A klipek egy hányattatott sorsú művészeti ág volt itthon - Beszélgetés Galler András Indiánnal

Galler András, vagy ahogyan sokan ismerik, Indián, az önmegvalósítás útjáról soha nem tért le. Filmrendező, rádiós, tetováló, kaszkadőr és a bár tulajdonos. Egy igazi polihisztor, egy kreatív szakember, akinek az élet egy nagy játszótér, és mégis, amibe belefog, azt sikerre viszi.

- Az ország legelismertebb klip rendezője vagy, viszont ha jól tudom fiatalként nem ebbe az irányba mentél. Miként talált meg a filmezés?  

- Alapvetően grafikus, illusztrátor szerettem volna lenni. Gyerekkoromban  rajz szakkörökbe valamint magántanárhoz is jártam, a szüleim ezt a képességemet hamar észrevették. Aztán az élet úgy hozta, hogy egy véletlennek köszönhetően egy Közgazdasági szakközépiskolában találtam magam. Ez első reform suli volt, nagyon tetszett. Ez még a rendszerváltás előtt volt.

- Véletlenük bekerültél egy közgáz suliba? Ezt hogy kell elképzelni?

- Tanulmányi vetélkedőre mentünk, és az volt a díj, hogyha mi nyolcadikosok megverjük az akkori elsősöket, akkor felvételi nélkül felvesznek minket a suliba. Megnyertük, és páran éltünk a lehetőséggel. Viszont a suli elvégzése után nem igazán tudtam magammal mit kezdeni ezen a területen, hiszen csak véletlen kerültem erre a pályára. Tengtem - lengtem a haverokkal, napjaink a semmittevésről szóltak, majd egy rövid katonaság következett az életemben.

- A katonaság megnevelt?

- Amikor húsz éves lettem, agyaltunk, hogy most már kellene valamit kezdeni magunkkal, valami normális munkát találni, pénzt keresni. Akkoriban még újság hirdetésekben lehetett kutakodni munka után, nem volt még internet. Egy ilyen hirdetésre lettünk figyelmesek, hogy sportos múlttal rendelkező fiatalokat keresnek egy kaszkadőr színházba. Haverommal jelentkeztünk, és rajtunk kívül még vagy száz jelentkező volt. Egy erős edzésprogram után bekerültünk a csapatba. Gyerekként szertornáztam, illetve lovas akrobatikáztam, tehát volt erőnlét.

- Melyik színház volt ez?

A Western Színház tagja lettem, ahol a legendás Piroch Gábor keze alatt fejlődtem,és én játszottam az egyik főszerepet, az indiánt, és innen kaptam az Indián becenevet. Sajnos a színház egy szezon, ami vidámparkba volt leégett így megszűnt ez a csapat, viszont hármunkat felvettek a magyar kaszkadőr szövetségbe. Így kerültem a filmezés világába. Rengeteg magyar és nemzetközi produkcióba vehettem részt, mint kaszkadőr, kaptam rengeteg karakter szerepet és mindig érdekelt hogyan zajlik egy forgatás, mindig ott kóboroltam az operatőrök és a stábtagok körül. Figyeltem miként áll össze egy ilyen produkció.

Ebben az időszakomban már barátságokat kötöttem rengeteg zenésszel, miközben jártam a klubokat, koncerteket éjszakákon keresztül, és egyszer csak megkértek a huligánok, (Hooligans zenekar) hogy készítsek már nekik egy klipet, hiszen mindig jó ötleteket mondok nekik. Még ők is pályájuk kezdetén voltak, nekem meg annyi közöm volt a filmezéshez, hogy kaszkadőrként dolgoztam filmekben.

- Azonnal igent mondtál?

- Nem sokat gondolkodtam, bátran beleugrottam a klipkészítésbe, megismertem Szőke János operatört, akivel 30 éve együtt dolgozunk. Mindjárt két klipet is készítettünk és akkoriban mind a kettő extrémnek, sőt durvának volt mondható. Az egyik, amit még a vezető TV csatornák sem játszottak, a Melegvonat kiverte a biztosítékot. Akkor még nem volt internet, hogy magadat tudtad volna menedzselni, így ez a klip lényegébe be lett tiltva, viszont híre ment és ennek kapcsán elkezdtek keresni más producerek és kiadók, hogy készítsek a zenekaroknak, előadóknak klipeket. Úgyhogy így indult a filmes pályám. Azt egyáltalán nem gondoltam, hogy egész életemen keresztül elkísér ez a szakma.

- Emlékszel még mi volt első zenei élményed? Már gyerekként is közel állt hozzád a zene?

