi láncfűrészes mészárlás (2022), de korábban több rövidfilmet is készített. Álvarez a horror kategóriájában alkot, így nem csoda, hogy az új alien film is leginkább e műfaj jegyeit hordozza magán, hiszen a sötétség dominanciája, a feszültségkeltő zene és a cselekmény borzalmakkal teli mivolta egyaránt jellemzi az alkotást. A mű elsősorban nem az eredeti történet része, sokkal inkább egy külön szálként működik a franchise-on belül. Bár a sztori nagyban hasonlít a korábbi filmekben tapasztaltakhoz, hisz az ember itt sem tud egyértelműen a lények fölé kerekedni, és a főszereplők végig az életükért küzdenek. Az Alien: Romulus azonban egy science-fictionbe bújtatott horrorfilm, mely a félélem hatása alá vonja a nézőt, de ezt mégis kissé feloldja néhány igen mozgalmas jelenettel.

A történet 2142-ben, azaz az Alien – A nyolcadik utas: a Halál (1979) és az Alien 2. – A bolygó neve: Halál (1986) eseményei között játszódik. A főszereplőnek, Rainnek (Cailee Spaeny) nincs maradása az őt kihasználó helyen, ahol a bányászatnak titulált rabszolgaságban már a szülei is életüket vesztették. Egyedül egy, az apja által készített android, Andy (David Jonsson) maradt neki, akit a testvéreként kezel. Néhány űrkolónián élő fiatallal együtt azonban elhatározzák, hogy elszöknek egy másik rendszerbe, amit viszont csak kilencévnyi utazással érhetnek el. Ehhez hibernálókapszulákra lenne szükségük, ezért Rain és társai felmennek egy, a bolygólyukhoz sodródott elhagyatott űrállomásra, amit nemrég fedeztek fel. Miközben a hibernációhoz szükséges hűtőfolyadék után kutatnak, az univerzum legfélelmetesebb életformájával találják szemben magukat.

Ahogy említettem a mű elsősorban a horror tematikájára támaszkodik: a sötét képek, a hátborzongató lények reprezentációja és a villódzó fények mind a vizuális félelemkeltés összjátékának fontos részei. Már a film első perceitől kezdve baljós hangulatot teremt, hogy napfény hiányában csupán a halovány lámpák pislákoló fénye derengi be a jeleneteket. Ez akkor sem változik, mikor már az űrhajóban zajlanak az események, bár olykor tovább fokozva mindezt pirosas és sárgás árnyalatok is megjelennek a vásznon. A szereplők kétségbeesettségét szemléltetendő többször látjuk őket közelről, premier plánokban, főként a vérfagyasztó csend uralta pillanatokban, ami érzékletesen tárja elénk a rettegésüket.

Félelmük okai az univerzum legfejlettebb, egyúttal legfélelmetesebb organizmusai, az alienek. A film egyik erőssége, hogy a lényeket nem rejti el, hanem szemtől szemben, olykor igen közeli snittekben tárja a néző szeme elé, jelezve, hogy az imént említett félelem egyáltalán nem alaptalan! Egyúttal le kell szögezni, hogy a mű nem köntörfalaz a brutalitás megmutatásával kapcsolatban sem: többször látunk vértől fröcsögő jeleneteket. Ám az alkotás nem csupán a horror és a sci-fi jegyeivel írható le, hiszen akciójelenetek teszik mozgalmassá. A főszereplők menekülésének, majd küzdelmének csúcspontjai ezek, s ekkor látjuk a legtisztábban és legélesebben, egész alakban a „szörnyeket” is – annak ellenére, hogy mozgásban vannak.

A mindent átható feketeségben a vészjósló és drámaiságot keltő zene és a síri csönd perceinek váltakozása mellett elevenedik meg a szemünk előtt a fiatalok és a rájuk vadászó élőlények élet-halál harca. Az olykor-olykor felcsendülő, hátborzongató dallamok és a szereplők kiáltásai teszik még félelmetesebbé az összhatást, kiegészítve és ráerősítve a képi világ hangulatára. Az űr némasága külön hangsúlyt kap a filmben, hiszen a levegő nélküli térben semmilyen hang nem terjed. Ezt a készítők egy-egy tökéletes csenddel átitatott jelenettel szemléltetik. Ám nem csak ekkor tapasztalunk zene- vagy épp beszédnélküliséget, hanem a már említett vérfagyasztó pillanatok során is, ekkor azonban halk neszek férkőznek a csendbe, melyek fontos részei e feszültséggel telített jeleneteknek.

A színészi teljesítmények közül kiemelném az Andy-t, vagyis az androidot alakító David Jonssont. Az előadóművész beleérzéssel és átéléssel viszi színre a szintetikus robot karakterének olykor darabos mozgását és első ránézésre érzelemmentes tekintetét, amelyen mégis látunk némi mosolyt. Ennek oka, hogy Andy alap beállítása szerint azt teszi, ami Rainnek jó, sőt még viszonozza is a lány ölelését, mintha tényleg lennének benne valódi emberi érzések. A film egy pontján viszont mindez bizonyos okokból megváltozik és a robot ettől kezdve más küldetést kap, ami teljes mértékben átírja a viselkedését. Ekkor valóban érzelmek nélkül, gép módjára cselekszik, és hoz akár kegyetlen végkimenetelű „döntéseket”. Andy karakterét pedig a mindezt megjelenítő Jonsson játéka teszi a film egyik ikonikus figurájává.

A főszereplőt, Raint játszó Cailee Spaeny a korábbi Alien-filmek hősnőjéhez, Ellen Ripleyhez hasonló színben tűnik fel, azonban a két szereplő nem mérhető össze egymással. Ugyan Rain is rendelkezik Ripley bátorságával és vakmerőségével, ugyanakkor mégsem tekinthető egy az egyben a korábbi hősnő másának, mert eltérő helyzetben kerülnek szembe a veszéllyel. Rain nem tapasztalt űrhajós, életében először van az űrben, míg Ripley munkájából fakadóan ismeri a terepet és ért a fegyverekhez. Viszont a két előadóművész teljesítményét már érdemes megvizsgálni: Spaenynek ebben a szerepben nincs olyan mértékű karizmája a vásznon, mint Sigourney Weavernek. Egyszerűen nem sugároz olyan fajta erőt, mint elődje, ami akár lehet szándékos is, ha az előbb említettekre gondolunk. Ez nem azt jelenti tehát, hogy a színésznő ne lenne hiteles, ám ha Rain karakterét Ripley megidézéseként kezeljük, akkor Speaney nem tud Weaver másaként fellépni. Ezzel együtt a Romulus több szempontból is tiszteleg az előző részek és azok szereplői előtt. Például A nyolcadik utas: a Halálban Ash tisztet alakító, ám 2020-ban elhunyt Ian Holm digitálisan kreált figurája is megjelenik a műben. (Ez a bizarr hatást keltő karakter azonban nem élethűen idézni a színészt, habár mivel egy robotól van szó, jelentősen nem befolyásolja a film nézhetőségét.)

Összegezve az Alien: Romulus egy hátborzongató moziélményt kínál és talán az Alien filmek egyik legfélelmetesebb fejezete, hiszen egy horrorral átitatott, dermesztő percekkel tarkított műről van szó. Ehhez járul hozzá a vészjósló zene és a csendes pillanatok váltakozása, mely a mozgalmas akciójelenetekkel karöltve teszi izgalmassá az alkotást.

Főlép: DVDfever.co.uk.