Mötley Crüe Budapesten – kín és fájdalom

Pünkösd hétfőn az amerikai anyaszomorító banda, - vagy rajongószomorító – a Mötley Crüe lépett fel Budapesten az MVM Dome színpadán a Def Leppard és az Abaházi Rt. társaságában, és adtak egy olyan koncertet, melyet csak szerdára tudtam kiheverni. Ezért is késtem ennyit a beszámolóval. Előre elnézést, de kevés szépet és jót tudok írni az estéről.

Amikor megtudtam, hogy Budapestre jön a nyolcvanas évek legtökösebb glam metal bandája, a Mötley Crüe, nem volt kérdés, hogy látnom kell őket. Ugyan 2016-ban végleg feloszlottak, melyet szerződésben is rögzítettek, hogy soha többé nem állnak össze, a végleg mindössze néhány évig tartott. Tehát a Bikini zenekar „Mielőtt végleg elmegyek” klasszikus nótáját úgy kell értelmezni, hogy mielőtt pár év múlva visszajövök, kapsz egy képet rólam. Persze ebben az esetben felettébb örültem, hogy csak pár évnyi földi létem volt Mötley Crüe nélkül és a végleg nem végleg tartott. Ez amolyan soha többé nem iszom elszólás lehetett.

Ebből okulva aludnom kellett párat, mielőtt én is olyat írok le a koncertről, amit átgondolva később megbánok és politikusi manőverekre lesz majd szükségem, hogy kimagyarázzam a szar buli utólag miért nem volt szar. Lelövöm a poént, nem tudom jóra aludni a hétfői napomat.

Az egész akkor kezdődött, amikor felfedték az előzenekar kilétét. Abaházi Rt. Értem én, hogy Sing-Sing, meg a Halál a májra akár a Crüe memoárja is lehetne, de azért mégis ellenérzésem volt az egésszel kapcsolatban. Egy fiatal feltörekvő bandának ez az este nem csak figyelmet generál, hanem ha okosan kezelik, akkor tudták volna kamatoztatni is. Akár behívhatták volna őket egy rádióműsorba beszélgetni, mondjuk az Abaházi Presszóba, ahol elmesélik milyen volt fellépni két legendás zenekar előtt. Nem azt mondom, hogy ettől a hazai rockzene felébred tetszhalott állapotából, de mégse egy kereskedelmi rádiós „hobbizenekara” kapta volna a figyelmet, hanem egy olyan csapat, akik előtt ott a jövő és ezzel együtt még sok lehetőség. Mert az Abaházi Rt. számára ez egy életműdíj volt inkább, ettől Csaba nem lesz se jobb, se rosszabb rádiós, és nem lesz népszerűbb és ismertebb sem. Mert ennél ismertebb már nem tud lenni, de népszerűbb még igen. Így történt, hogy az előzenekart nem is akartam megnézni, inkább otthon egy órával tovább kertészkedtem, ugyanis a borostyán a szomszéd telekről hadat üzent a kertemnek és gyorsabban nő, mint a háborús infláció. Tehát számomra az Abaházi Rt. érdeklődés hiányában elmaradt.

Este hét után pár perccel érkeztünk a helyszínre és az első, ami meglepett, a foghíjas nézőtér. Megint bebizonyosodott, hogy amíg nincs egy értelmezhető országos rockzenei rádió, addig hazánkba azok a zenekarok, akik nem férnek be egyik csatorna zenei arculatába sem, azok jó eséllyel mindössze egyszer fognak nálunk fellépni. Mert a rádiónak még mindig van ereje, ellenben a tévével. A Szlovákoknak van egy Antenna Rock adójuk, amit annyit hallgatok, hogy kezdem kapizsgálni a szláv nyelvet. Azt a szláv nyelvet, amit úgy alkothattak meg, hogy betiltották a magánhangzók használatát.  

A második arconcsapás akkor ért, amikor megláttam a küzdőtéren a székeket. Először azt hittem a pénteki Péter Bence koncertről maradt itt, mert az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy az ültetett dühöngő csak egy rossz vicc. Nem volt az.

A Def Leppard kezdte számomra az estét olyan elemi erejű hangerővel, amitől a kertemből a borostyán is visszakúszik a szomszédhoz. A Brit hard rock banda sosem volt a látóterembe, valahogy nekem túl lassú, túl dallamos és túl steril, de természetesen ettől még nem kérdőjelezem meg zenei nagyságukat, mert a több, mint 100 millió eladott lemez világszerte önmagáért beszél. A hangerő ellenére tisztán és szépen szólt, már-már gyanúsan jól, és ha valami jó, akkor elkezdünk gyanakodni és vádaskodni. Túl jó, hogy igaz legyen. Nyilván volt némi rásegítés, de amíg az a produkció javát szolgálja, és nem észrevehető, addig nem érdekel.  

Amíg én a tiszta hangokkal és Rick Allen egykezes dobolásával voltam elfoglalva, addig a feleségem kiszúrta, hogy Phil Collen félmeztelen felsőteste szálkásabb, mint egy keszegraj. Ami önmagában nem is lenne meglepő, de ha belenézünk az igazolványába, akkor a születési évszámnál azt látjuk, hogy 1957. Így már azért némileg elszégyelltem magam, és tettem egy soha többé nem eszem csokit kijelentést, amolyan mötleysen soha többé. Collen és Cambell remek összhangban szárnyalják túl egymás gitárjátékát és kifejezetten élvezet nézni és hallgatni őket. Az énekes, Joe Elliot hangja is minden dalban a helyén van, és nem okoz gondot neki túlénekelni a Brüsszelből is jól hallható hangerőt.