- A zene mindig közel állt hozzám, négy vagy öt évig zongoráztam is. Egészen kisgyerekként Hungáriát hallgattam, a szüleim jóvoltából, a Rock and Roll  és a Rockabilly  szeretete innen ered. De ugyanebben az időszakban körülbelül hét évesen a szertornász edzőtáborban a nagyobbak a KISS zenekar albumait hallgatták és magukra festették a maszkokat. Ez hét évesen, mind zeneileg, mind külsőségekben teljesen elragadott. Innen a többi már jött magától, de ez volt az első meghatározó momentum az életemben.

- Amerikában Shaggy-val is dolgoztál, hogy kerültetek össze?

- Már vagy 20 éve készítettem videóklippeket mikor jött egy telefonhívás hogy van egy koprodukció egy osztrák énekes és Shaggy közreműködésével. Johnny K. Palmer hívott, ő hozta össze ezt a produktumot. Ezelőtt többször is dolgoztunk már Johnny-val hiszen ő is zenész, neki is készítettünk jó pár klipet már. Marhára örültünk ennek a felkérésnek, mert Shaggy jeleneteit New York-ba kellett fölvenni. A dal nem lett valami nagy siker, úgy emlékszem a foci VB-re íródott, de nekünk mindenképp nagy élmény volt vele találkozni és New York-ba forgatni. Előtte már dolgoztunk Emilyaval, aki a Big Big World slágert énekelte, Valamint DMC - vel a RUN DMC egyik tagjával és egy nemzetközi rock szuper gruppal, melynek dobosa Joey Jordison volt. ( SLIPKNOT dobosa )

- Melyik nemzetközi előadónak készítenél klipet és melyik dalához? Amolyan nagy álom lenne vele együtt dolgozni egyszer.

- Ezen Sosem gondolkodtam, de így visszagondolva szívesen dolgoztam volna George Michael-lel vagy David Bowie-val. A jelenben dolgoznék Brian Setzer-el vagy akár a Hollywood Vampires zenekarral, hiszen ott egyben több rock sztárral dolgozhatnék.

- A filmezés mellett hasonlóan elismert tetováló is vagy. Úgy tudom a művészi tetkók hazai elterjedésében is aktív szereped volt.

 - Igen, lényegében egyszerre csináltam mindent, voltam kaszkadőr, játszottam a Vígszínházban, tetováltam, klipeket rendeztem, reklámokat és mindezt egyszerre. És mindet szinte egy azon évben kezdtem el űzni.

- Mióta tetoválsz?

Harminc éve tetoválok, igaz, most már csak hobbiból mert ezt a szakmát adtam fel a forgatásokért cserébe. Anno az országban talán 10 15-en lehettünk, akik tetováltunk. Akkor egy óriási kaland volt az is, így visszagondolva elég nehézkes út volt az első három - négy év. Akkoriban még nem nagyon tudtunk külföldre utazni, bárkitől is tanulni, itthon egymást segítettük, egymástól tanultunk, az eszközeinket is nagyon nehéz volt beszerezni, és lényegébe mi magunk találtunk és fejlesztettünk ki dolgokat, és próbáltuk ezt szakmává alakítani és művészeti ággá avanzsálni.

Nemrégiben készült is erről egy dokumentumfilm a Vertigo média készítésében, Varrat címmel. Akkoriban még nem az internetről tanultunk és nem az interneten tudtuk terjeszkedni, reklámozni magunkat. A legjobb ötletnek az tűnt, hogy ismert zenészeket támogatunk azzal, hogy tetováljuk őket, és így magukon viselik a munkáinkat, ami a legjobb reklám felület hordozó volt akkoriban.

- Nem is olyan régen, még pár éve is a klipek mintha háttérbe szorultak volna. Mostanra viszont mintha megint reneszánszát élné. Te hogy látod?

- A klipek mindig is egy hányattatott sorsú művészeti ág volt itthon. Talán az utóbbi négy - öt évbe kapja meg azt az elismerést, ami kijár neki. Régebben is voltak klip fesztiválok, versenyek, de azok inkább egy zenei díjazás mellékágai voltak. Valamint hiába készítettek a zenekarok, előadók klipeket, ha nem kerültek a zene csatornák műsoraiban. Vagy, mert épp nem volt trendi az adott banda, vagy túl botrányszagú lett a végeredmény. Így a befektetett energia, ötlet, pénz nem mindig térült meg. Nagyon kevés pénz volt klipek elkészítésére, egy - egy kivételtő eltekintve, nem úgy, mint nemzetközi szinten. Viszont a technika fejlődésének köszönhetően sokkal egyszerűbb és könnyebb lett a dolguk technikailag a mai generációnak. Viszont óriási a piac, nagy a túlkínálat és nagyon gyors az információcsere. A zenekarok szinte hetente adnak ki új videóklipet és ilyen szempontból most aranykorát éli ez a műfaj.

- Neked köszönhetjük a Jack Jack című, ma már kultikusnak számító filmet, amely megelőzte a korát, hisz mint egy mai valóságshow, olyan. Nem gondolkodtok egy folytatásban? Mi lett a zenészekkel 15 év után. 

