Kicsi ország, kicsi siker – mit adtak a zenei tehetségkutató műsorok?

Mit adtak nekünk a zenei tehetségkutatók? Mit adtak a versenyzőknek a zenei tehetségkutatók? És mit adtak a kereskedelmi csatornáknak a zenei tehetségkutatók?

A Valóságshow szereplők élvezik a hírtelen jött siker okozta változásokat, de senki nem szól nekik, hogy királyságuk akár tiszavirág életű is lehet. A nagy hírnév után jön a zuhanórepülés, rossz esetben a teljes elfeledés. A zenei tehetségkutatók versenyzői is hasonló problémákkal küzdenek, de ott van egy fontos tényező. Ez pedig a tehetség. A tehetségkutató szereplők nem azért kerültek be egy műsorba, mert nagyot tudnak fingani, vagy, mert tudnak elengedett kézzel pucéran zuhanyozni, hanem mert valamiben jók, valamiben tehetségesek, és ezt a tehetséget szeretnék megmutatni, ne adj isten kamatoztatni.

A zenei tehetségkutatók világa sok fiatal számára vonzó, de fontos felkészülni a változásokra, mielőtt a kereskedelmi média karjaiba rohannánk és magához húzna a karaktergyilkos gyártósora. 2003-at írunk, elindul a Megasztár és egy új, itthon eddig nem látott tehetségkutató formátum ülteti az országot a televíziók elé. Hétről – hétre szurkolunk a kedvencünknek, hogy a szegénysorsból feltörni vágyó dalospacsirta, végre azt csinálhassa, amit a legjobban szeretne. Énekelni. Valahogy másszon ki a mocsárból amiben él, és majd egyszer, ő is luxusautót hajtva parkoljon a buszsávban, és minden addigi értékes gondolatától megszabadulva, levetkőzze gátlásait egy új, csillogó világ kedvéért. Majd ezt a csillogó világot mutogassa és dicsekedjen vele minden létező felületen, hogy milyen tökéletes élet adatott meg neki. A történet talán az összes tehetségkutató szériára igaz lehet. Van a szegény parasztgyerek, mint a népmesében, akivel tud azonosulni a néző, és van a király, aki mindenét odaadja, ha kiállja a három próbát. És persze nem a valóságtartalmát kérdőjelezem meg a szegénysorsú főhősünk életének, hanem arra próbálok rávilágítani, hogy a szerkesztők keresik a jó énekhang mellett az eladható élettörténetet is.

Nincs más feladat, mint jól kell kinézni, jól táncolni és legyen körülötte valami drámai, amit lehet kommunikálni. A nézőt nem az fogja érdekelni, hogy miként tudja kiénekelni a hangokat, hanem amit olvasott róla a Blikkben előző nap, az milyen hatást vált ki benne. A néző ez alapján ítéli meg a produkciókat, hogy a versenyzőnek mennyire sikeres az úgymond marketing és kommunikációs stratégiája. A nézők többsége pedig elhiszi majd, hogy jó, amit lát, hisz minden nap látja a tévében énekelni, és akit mindennap látunk énekelni, az énekes, az tehetséges, az azon kevés emberek közé tartozik, akiket zseninek nevezünk. Nem kell se szöveget írni, se zenét szerezni, még a ruhákat is megkapja az öltöztetőtől, csak menjen ki a kamerák elé és énekeljen, mert már rég nem azt a valakit látni, aki a válogatón részt vett.

A Ford Fairlane óta tudjuk, hogy a zeneiparban sok minden más fontosabb, mint maga a zene. Ez persze ma már hatványozottabban igaz. Egy mai slágerről azt sem tudjuk beazonosítani, hogy egy zenész, előadó, zenekar vagy csak egy dal erejéig alakult projekt alkotta meg. Míg pár évtizeddel ezelőtt, egy zenekar vagy előadó próbált önmaga maradni, és saját egyéniségével és stílusával tudott kiemelkedni a tömegből, addig ma nem egy életbiztosítás, ha hasonló receptből főzől. A Kispál és a Borz, a Quimby vagy a Tankcsapda sikere ma már nem, vagy csak nagyon nehezen valósulhatna meg. Ezek a zenekarok dalait évekig, vagy évtizedekig nem játszották a rádiók, nem szerepeltek semmilyen magazinban, nem vett róluk tudomást a kulturális rendszer. Holott már ekkor is népszerűségük csúcsán voltak, de periférián kívül tartotta őket a média.