A Def Leppard lehozta a kötelezőt és eljátszotta a best of műsorát hiba nélkül, ha nagyon akarnék benne hibát keresni, akkor sem találnék. Persze voltak a vége felé bajok a magas hangokkal, de összességében a Brit banda magasra tette a lécet a Mötley Crüe számára.

A Crüe megidézte a zeneszerzők legnagyobbját, Mozartot, ugyanis a felvezetés Wolfgang Amadeus Mozart - Requiem in D minor, K. 626 gyászmiséje volt, amit élete utolsó darabjaként komponált. Akkor még nem gonoltam, hogy ez lesz a legjobb rész a koncertjükben. Az intro után berobbantak a színpadra két táncoslány kíséretében az est főszereplői, Vince, Nikki, Tommy és John. Akire a leginkább kíváncsi voltam, Mick Mars, betegsége és zenésztársaival való pereskedése miatt sajnos nem tudott jönni. Pedig nálam ő jelenti a Mötley Crüe-t, és élőben felemelő lett volna látni és hallani hamisíthatatlan gitárjátékát. Indításnak a  Wild Side és a Shout At The Devil dalokkal próbálták kirúgni a Dome falait a srácok, de csak a dobhártyámat sikerült agresszíven megtámadni. Reménykedtem, hogy a hangmérnök megtalálja végre a mélyet is a keverőn, de sajnos azt az egy potméter gombot a koncert végéig nem sikerült előkotorni sehonnan.

Tuti ez is az Orosz-Ukrán konfliktus miatt van, hogy spórolni kell a mély hangokkal. Vince Niel hangja az első refrén után úgy elment (hamísba), hogy valahol a mély potméter gomb körül lehetett, amit ugye nem talált senki. Bár Vince fénykorában se volt virtuóz énekes, de az ember azt gondolná, hogy 40 év alatt csak ragadt rá valami a kilókon kívül. Abban bíztam, hogy valakinek majd átadja a mikrofont, hogy:

• Énekelj te, a te hangod mélyebb!

Ahol mi ültünk, a színpaddal szemben, középmagasan, elviselhetetlen volt a hangzás.  Zavaró csörömpölés volt, egy hangmassza, a dobot alig lehetett kivenni, és olyan ultrahangon szólt az egész, hogy a Szemlő-hegyi-barlangból a denevérek is kirepültek. A körülöttem lévő embereket kezdtem figyelni, hogy csak engem zavar ez az elképesztően rossz hangosítás, vagy mást is. Hátha bennem van a hiba, talán a Def Leppard óta megcsípett egy rovar, aminek hatására szuperképességem lett és a sima, megszokott frekvenciák már érzékenyen érintik a hallójárataimat.

De nem, mások is hasonló gondokkal küzdenek, de nem meri senki kimondani a nyilvánvalót. Ez borzalmasan szarul szól! Annyira rossz és bántó a fülnek, hogy nem is vagyok hajlandó leírni mik történtek a koncerten. Mert nem mentette meg nálam semmi a bulit, hiába láttam őket élőben, hiába vitt Nikki egy magyar zászlót át a színpadon, hiába puszilta meg a gyerekét koncert közben a színpadi árokba hajolva, hiába hívott fel egy kisgyereket a színpadra, hiába jött előre Tommy, hogy mutassanak neki melleket a lányok, hiába vonaglott két cicababa táncos a színpadon, hiába zseniális gitáros John 5, hiába imádom Tommy dobolási stílusát, hiába játszották el a legjobb dalokat, kurvára nem tudtam élvezni. Mert nem tudok elmenni azon tény mellett, hogy ők a szájbavert Mötley Crüe. Nem egy kezdő filléres gondokkal küzdő egyetemi banda, hanem 100 millió eladott lemez van mögöttük. Rettenetesen dühös vagyok, hogy egy 40 éves szupergigavilágsztár banda egy ilyet megengedhet magának olyan gázsik mellett, amiből felvásárolhatnák az országot kilóra. (hangcuccokkal együtt) Nem várok sokat egy koncerttől, csak annyit, hogy szóljon rendesen.

Az sem zavar, ha Vince ugyan ilyen hamis és ugyan így erőlködik, de legalább halljak valamit a dalokból. Ha részegen leesnek mind a négyen a színpadról az első szám után, és ezzel vége is a koncertnek, még akkor sem lennék dühös, mert egy Mötley bulin anno ez benne volt a pakliban. De ez nálam, 2023-ban nem fér bele, és nem tudom elfogadni, mert a Mars felszínéről küldött képeket nézem borotva éles felbontásban, önjáró autókat tesztelnek, vezető nélküli metró közlekedik, bárki lehet alezredes pár nap alatt és akkor nem sikerül egy koncertet rendesen hangosítani?   

És ezt nem lehet az MVM Dome számlájára írni, mert előtte a Def Leppard piszok jól szólt, talán vissza kellett volna hívni a britek hangmérnökét, hogy árulja el a titkot. De voltam a Dome-ban Roger Waters, Péter Bence, Volbeat koncerteken, és egytől egyig jól szóltak.

 Megtartom a zenekart az emlékezetemben úgy, hogy akiket soha nem láttam élőben, mert erről az estéről többet nem szeretnék beszélni, és inkább elfelejtem az egészet. Ez az én véleményem.

Képek: Mötley Crüe Facebook oldal / Def Leppard Facebook oldal