Keresztes Ildikó

A székely énekesnő az 1980-as években került át Magyarországra, ám töretlenül büszke erdélyi származására. Tavaly töltötte be 60. születésnapját, és már 40 éve áll színpadon, de még mindig fiatalos és energikus, amikor magáról vagy a számára kedves barátairól mesél. Leginkább azonban őszintesége szembetűnő, így nem fél felhívni a figyelmet a hazai zeneipar problémáira sem.

Többször nyilatkoztad, hogy fontos számodra a származásod. Milyen emlékeket tudsz felidézni a gyerekkorodból?

Marosvásárhelyen születtem, és tipikus városi kislány voltam. A szüleim már kiskoromban elváltak, ezért anyukám szülői házánál laktunk, ahol a nagyszüleim minden tőlük telhető segítséget megadtak nekünk. Már akkoriban tele voltam energiával, nagyon makacs, önfejű és feleselős voltam. Édesanyám egy egyszerű bérelszámoló volt, mégis kiemelkedő intelligenciával rendelkezett a gyerekneveléshez. Látta bennem a lehetőséget, ezért beíratott mindenféle különórákra. Jártam varrótanfolyamra, táncórára, zongorázni, de kipróbáltam a rajzot és festészetet is. Persze előbb-utóbb kiviláglott, hogy egy fenékkel nem lehetett ennyi lovat megülni, ezért választanom kellett. Akkor leginkább a mozgást éreztem az én igazi önkifejezési eszközömnek. 

Mely tulajdonságaidat hoztad ebből a közegből?

Leginkább kitartást, makacsságot, becsületet és munkabírást. Ezek mind kellettek ahhoz, hogy ma az lehessek, aki vagyok. Sokáig rendkívül kishitű ember voltam, amiben sokat fejlődtem magamhoz képest. A nulla alattról indultam, amit meg tudnék fejelni azzal is, hogy mindezt nőként értem el! Amiért talán a leghálásabb vagyok, hogy hozok magammal valamit otthonról, amit nem tudok másképp leírni, mint hogy „minőség”, és ez másoknak is feltűnt.

Számomra az volt a legnagyobb elismerés, hogy a szakmában mit szólnak ahhoz, amit csinálok. Kezdetben – tudom, hogy ez rossz dolog, de – nem is a közönség érdekelt igazán. Az izgatott, hogy a szakmabeliek, akikre én felnézek, elismerjenek. 

Viszont soha nem kellett odamennem senkihez, hogy vele szeretnék énekelni. Olyan emberek jöttek oda hozzám és akartak dolgozni velem, akikre én etalonként tekintek a mai napig, és számomra ez volt a legnagyobb bizonyíték rá, hogy jól csinálom.

Kanyarodjunk vissza kicsit a tornász múltadra. Ez hogyan alakult?

A gyerekkori szerteágazó érdeklődésem egy ideig a tornára, majd pedig a balettre összpontosult. Két évig Kolozsváron tanultam a balettintézetben, ám onnan sajnos elküldtek. Azóta már tudom, hogy nem az volt az én utam, de akkor nagy fájdalomként éltem meg. Visszakerültem Marosvásárhelyre, ahol ismét elkezdtem szertornázni, de az a két év kiesés az akkori tornasportban óriási hátrányt jelentett. Ezután másfelé indultam el, ritmikus gimnasztikázni kezdtem. Már az első félévben országos szintű eredményeim voltak, és bár a fiatal lányok ebben a korban – nyolcadik osztályos voltam – többnyire elkezdenek fiúzni stb., én mégis ragaszkodtam ehhez a sportághoz. Úgy éreztem, hogy ez lesz az életem. Impulzus-gimnasztikázóként indultam, majd mégis egy évig román válogatott kerettag lettem. Körülbelül tizenegyedikes lehettem, amikor viszont már végleg abbahagytam a sportolói pályafutásomat. Ezután a sok évi lemaradást kellett behoznom a tanulásban, ezért a legegyszerűbb agrár líceumban leérettségiztem. Tulajdonképpen végzettségem szerint agronómus-technikus volnék, és még traktorra is van jogsim.

A sport és a mozgás később is megmaradt az életedben, hiszen egy színpadi műsor során is szükség van egyfajta fizikai fittségre. Ez milyen szerepet töltött be a karrieredben?