A Youtube még nem létezett, így vagy koncerten, vagy barát által tudtuk megismerni a zenekarokat. Nem illettek bele az akkori trendekbe, mégis idővel megkerülhetetlen zenekarokká váltak. Nem lehetett már nem játszani őket a rádiókban és idővel minden szerkesztő elkezdte isteni magaslatokba emelni őket. Ők a saját zenéjüket erőltették rá a közízlésre és nem voltak semmilyen zeneipari funkcionáriusnak a felszopói. Saját tehetségük által törték át a média biztonsági falait és kerültek be a lejátszási listákba, majd magazinok címlapjaira. Nem lettek legyártva, nem lettek megváltoztatva, és ami a legfontosabb, nem adták fel kezdeti zenei elképzeléseiket. Mindvégig azt csinálták, ami belülről jött, amit megálmodtak abban a garázsban tini éveikben, ahonnan indultak.  

 A Megasztár 2003-as indulása óta 6 széria ment le, a döntők és középdöntők résztvevői összesen 116 versenyző vagy produkció volt. Ebből a 116 versenyzőből többen futottak be, mint az X-Faktor eddigi 132 döntős versenyzője vagy produkciója közül. Csak a Megasztár első szériája olyan tehetségeket adott, mint Gáspár Laci, Tóth Vera, Oláh Ibolya, Galambos Dorina vagy Dér Heni. Lehet vitatkozni, hogy jók vagy rosszak, de kétségtelen, ők a mai napig életben tartják a nevüket és mindegyikük több sikeres nagylemez birtokosa. Ha meghalljuk a nevüket, nem kell gondolkodni, hogy ők egy szappanopera szereplők vagy instacelebek. Pontosan tudjuk, hogy énekesek. Még a második évad is tartogatott tehetségeket, mint Caramel, Tóth Gabi vagy Pápai Joci. De a Megasztárnak köszönheti ismertségét többek között, Puskás Peti, Odett, Radics Gigi, Király Viktor, Bocskor Bíborka vagy Heincz Gábor Biga. Aki mindenkit lepipált és belevéste magát a könnyűzene történelemkönyvébe, ő Rúzsa Magdi, a harmadik széria győztese. Az X-Faktor ezzel szemben nem büszkélkedhet ennyi befutott tehetséggel.

Ennek oka talán az lehet, hogy a Megasztár jóval előbb kezdte és akkor fejeződött be az utolsó széria, amikor az X-Faktor indult. Addigra a Megasztár kiszívta az ország tehetségeit, mert előtte évekig nem volt országos zenei tehetségkutató. Vagy az X-Faktor idejére megváltoztak a trendek, vagy más volt a két műsor szerkezete, vagy szimplán a zsűri nem találta meg a jelentkezőkből az igazi tehetségeket. Ki emlékszik az első X-Faktor döntőseire? Király L. Norbi, Vastag Csaba, Vastag Tomi, Wolf Kati is az első évad versenyzői voltak. Ellenben ők soha nem tudtak megtölteni egy Arénát, mint Caramel vagy Rúzsa Magdi. Az RTL-en szerepelt még Janicsák Veca, Takács Nikolas vagy Csobot Adél is, akikről ugyan tudjuk, hogy léteznek, de erősen kell gondolkodnunk, hol és mit csinálnak. Csobot Adélról tudjuk, hogy feleség, sőt már mentor is lett, de még mindig hiányoljuk a mentorsághoz szükséges tapasztalatot. Tóth Andiról is tudunk, de róla majd később.

A Voice – Magyarország hangja, eddig mindössze 1 évadot élt meg és 24 versenyző tette próbára énektudását. Ha valaki nem tudná, segítek, Pál Dénes nyerte. Nem tudom, kivel mi történt a műsor óta, de gyanítom, hogy sokkal közelebb nem kerültek az álmaikhoz. Ha összesítünk, akkor 252 versenyzőből mindössze egy Rúzsa Magdit kaptunk, aki 17 évvel a verseny után is képes megtölteni egy Arénát. Idén kétszer is megtette. Erre már maga Kovács Ákos sem volt képes 2022-ben, de gyanítom, senki más nem tudná ezt a nézőszámot hozni. De Mága Zoltán és az oly divatos nagyon majdnem komolyzene Havasi Balázs sem. 