- Óriási élmény volt a Jack Jack című dokumentumfilmet elkészíteni. Az tetszett benne a legjobban, hogy nem volt időm gondolkodni, hisz a kitalálásától, hogy ezt létrehozzuk két hónap telt el és már forgattunk is. Mester Tamás fejéből pattant ki az ötlet, hogy szeretne egy olyan albumot kiadni, ahol kedvenc zenésztársaival, barátaival dolgozna a dalokon, és ha már ez össze tud jönni, akkor mindezt a kezdetektől fogva dokumentáljuk.

- Miért pont rád esett a választás, mint rendező?

- Azért kért meg engem, hogy rendezzem, mert az összes taggal alapvetően nagyon jó barátságot ápoltam, valamint mindegyikőjüknek készítettem tetoválásokat, ismerjük egymást az éjszakából és mindegyik tag zenekarának készítettem már rengeteg klipet. Így a Jack Jack formáció tagjai mind ismerték a stàbtagokat, nem volt senkinek sem furcsa, hogy heteken át, nap, mint nap szinte összezárva élünk, dolgozunk, alkottunk, mindenki a saját területén. Ettől lett ez a film szerintem ennyire szerethető és őszinte. A rendezésen kívül végig én próbáltam vinni a fonalat és még interjúzni a zenekar tagjait és csapataikat, mert tényleg régóta ismerem őket és nem egy idegennek kellett elmesélni az életüket. De pont ezért beletettünk egy csavart és hívtunk egy pszichológus hölgyet, aki teljesen más megközelítésből és ismeretlenül próbálja analizálni őket.

- Te is szenvedéllyel mesélsz róla. Akkor lesz folytatás?

Többször felmerült ennek a filmnek a folytatása csak az elfoglaltságok miatt sajnos már nehéz lenne összehozni. Nehéz összeszedni a csapatot, hiszen lényegében mindenkinek fut a szekere és erre azért két három hónapra kiesne az ember a mindennapi életéből, ami nagyon nagy idő. Lényegébe a kreatív is elkészült már, többször átbeszéltük, hogy ezt a műfajt miként és hogyan lehetne folytatni, azon kívül, hogy mi történt velük a 15 év alatt. Meglátjuk, lehet, hogy lesz ebből még folytatás. Jó érzés, hogy tényleg hetente egyszer megtalálnak, megkérdezik, rákérdeznek, egyáltalán felmerül az emberekbe, hogy jó lenne egy Jack Jack kettőt nézniük. Papp Szabi is meséli amikor összefutunk, hogy nem volt Supernem koncert anélkül, hogy rákérdeztek volna egy esetleges folytatásra, vagy, hogy ordítva idéznének a filmből koncert közben vagy után.

- Mindezek mellett van egy másik szerelem projekted, a Lupa Beachen, a Rose Los Tiki. Van időd ott is helytállni?

- Rengeteg helyre eljutottam a világba a munkámnak köszönhetően is és mint nagy utazóként is. Imádtam a különböző tengerparti bárok hangulatát, lazaságát, azt, hogy olyan helyen dolgozol, ahol eleve szeretsz lenni, létezni, ahol találkozgatsz, beszélgetsz és közben üzemeltetsz egy bárt. Nagyon régóta járt a fejembe, hogy a későbbiekben szeretnék egy kétlaki életet élni és valahol Ázsiában egy tengerparti bárt csinálni. És amikor megtudtam, hogy Gerendai Károly egy ilyen hangulatú strandot hoz létre a Lupa tavon, azonnal ott toporogtam, hogy szeretnék itt egy igazi klub hangulatú Tiki Beach Bárt csinálni. Így hét éve a barátaimmal belevágtunk ebbe az igazán nagy projektbe. A munkáim mellett minél több időt szeretek ott tölteni és nem csak lébecolni, hanem igazán részt venni a bár életében. Szeretek besegíteni a pultba vagy akár az egész területen, ha éppen kevesen vagyunk a sok vendégre. A bárt magát én terveztem és mi magunk építettük, dizájnoltuk és alakítottuk ki az egészet. Amikor lemegy egy hétvége és megüresedik a hely, véget ér a nap, leülök nyugiba, körbe nézek, és teljesen megnyugszom, hogy milyen szuper kis hely lett ez. És úgy tűnik a vendégeink is szeretik és visszajárnak hozzánk évről évre.

- Ha visszarepülhetnél az időben, bármelyik korba, és csak egyetlen koncertet nézhetnél meg, melyik lenne az? 

- Abban is szerencsés helyzetben vagyok vagy voltam, hogy lényegében az összes kedvenc előadómat vagy zenekaromat már láthattam külföldön vagy itthon akár többször is élőben. Így nem tudok egy ilyet mondani, hogy melyik zenekarra mennék el, hanem azt mondom, hogy visszamennék az időbe az első Woodstock fesztiválra, 69-be.