Sokat köszönhetek a mozgásnak. Sajnos ma már napi szinten nem része az életemnek, de vissza szeretném hozni. Az azonban biztos, hogy komoly alapot adott az előadói teljesítményemhez és a táncmozdulatok elsajátításához, meg ahhoz, hogy a színpadon egyáltalán létezni tudjak. Ehhez sok minden kell, de szufla az nagyon, hiszen az állóképesség rettentően fontos. Sokan azt hiszik, hogy az éneklés nem fizikai munka, ám egy kétórás koncert után úgy érzed magad, mintha lefutottál volna egy maratont. Egyébként nem rég felkértek, hogy tanítsak a Póka Egon Művészeti Akadémián, ahol pont ilyesfajta dolgokba vezetem be a fiatalokat. A szaktanároktól megkapják a megfelelő hangképzéshez szükséges tudást, tőlem pedig színpadi mozgástechnikát tanulhatnak.

[1. Kép: Keresztes Ildikó és Balázs Fecó közös koncertje Kazincbarcikán 2019-ben]

Mikor döntötted el, hogy művész szeretnél lenni?

Már kisgyerekként is sokat bohóckodtam, tehát egészen korán eldöntöttem, hogy a színpadon akarok majd tevékenykedni. Volt egy vízió a fejemben, de azt nem tudtam pontosan, hogy táncosnővé, színésznővé vagy énekesnővé akarok-e válni. Tizenéves koromban aztán bekerültem egy intellektuális társaságba, és attól kezdve szinte több időt töltöttem velük, mint otthon. Ez határozta meg igazán a műveltségemet és az irányultságomat, mert ez a baráti kör nagyon színes volt; fiatal képzőművészekkel és színészekkel kerültem össze, többen dolgoztak, de voltak iskolások is. Összekötött minket a kultúra: a könyvek, a lemezhallgatás, sőt koncertekre, színházba is együtt jártunk, hiszen Marosvásárhely akkoriban nagyon pezsgő volt ebben az értelemben. Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy ott tölthettem az első 18 évemet, mert ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kivé váltam. 

Mikor kerültél kapcsolatba konkrétan a zenével és az énekléssel?

Ez is abból a baráti társaságból ered, ők figyeltek fel a hangomra és biztattak rá, hogy mutassam meg másoknak is. Otthon volt egy kis kazettás magnóm, amire felvettem a beszédhangomat, de mikor először meghallgattam, sírva rohantam ki a házból, mert megijedtem, hogy mi ez a rettenet, ami kijön az én torkomból. A barátaim viszont javasolták, hogy próbáljak meg jazzt énekelni. Én akkor azt sem tudtam, mi ez a műfaj, de mégis elvittek a marosvásárhelyi Kultúrpalotába egy koncertre. Megmondom őszintén, akkor nem nagyon tudtam mit kezdeni vele, nagyon furcsa volt számomra. Viszont van egy másik kötődésem is a zenéhez: ugyanitt minden héten rendeztek egy Audició nevezetű programsorozatot, ahol adott téma szerint játszottak külföldi lemezeket. Ez kuriózumnak számított, hiszen akkoriban nagyon nehezen lehetett ilyenekhez hozzájutni. Egyik alkalommal Janis Joplintól játszottak számokat, akiről köztudott, hogy hozzám hasonlóan meglehetősen karcos orgánuma volt. Akkor kezdtem el megbarátkozni a gondolattal, hogy az én rekedt hangommal is ezt a stílust kellene kipróbáni.

Milyen körülmények között kerültetek át Magyarországra? 

A 80-as évek román politikai helyzetében egyre inkább szorult a hurok az erdélyi magyarok nyaka körül. Édesanyám házasságot kötött egy magyar úriemberrel, ezért hivatalos körülmények között tudtunk átjönni, de azért így sem volt egyszerű. Annyira bizonytalan volt a helyzetünk, hogy bármikor visszatoloncolhattak volna a román állampolgárságunk miatt, ezért inkább úgy döntött, lemond mindenről: a házról és a vagyontárgyakról. Így csupán egy meghatározott mennyiségű kézipoggyászt vihettünk magunkkal. Ezután másfél évig, amíg nem lett magyar állampolgárságunk, nem is tudtunk dolgozni, és úgymond hontalanul éltünk. Bár az első pár napban nagyon izgalmas volt látni Budapestet (ami nekem akkor kb. New Yorknak tűnt a korábbiakhoz képest), azután igen nehéz időszak következett, ugyanis évekig gyökértelennek éreztem magam.

Hogyan sikerült ebből talpra állnod?

