Néhány korty Debrecen

 

EÉ: - Hogyan kerültetek a szerzők közé? Korábban már foglalkoztatok esetleg a vendéglátás témakörével kutatások kapcsán?

 

Vadász Márton: - A kötet egyik szerzője, Löki Viktor kért fel, mivel tudta, hogy néprajzos vagyok és segíthetném a munkát. Néhány hónappal később indult a projekt, akkor körvonalazódott a közös munka. Idén januárban kezdtünk el aktívan dolgozni a kiadványon, akkorra nagyjából már összeállt a társaság. Korábban nem foglalkoztam a témával, de a vendéglátás és a néprajz bizonyos értelemben szorosan kapcsolódnak egymáshoz, a terepen végzett kutatások alkalmával gyakran

megtapasztaltuk, hogy szép számmal kerülnek ki adatközlők a településeken működő kocsmákból.

 

Vona Zoltán: - Márton révén kerültem be a projektbe, akivel már a gimnáziumi évek alatt ismertük egymást, majd az egyetemen töltött évek alatt számos közös kutatásunk volt, így már tudta milyen velem dolgozni. Nekem már volt némi tapasztalatom a témában, két-három éve kezdtem el Dél-Hevesben kocsmakutatással foglalkozni, mert azt tapasztaltam, hogy sorra zárnak be a helyek, aminek köszönhetően új jelenségek ütötték fel a fejüket a térségben. Egy szabadidőtöltési és szórakozási forma végnapjairól beszélhetünk ebben az esetben, most lehet dokumentálni, hogy hogyan ér véget a hagyományos kocsmakultúra a kis községekben, és hogy mi lép majd a helyébe.

 

EÉ: - Hogyan választottátok ki a könyvben szereplő vendéglátóegységeket? Mi volt előzetesen a koncepció?

 

 

V. M.: - Az első szerkesztői megbeszélésen legalább negyven helyet összeírtunk, aztán tudatosult bennünk, hogy viszonylag rövid a határidőnk és bár könnyűnek tűnhet, de nagy munka áll előttünk. Arra jutottunk, hogy jó lenne, ha a vendéglátóegységek bemutatása mellett az olvasók megismerhetnék a város történelmét is, így igyekeztünk nagyrészt történelmi épületekben működő helyeket keresni, ezzel megadva az alapvető helytörténeti vonatkozást is.

 

V. Z.: - Az idő rövidsége mellett a terjedelmi korlát is meghatározta a könyv végső arculatát. Felmértük, hogy ha a kiadás csak tíz kocsma bemutatására elég, akkor szerzői felelősségünk olyan vendéglátóegységeket bemutatni, amelyek egyrészt a város üde – és lehetőleg egymástól valamelyest különböző – színfoltjai, de mindemellett olyan helyek, ahol kulturált szórakozás folyik, és amit például a szerzők szívesen ajánlanának akár azoknak az olvasóknak is, akik turisztikai céllal érkeznek a cívisvárosba.

 

EÉ: - Mennyire volt könnyű szót érteni a vendéglátóegységek tulajdonosaival, illetve a könyvben megszólaló törzsvendégekkel? Szükség volt arra, hogy a tulajdonosok igénye szerint átalakítsatok egyes dolgokat a könyvben?

 

 

V. Z.: - Többségében örültek a felkérésnek és a lehetőségnek a tulajdonosok és igyekeztek minél jobban segíteni a munkánkat, régi képeket kerestek nekünk, vendéginterjúk kapcsán javaslatot tettek, hogy kiket kérdezhetnénk. A tulajdonosok alapvetően szabad kezet adtak nekünk, de nyilván ügyeltünk az esetlegesen felmerülő igényekre, hogy mire szeretnének nagyobb vagy éppen kisebb hangsúlyt fektetni.

 

V. M.: - A helyszíneken érdekes volt a vendégek megoszlása, volt olyan vendéglátóegység, ahol arról számoltak be, hogy nincs igazi törzsvendég réteg, míg például az Egri Borozóra épp az a jellemző, hogy az ott megfordulók nagy része rendszeres vendég. Az ott készített vendéginterjúkban igyekeztem olyan személyeket megszólaltatni, akik ismertebbek lehetnek a városunkban. A Mátyás Pince például kifejezetten örült a felkérésnek, azt mondta a tulajdonos, hogy egy ideje ők is gondolkoztak azon, hogy történelmi épület lévén valamilyen módon megemlékeznek a hely múltjáról.

 

EÉ: - Néprajz szakos hallgatóként a kötetbe készített interjúkból le tudtatok vonni valamilyen következtetést, ami esetleg tovább vihetné ezt a témát, vagy később kutatás témája lehet?

 

V. M.: - Ami szerintem nagyon érdekes lehetne, ahhoz ennek a könyvnek a terjedelme kevés volt, de ha Debrecen összes vendéglátóhelyét meg tudnánk nézni, akkor több szempontból is érdekes minta rajzolódhatna ki. Ott van például a belvárosban a Bakelit és a Turmix, két, egymáshoz viszonylag közel fekvő vendéglátóegység, mégis teljesen eltérő a vendégek életkora, így a szociokulturális közeg is más a két helyen. A városunk sokszínűségét mutatja, hogy egymáshoz közel álló helyek mennyire más közönséget vonzanak.