És akkor ott van Bye Alex még, aki a királyi tévé egyik nagy felfedezettje, a Kedvesem című dalával került a nagy nyilvánosság látókörébe.Alexet szépen lassan elfelejtette volna a nagyközönség és kaptunk volna egy undergound srácot, de a kereskedelmi média beemelte őt is köztudatba, és az egykori rockzenei újságíróból egy pop előadó és zenei mentor lett. Talán ezt Alex is érezte, ezért váltania kellett, mert a Kedvesem után nem fog már tömegeket érdekelni egy rétegműfaj.  És a Kedvesem óta annyi víz lefolyt a Dunán, hogy már külsőleg sem ismerni rá a szerény és félénk hipster srácra. Már csak nyomokban tartalmazza azt, aki akkor volt. Viszont vitathatatlan, hogy remek érzékkel lovagolja meg a hírnevét és a folyamatos média jelenlétnek is köszönhetően mára az ország legsikeresebb előadója lett.   

  

Míg a valóságshow szereplők pusztán karakterük miatt kerülnek be egy műsorba, addig a zenei tehetségkutatók résztvevői tehetségük miatt kapnak lehetőséget a részvételre. Persze vannak, akik tehetségtelenségük miatt kerülnek a középpontba, hogy rajtuk röhöghessen a fél ország, és ezzel kapva pár percnyi olyan hírnevet, amire nem biztos, hogy vágytak. Róluk most nem lesz szó, bár néha úgy érzem, szükség lenne egy újabb Erdős Péterre, mert találni olyan előadókat, akik még a poén kategóriában sem kapnának helyet egy előválogatón, mégis úgy gondolták, hogy zenei pályára kell küldeni őket. Ilyen volt VV Zsófi Rágógumi dala is. Azok a szerencsések pedig, akik eljutnak egy döntőig, rengeteg változáson esnek át. Akár egy hernyó átváltozásához is hasonlíthatnák a folyamatot, mert a végeredmény ugyan lehet, hogy egy szép pillangó lesz, de a kezdeti hernyóra már rá sem lehet ismerni. És a kezdeti hernyó, sokkal ritkább, sokkal egyedibb és sokkal önazonosabb volt. Ez a folyamat pedig nem biztos, hogy az előadó fejlődését szolgálja, inkább a nézettségi adatok növelését.

Ahhoz, hogy valaki „kameraképes” legyen, a külsejét változtatják meg elsőnek. Talán olyan stílusjegyeket aggatnak rá, ami még idegen is lehet a versenyző számára, de a nyerési vágy felülírja a kontrollt. Na meg a szerződés is kötelez. A versenyzők többsége talán jó, ha egy évig a színen van. Utána jönnek a falunapok, egyszemélyes playback haknik, majd a teljes elfeledés. Mintha sosem léteztek volna. Majd amikor depresszióba zuhanva rátalál a bulvársajtó, akkor ismét magához öleli egy Tv csatorna, csak már nem a tehetség fogja érdekelni a szerkesztőt, hanem a dráma. Kikiáltják saját halottjuknak, holott ők inkább a történtekért a felelősek, hisz úgy dobják el az egykori pénztojó tyúkot, mint a használt zsebkendőt.  

A szerencsésebbek helyet kapnak egy-két musicalban, vagy kapnak egy műsort a tévénél, de idővel a legtöbben visszatérnek oda, ahonnan indultak. És itt kezdődnek azok a lelki és mentális problémák, amiket csak szakemberrel lehet kezeltetni. Amikor egy fiatal tehetséges énekest elfelejtenek, amikor már a bulvár sajtó sem kíváncsi rá, hogy éppen kivel van együtt, vagy milyen ruhában jelent meg a kivagyiság gálaestjén. Nem hoz már kattintásszámot a médiának, ideje leengedni a lefolyón és új sztárocskát emelni a helyére. A világ változik, ahogy az igények is, és a gyárnak követnie kell a trendeket és legyártani a következő 1-2 év tini bálványát. És ha kifacsarta a sztárocskát teljesen a média, vagy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, akkor nemes egyszerűséggel nem vesznek róla többet tudomást.