Mindenképpen szerettem volna felsőoktatásban tanulni, és minthogy tornász voltam, egyenes út vezetett a Testnevelési Főiskolára. Levelezőn elvégeztem a ritmikus gimnasztika szakedzői képzést, de mégsem kezdtem el edzősködni, mert úgy éreztem, ez nem lesz elég nekem. A művészet, a színpadra vágyás persze továbbra is ott motoszkált bennem, ezért elmentem egy énektanárnőhöz, hogy megtudjam, hiú ábrándokat kergetek-e. Ő nagyon örült neki, hogy korábban tornász voltam, mert így a mozgással nem volt gondom, illetve biztatott, hogy érdemes belevágnom az éneklésbe. Jelentkeztem az Országos Szórakoztatózenei Központba, ami csak két év után adott működési engedélyt, addig nem lehetett csak úgy össze-vissza énekelni. Akkorra már megszerettem a jazz-t, így ebben az irányban képeztem magam tovább. A tanulás után, a 80-as évek közepén felfedezett engem egy vendéglátói zenekar, akik luxushajókon játszottak, és még külföldön is felléptek. Egyből bedobtak a mélyvízbe, zeneileg és emberileg is, hiszen minden nap színpadon kellett lennem, ha tetszett, ha nem. Meg kellett tanulnom egy óriási repertoárt, amiben az örökzöld daloktól kezdve, az akkor aktuális külföldi és magyar slágerekig minden volt. Mondhatom, ez volt a legnagyobb iskola számomra.

[2. Kép: Keresztes Ildikó és Cserháti Zsuzsa]

Volt példaképed?

Ha egy nagy példaképet szeretnék kiemelni, akkor Cserháti Zsuzsát mondanám, mert úgy érzem, vele sorstársak voltunk. Tisztán emlékszem rá, ahogy az első tévéfelvételemnél találkoztam vele. Eleinte azt sem tudtam hogyan köszönjek neki, de a műsor után egy szívhez szóló dicséretet kaptam tőle. Később nagyon mély beszélgetéseink voltak minden téren, mert ő hozzám hasonlóan szókimondó jellem volt. Néha még egy-két titkot is elárult nekem. Az ő halála számomra egy korszak halálával ért fel, de egyúttal üzenetet is hordozott: azt, hogy a karrier, a zeneipar ne legyen fontosabb az életemnél. Ő már nem tudott kiszállni és sajnos ebbe halt bele - bár erről nem beszél senki.

Szerinted miért jár ekkora teherrel, ha valaki ebben a műfajban maradandót szeretne alkotni?

Egyrészt, mi magyarok elég furcsa nép vagyunk, mert eleinte nem becsüljük meg az értékeinket, de ha már nincsenek, akkor meg istenítjük őket. Csak addigra tönkrement egy ember élete. Másrészt pedig, azt mondják, azért ilyen a pálya, mert erre van igény, de én ezt nem hiszem el. A saját szakmámat mindössze egy-két televíziós produkcióban tudom gyakorolni, és ha benne akarok lenni a köztudatban, akkor valóságshow-kba kell mennem. Régebben ezek azért egy fokkal jobbak voltak, mert hasonszőrűekkel találkozhattál: színészekkel, zenészekkel vagy sportolókkal. Ma már azt sem tudod, ki miért van ott, nem is ismered őket. Valamint szerintem 

nekünk művészeknek – legyen az bármilyen művészeti ág – kellene ízlést formálnunk, de nem vagyunk döntő pozícióban. Csak azt tehetem, hogy fellépek minden kis falunapon, ahová meghívnak, 

mert tudom, hogy lesz pár ember, akit ez érdekel, mert ők mondjuk egy drága nagykoncertre sohasem jutnának el. Ám, ha a közönség nem megy el minőségi produkciókra, akkor előbb-utóbb azt is leveszik a műsorról, ami még megvan, mert úgy látják, hogy nincs rá igény. Ezzel együtt ennek van egy másik oldala is: miért adok viszonylag kevés nagykoncertet? Ha minőségi előadást akarok nyújtani, akkor ki kell tudom fizetni az operatőrt, a zenészt vagy a világítást, ami ma már milliós nagyságrendű. Akkora költségei vannak akár csak a helyszín kibérlésének, hogy bár tervezek egy jubileumi koncertet, – mert 40 éve vagyok a pályán és tavaly lettem 60 éves, az együtt kereken 100, – de nagyon nehéz lesz megvalósítani, és nem azért, mert a bevétel érdekelne.

A jazz mellett a rockzene is közel áll hozzád. Ez mikor került a képbe?