 

V. Z.: - Az elmúlt egy-másfél évtized nagyon érdekes a vendéglátóhelyek életében, rengeteg jogszabályi és egyéb változás volt, akár a járványhelyzet vagy a gazdasági recesszió kapcsán. Az utóbbiak hatását még a legpatinásabb helyek is megérezték és nehézségként élik meg. Sajnos a könyvben is szerepel olyan hely, ami még bekerült, de nem sokkal a könyv megjelenése után bezárt. A vendégkör is érdekes, és külön kutatás tárgyát képezhetné, hogy egyes generációk, korosztályok hogyan ítélik meg a kocsmát, a kocsmázást, illetve az egyes társadalmi rétegek között is széles a szórás a helyválasztás tekintetében.

 

V. M.: - A vendéglátóegységek tárgyi világa is érdekes, a mostani kötetben megjelent fotók száz év múlva igazi kordokumentumok lesznek. Ezelőtt száz évvel senki sem, vagy legalábbis nagyon kevesen fotóztak le belülről egy kocsmát; sokan látogatták ezeket a helyeket, mégsem jutott eszébe az embereknek lefotózni a pultot. Ez a könyvünkön nyomot is hagyott olyan értelemben, hogy az archív képeken a kocsmák főleg kívülről vannak fotózva, belső képek esetében az online fellelhető archívumok sem nyújtottak túl nagy segítséget, az egykori vagy jelenlegi tulajdonosok saját fotóalbumából kerültek be belső képek egy-egy helyről. Az általam feldolgozott Hetes Tanszék belső képe a 2000-s évek elején készült, és már huszonhárom év elteltével is szembetűnő a változás.

 

 

EÉ: - A könyv írása során változott a véleményetek a vendéglátóegységekről, a kocsmázásról?

 

V. M.: - Nekem az Egri Borozó nagyon pozitív volt abban az értelemben is, mert ott a szó legjobb értelmében vett kocsmalátogatókkal találkoztam, ahol kulturáltan folyik a fogyasztás, de összességében a többi helyre is ez volt a jellemző.

 

V. Z.: - Leginkább a tulajdonosokkal és a dolgozókkal beszélgettünk, a velük készült interjúk pedig rávilágítottak arra, hogy az örömök és nehézségek, az eredmények kapcsán ez egy teljesen más világ és életmód, mint amit például egy egészségügyi dolgozó vagy közalkalmazott megtapasztal a mindennapi életben. Fontos volt, hogy ezt is meg tudjuk mutatni az interjúkon keresztül, ezáltal pedig bennem is átértékelődött a kocsmákkal kapcsolatos nézetem, mert a dolgok egy mélyebb szintjébe nyertem bepillantást. A vendéglátós is ember, aki a szakmai és emberi nehézségekkel ugyanúgy szembesül.

 

V. M.: - Úgy tapasztaltam, hogy a vendéglátóegységek tulajdonosairól is kialakult egy sztereotípia, miszerint ők azok, akik napszemüvegben szállnak ki a hatalmas fekete BMW-jükből és mindenen nyerészkedni akarnak, csak a saját hasznukat nézik. Ezzel ellentétben a vendéglátóegységek nagy részét egyetemet végzett értelmiségi emberek vezetik, akik igyekeznek korrekten vinni a vállalkozásukat, távol maradni a balhéktól és összetartani egy közösséget. Találkoztam olyan tulajdonossal, aki nem szerette volna, ha kocsmaként emlegetjük a helyet, mert tisztában volt azzal, hogy milyen negatív megítélése van a szónak.

 

V. Z.: - A közös munka során az is kiderült, hogy mint ahogy a vendégeknek vannak elvárásaik az általunk feldolgozott helyekkel szemben, úgy a tulajdonosoknak is megvannak a maguk elvárásai, mint a kulturált szórakozás és fogyasztás, a tisztességes fizetés vagy hogy figyeljenek a vendégek a berendezések épségére.

 

EÉ: - Lesz folytatása a könyvnek?

 

V. Z.: - Egyelőre kíváncsiak vagyunk milyen visszajelzések érkeznek, de nagyon tetszett a gyűjtési és megírási folyamat. Jelenleg nincs tervben, de nem kizárt, hogy lesz folytatás. Ettől függetlenül mindenkit biztatunk a vendéglátóegységek dokumentálására, és meglátjuk mit hoz a jövő.

 

V. M.: - Így van, személy szerint nem csak a debrecenieknek javasolnám a dokumentálást, tudok hasonló megmozdulásról, amikor egy fotós hölgy fotózta be az adott térség kocsmáit. Ez olyan gyűjtés, amit nagyon kevesen csináltak, de szükség lenne rá, mert akárhogy is viszonyulunk a kocsmákhoz az az életünk része.