Olvasok/nem olvasok

Érdekes jelenség, amikor két ember olvasottsága kerül a mérleg serpenyőibe. A kérdés azonban nem az, hogy melyiküké lesz a nehezebb, hanem hogy miféle érvelés az, ahol a műveltséget számokban vagy összehányt kijelentésekben kell összemérni?

„A TÁRKI Társadalomkutatási Intézet Zrt. 2020 nyarán kutatást végzett a rendszeresen olvasó, interneten elérhető felnőtt népesség és a teljes felnőtt magyar lakosság olvasási és könyvvásárlási szokásainak feltérképezésére.”

„A 2005. évi kutatási eredményekhez viszonyítva 12 százalékponttal esett vissza a könyvolvasó felnőttek aránya; 2020-ban a felnőtt magyar lakosság 13%-a olvas rendszeresen (legalább hetente), míg 2005-ben 25%-uk olvasott rendszeresen.”

„A teljes felnőtt magyar társadalmat reprezentáló kutatás szerint a könyvet sohasem olvasók közül a legtöbben azt említették okként, hogy egyszerűen nem szeretnek olvasni (45%)”*
 

Ha valaki csak az olvasottságának tényével támasztja alá a társadalomban való részvételének érvényességét, még nem garancia, hogy az illető művelt is. Legfeljebb azt feltételezhetjük róla, hogy a „Hogyan tűnjünk értelmiséginek két szóval?” című, egó-tuningoló könyvsorozat egyik részével nyugtatja magát. Ha valaki ezzel ellentétben kijelenti, hogy ő márpedig soha életében nem olvasott el egyetlen könyvet sem, azon nincs mit vizsgálni. A tényállítása egyszerű öngól.
Az olvasással való nagyképűsködéssel talán azok élnek, akiknek az összes nyári vakációjuk a kötelező olvasmányokkal telt. Amikor kiderült, hogy az egy nyolcadát sem sikerült átvenni az irodalomórákon, a bennük maradt igazságérzet fakad fel az évek során. E feszültség levezetését azokon köszörülik, akik inkább csak részlegesen vagy rövidítve futották át a következő óra anyagát, hogy a szünidő szórakozással, némi pénzkereséssel és pihenéssel teljen.
Talán magával az olvasással való negatív érzelmi viszony alakította ki ezt a fiaskót. A közoktatás nem igen segíti elő, hogy a gyerekek megszeressék az olvasást. Nem érzik át ennek az élményét, mert csak az olvasás műveletét sulykolják beléjük, és nem a történetekről keltik fel az érdeklődésüket. (Kerber Zoltán, A magyar nyelv és irodalom tantárgy problémái az ezredfordulón című szakdolgozatában, részletesen ír a témáról, érdemes beleolvasni!)**

Ez persze emberfüggő is lehet, hiszen nem mindenki rendelkezik élénk fantáziával. Van, aki kimondottan kevésnek vagy távolinak tartja, hogy a saját fejében kalandozzon, amikor a kézzel fogható tapasztalatok többet adnak neki. Ezért jó, hogy az irodalmon kívül más műfajokból is lehet kultúrát meríteni. A műveltséget számon kérni, a megfelelő platformon és hangnemben jogos lehet, de nem húzható pusztán az olvasás tényére, hiszen az olvasás csak egy módszer a sok közül arra, hogy az ember szélesítse a látókörét. Ezzel együtt le is szűkítheti azt, ha a témaköröket, és a nívót saját maga korlátozza be, vagy hagyja, hogy a tömegkultúra sodorja el. Maguk, a műfaji sajátosságok is eltérők. Kétlem, hogy ezer romantikus ponyva egyenértékű akár csak egy darab Karinthy Frigyes, Lev Tolsztoj vagy H. G. Wells művel.
A társadalom művelésének elhanyagolása, komoly problémát jelent, amelynek egyik jól körvonalazható következménye, ez a harsány, kivagyi hadakozás a kommentfalakon, a posta előtt, a kereskedelmi és hírcsatornák képernyőin. Az olvasási kártya felmutatása, egy frusztrált bejelentkezés az értelmiségi státuszba, a tiszteletért való toporzékolás csimborasszója.
A megoldást talán egymás érdeklődési körének szélesítése, és nem egymás verbális taposása adná. Az irodalom csodálatos dolog. Nem versengésre való, hanem gyönyörködésre. Minden esetre, egy lehetőség arra, hogy többet lássunk a világból. Mi szükség tehát arra, hogy az önjelölt kamuakadémikusok és a „kultúr-mártírok” vitát nyissanak a különbségeikről, amikor mind a kettő ugyanazt az ordenáré proli vircsaftot rendezi?