Varga Gyula (1963-2022)

2022. január 13-án hajdúböszörményi otthonában tragikus hirtelenséggel elhunyt Varga Gyula, a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Kar főiskolai tanára, a filozófiatudományok doktora, a klasszikus magyar irodalom kiváló ismerője, az egykori Gyermeknevelési és Felnőttképzési Kar dékánja.

Varga Gyulát a Debreceni Egyetem és az intézmény Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Kara saját halottjának tekinti.

Búcsú egy virtigli humanistától

Egyetemista korunktól tartó bő három évtizednyi ismeretségünk mérföldkövei elégséges alapját képezték a rendkívüli pálya nyomon követésének. A filozófia szak, aztán a focicsapat, később már dékáni pozícióban a meghívott óraadóként történő foglalkoztatásom, majd végül a közös egyetemi tanszéki munka voltak életútjaink érdemi metszéspontjai és a személyéhez kapcsolódó élmények forrása. Mindezt és a köztes időt a hosszú és az emlékezésre érdemes beszélgetések kötötték össze, töltötték ki.

Varga Gyula filantróp karakterét minden bizonnyal meghatározó alapvető tényező volt a geszterédi falusi környezetben eltöltött gyermekkori évek és a tanító szülők szellemi öröksége. Személyiségének természetes nyitottsága kellő táptalajul szolgált ahhoz, hogy középiskolásként a Tóth Árpád Gimnáziumban a humaniórák iránti érdeklődését elmélyítse. Ekkor születtek első irodalmi igényű karcolatai, amelyek az iskolaújságban láttak napvilágot, és megalapozták sikeres egyetemi tanulmányait. A rendszerváltás előestéjén magyar, történelem és filozófia szakos középiskolai tanári diplomát szerzett, majd szülei nyomdokát követve generációk látásmódját és világképét formáló karizmatikus pedagógusként tevékenykedett a felsőoktatásban. Először a Miskolci Bölcsész Egyesületben vállalt feladatot, de már 1989-től dolgozott a hajdúböszörményi karon is, először megbízott oktatóként, aztán majd’ három évtizeden át tanáraként.

Briliáns szellemességgel megtartott filozófia előadásain hallgatóit a gondolkodás szeretetére tanította, és a nyugati kultúra legmeghatározóbb szellemi karaktereinek munkásságába vezette be hosszú éveken keresztül. Kurzusainak szerves részét képezték az anekdoták és a gyakorlati értékű példázatok, amelyek segítségével a bölcsesség iránti természetes igényünket alapvető és nélkülözhetetlen emberi tulajdonságunkét láttatta. Műveltsége nem csak a katedrán hatott elemi erővel hallgatóságára, de a kollégákkal folyatott mindennapi beszélgetések levegőjét is átjárta. Igaz, a talán még ifjúkori színjátszós korszakában kimunkált habitusát kamatoztatva, amint a színész a színpadon a közönséget, hasonlóan uralt mindenféle társalgást, és megkövetelte magának a központi szerepet, amint az annak kijáró kitüntetett figyelmet is. Sokan emlékszünk, amikor a tanszéki szobában, a kirándulásokon az autóbuszban, az oktatói értekezleteken a szót magához ragadva, iróniával fűszerezett kommentárban vitatott minden olyan eseményt, amely felkeltette figyelmét.

Mindenkori világlátását, amint egész életét áthatotta filozófiai természetű vívódása környezetével és önmagával. Személyes küzdelmének antagonisztikus pólusai két emblematikus bölcseleti világkép feloldhatatlan konfliktusaként öltenek testet.

1999-ben megvédett doktori értekezésének tárgya Arthur Schopenhauer filozófiája volt, akinek munkásságát, az akarat az emberi kultúra történetében játszott megkerülhetetlen jelentőségéről szóló tanítását egész életében egyfajta iránymutató alapelvként kamatoztatta, és akinek 2020-ban megjelent utolsó nagyobb tanulmányát is szentelte.

Az ember azzá lesz, amit akaratának tárgyává téve személyes életeként elsajátít. Így lett Debrecenből beköltözöttként elkötelezett hajdúböszörményivé, lokálpatriótává, a városi folyóirat szerzőjévé és szerkesztőjévé. Ebben a szellemben élt szenvedélyeinek, a sportnak, a könyveknek, a filmművészetnek és barátainak. De ezzel szemben nyer értelmet énjének másik oldala is: qoud libet licet, ami tetszik azt szabad. A Ciceronak tulajdonított szentencia klasszikus műveltségének a személyes életelveibe átültetett vitathatatlan lényege. Az akaratban testet öltő tudatosság és a tetszés spontaneitásának utat engedő ösztönösség feloldhatatlan ellentmondásban állnak egymással.

A Varga Gyula életét feszítő őrlő kettősség szeretett barátunk és kollégánk tragikus halálát részben magyarázó körülmény, de nem lehet a vigasztalódás forrása.

Nemrégiben, még első unokája születésére várva magyarázta, reméli és ígéri, hogy lesz alkalma horgászni tanítani a kisembert. Tudjuk, hogy ez a célja, ahogy az idén lezárni tervezett habilitációs értekezésének a benyújtása már nem valósulhatott meg. Halála szűkebb és tágabb környezetében a be nem teljesült tervek és remények, valamint barátságának és a társaságának az elvesztése okán pótolhatatlan veszteség marad. A végtelen beszélgetéseket és a személyét körüllengő derűt, ahogy gesztusait, emberségét és gondolatait hiányolni fogjuk.

Biczó Gábor