Majka azon kivételek egyike, aki nem tehetségkutatóból került a zeneiparba, hanem egy valóságshowból tört ki és lovagolta meg azt a rövidéletű hírnevet, amit jól tudott kamatoztatni. Az ózdi srác, aki a nyomorból akar kitörni. Hozta a ValóVilág műsorban a szerethető és őszinte csibészt, akit az akkor csúcson lévő Dopeman karolt fel. Innentől kezdve neki már nem kellett megnyernie a műsort, ahogy nem is sikerült neki, de mégis Majka lett a valóságshowk valaha volt legnagyobb nyertese. És ha akkor Majkának azt mondja Dopeman, hogy fiam ez gatyaszar, amit csinálsz, akkor lehet soha többé nem fog mikrofont és mehetett volna oda, ahonnan jött.

A hazai könnyűzene sok-sok Majka dallal lenne most szegényebb. Lehet a műfajt nem szeretni, amit képvisel, de abban talán mindenki egyetért, hogy amit csinál, azt jól csinálja. Majka egy tehetség. Hány fiatal hagyta abba az éneklést pusztán azért, mert nem tudta kezelni a tehetségkutató műsor utáni érdektelenséget? És lehet köztük volt az új Koncz Zsuzsa vagy Presser Gábor esetleg az új Majka.

Egy művésznek a legfájdalmasabb, ha abban mellőzik, amiben tehetséges. Vagy ha azt mondják neki, hogy tehetséges és mégis ugyan ott tart a műsor után, mint előtte, csak még csapódott hozzá némi depresszió is. Ezért van nagy felelőssége a sajtónak, főleg a magukat zenei szakíróknak nevező megmondóembereknek, akik nem mernek építő kritikával illetni egyetlen hazai előadót sem. Azt már évek óta tudjuk, hogy csak azok a szar előadók, akik hazai viszonylatban a legjobbak között vannak. Talán a legjobb példa erre Ákos vagy a Tankcsapda. E két előadót már-már divat szidni, hogy eladták magukat, már nem olyanok, bezzeg régen, bezzeg az első pár album mennyire atom jó volt… Ez ilyen bezzegország színdróma. Igen, már nem olyanok, mint régen, ahogy senki más nem olyan felnőtt korára, mint a húszas éveiben, de több, mint 30 éve a csúcson vannak és nem látni a kanyarban sem olyan előadót, aki képes lenne a műfajon belül leválltani őket.

A rockzene esetében siralmas a helyzet, mert a Tankcsapdán kívül nincs több rockzenekar, aki fesztivál nagyszínpadokon lépne fel, vagy folyamatos teltházas bulikat adna országszerte. A legtöbb rockzenekar már párban jár turnézni, mert nincs felvevőpiac, és ez a tény elkeserítő. Ehhez persze szükség lenne jó rockzenei médiára is, (újság, rádió) de ez egy másik történet.  A Junkies vagy a Fish! sem olyan, mint a kezdetekkor mégse hangos tőlük a sajtó, holott a Fish! frontembere olykor Necc Partykat vagy Drum and Bass bulikat csinál. Mégse hallani senkitől, hogy eladta magát és ez nem túl rock. De mondhatni olyan nagyokat, mint az Omega, akik beatzenekarként kezdték és egy egészen zseniális hangzásvilágba utaztak át a nyolcvanas évekre. Viszont az említett zenekarok mind abban hasonlítanak egymásra, hogy önazonosak. És a tehetségkutatók valamint a tömeggyártás korában csak egyetlen recept lehet arra, hogy kiemelkedj a tömegből. Mindig légy önmagad.  

A Covid óta elindult itthon egy zenei átalakulás. Ma már Beton.Hofi, Azariah, Dzsúdló és Valmar vannak nagybetűvel írva fesztiválplakátokon, mert ők tudták jobban megszólítani a közönségüket  az online térben, amikor nem lehetett koncertet adni. Kiegyenlítőtek az erőviszonyok és a fiatalok három év alatt bedarálták az olyan előadókat, akikkel a covid előtt el lehetett adni egy rendezvényt. A Punnany, a Supernem, a Quimby vagy a Wellhello már elképzelhetetlen, vagy inkább nem jellemző, hogy nagyszínpadon lépjen fel egy országos fesztiválon. Viszont Rúzsa Magdi, Ákos vagy a Tankcsapda még mindig marketingértéket képvisel a szervezők szemében.

A tehetségkutatók tehát mindössze másfél előadót adtak az országnak. Egy Rúzsa Magdit és egy fél Caramelt. Meg van egy Tóth Gabink is, őt újra és újra megkapjuk más-más formában. A magyar pop kaméleonja. Igen, ott van még sok-sok név, de azon kívül, hogy tolja őket a rádió, vajmi kevés érdeklődés van irántuk. Tegye fel a kezét, aki volt az elmúlt 6 évben Kállay - Sanders, Tóth Vera, Wolf Kati, Vastag Csaba, Puskás Peti, Király Viktor, Tolvai Reni, Oláh Gergő vagy Kocsis Tibor önálló koncertjén, ami nem falunap volt és fizetett is érte. A napokban sajnos Tóth Andi segélykiáltásától hangos a sajtó, ahol őszintén beszél arról, hogy nem érdekli az embereket a zenéje, a dalainak a mondanivalója.  

 

A bejelentése óta, miszerint visszavonul az énekléstől, azt is megtudtuk, hogy ő még énekes. Félre ne értsen senki, nem gumibelsőben élek, tudom, hogy énekes, de ő feledkezett meg erről az utóbbi években. Nem azt kommunikálja, hogy micsoda új dalok érkeznek és micsoda hangszerelése lesz, hanem csak azt látjuk, hogy hol és mikor villantott egy nagyot. Mert ő maga is ezt mutatja a saját oldalán.  

Mint mondja:  „Meg nyilván azt hiszitek sokan, teljesen jogosan, mert én is azt hittem, hogyha valaki megnyer egy ilyen dolgot, hogy elindul, onnantól már nincs semmire gondja, gazdag, sikeres, szép, tökéletes élete van. Ez nyilván kurvára nincs így.” 

Tessék? Akkor ami az Instagramon keresztül folyik, hogy luxusautókkal döngetünk, luxusruhákban parádézunk, luxusórákban csillogunk és luxusnyaralásokon popsit meg mellett villantunk a kattintás növelése érdekében, az valójában egy hazugság? Akkor miért nem vagyunk őszinték a rajongókkal és legfőképp saját magunkkal? Ha az Insta oldal nem arról árulkodik, hogy az illető énekes, hanem inkább azt sugallja, hogy pusztán csak a szépségét és erotikus báját mutogatja, addig bizony senki nem fog felfigyelni az énektudásra. Nem arról van szó, hogy nem érdekli az embereket Tóth Andi énekes pályafutása, hanem a fent említett influenszerkedés sokkal hangsúlyosabban jelenik meg az életében, és ez teljesen háttérbe nyomja az énektudás megismerését.  Andi így fogalmazott erről:

„Valahol egyáltalán érdekelt, valahol meg kurvára fájt, hogy nem kíváncsiak arra, amit szívesen csinálok.”

Mert azt láttuk, hogy bármit szívesen csinálsz, ami életben tartja a hírneved, kedves Andi. Próbálj meg ne bármit csinálni, hanem próbálj meg énekelni, és próbálj meg énekesnek lenni, ha ez a vágyad. Lehet, hogy kevesebb követőd lesz, ha mostantól nem bugyiban fogsz énekelni, hanem nadrágban, de azok a követők akkor tényleg a dalszövegeidre lesznek kíváncsiak. Ha megnézem a már említett Rúzsa Magdi insta oldalát, róla elhiszem, hogy énekes, mert annak is akar látszani. Andi tehetséges és szükség van mindig tehetséges énekesnőkre, ezért csak abban tudok bízni, hogy megtalálja önmagát, mielőtt nagyobb baj lesz és a idővel, újult erővel, tapasztaltabban és tanulva az eddigi hibákból felépíti saját zenei karrierjét.

A siker és a csillogás mögött tehát sok esetben mély depresszió bújik meg, és könnyen tragédiához vezethet. Sajnos rengeteg ilyen tragédia történt már a világban. Tóth Andi esete pont erre hívja fel a figyelmet, hogy ha valaki túl fiatalon kerül be a showbizniszbe és nincs mellette senki, aki a földön tartaná, akkor a tehetség elvész és marad utána egy kifacsart egykori reménység, aki egyedi hernyóként mutatta meg magát, de a szép új élet miatt átváltozott egy pillangóvá, amelyből rengeteg repked az égen. Mi a konklúzió? Ne várj csodát egy tehetségkutató műsortól, kezeld úgy, mint egy lehetőséget, egy kalandot és akkor talán nem fogsz nagyon sérülni. És mi a hozománya ezeknek a műsoroknak? Másfél előadó, sok lelki sérülés, a csatornáknak pedig rengeteg pénz.

Show Must Go On!