Az egyik barátom Magyarországról kapott lemezeket az olyan anyaországi előadók műveivel, mint az LGT, Katona Klári, az Omega, a V'Moto-Rock vagy az East. Ezeket a dalokat nagyon megkedveltem, egyrészt a tartalmas szövegeik miatt, másrészt pedig, mert ezekben megtaláluk a mi kis lázadásunkat. A legjobban ezekkel lehetett szembemenni a rendszerrel: rockzenével, ráadásul magyar rockzenével, mert ez a műfaj mindig egyenlő a lázadással, ha százéves vagy akkor is. A rock nem a bőrdzsekiben van, meg abban, hogy levágom a hajam, hanem legbelül, a lelkedig hatol.

Szeretsz másokkal együtt, duettben énekelni, legyen szó a kortársaidról vagy a mai, fiatalabb előadókról. Milyen hatással van rád, ha koprodukción kell dolgoznod?

Nagyon szeretek csapatban dolgozni. Például az X-Faktoros a mentoráltjaimmal – Baricz Gergővel vagy Takács Nikolasszal – mai napig élő kapcsolatom van, szakmailag és barátilag egyaránt. Nekem mindig nagyon fontosak voltak a barátok, sok mindent meghatároztak az életemben. Bár határozottnak és markánsnak tűnök bizonyos szituációkban, nem vagyok önimádó típus, aki csak egyedül lép fel. Imádom a zenészeimet is, mert velük biztonságban érzem magam a színpadon. Volt szerencsém együtt énekelni olyan nagy nevekkel, mint például Balázs Fecó, és számomra a legnagyobb elismerés, hogy ilyen emberekkel dolgozhattam együtt. Ők nem csak azért akartak velem énekelni, mert zeneileg minőséget képviselek, hanem meggyőződésem, hogy – mint mondtam – azért is, mert hozok valami pluszt onnan, ahonnan jöttem. Amikor már 15 éve énekeltem, de még mindig nem hittem el, hogy jó énekesnő vagyok (persze nem nagyképűsködni szeretnék), ez erősített meg benne.

[3. Kép: Keresztes Ildikó főszerepet alakít a Turay Ida Színház Égben maradt repülő című darabjában]

A dalaid szövegeit mindig más szerzők készítették neked. Gondolkoztál-e azon, hogy te írj dalszöveget magadnak?

Mondjuk úgy, hogy szar dalszöveget írni nem éri meg, és én jó eséllyel csak olyat tudnék írni, vagy még olyat se. A szöveg nagyon fontos, és én úgy vélem, hogy igazán akkor leszek jó énekesnő, ha ehhez úgy tudok érzelmeket hozzáadni a hangommal, hogy az a közönségre is hatással legyen. Természetesen csak egy jól megírt szöveget lehet érzésekkel megtölteni. Azonban az is számít, hogy milyen lelkiállapotban vagyok. Ha érzelmileg nem vagyok jól, hiába van egy izom a torkomban, azzal hiába énekelnék, nem menne ugyanúgy. Ellenben pozitív hangulatban akár a legszomorúbb dalt is őszintén tudom átadni, mert képes vagyok hozzájuk kapcsolni az emlékeimet, és így hiteles előadó lehetek.

Kijelenthetjük, hogy eddigi pályafutásod során mindvégig a saját utadat jártad?

Még fiatal koromban történt, hogy kvázi "beprotezsáltak" egy amatőr együttesbe. Abban az időszakban Marosvásárhelyen is alakulgattak helyi zenekarok, itt hívtak meg az egyikbe énekelni, de mint kiderült nem a hangom miatt, hanem mert valakinek az ismerőse voltam. Amikor megtudtam, hogy ez befolyásolt, akkor kiadtam az útját, mert nekem senki ne tegyen ilyen jellegű szívességet; ha akarok valamit, majd én megcsinálom. Szoktam mondani, hogy a szám kicsi, de a pofám nagy – ezzel gyakran hátráltattam a pályámat Magyarországon, majd' tíz éven keresztül. Nem az érdekelt, hogy ki milyen pozícióban van, és hogy én ebből mit profitálhatok. Persze, szenvedtem is emiatt, hiszen már minden kortársamnak volt lemeze, csak nekem nem. De

nem tudtam beadni a derekamat, nem akartam kielégíteni semmilyen tömegízlést.

Úgy tartja a mondás, hogy egy bizonyos szint felett nem megyek egy bizonyos szint alá, illetve az otthonról hozott ízlésvilágomat sem akartam feldani. Azonban ezzel a hozzáállással nyilván nem lehetett egyik napról a másikra csak úgy berobbanni a köztudatba.

Van-e olyan célod, amit még nem értél el?

Szeretnék egyszer a szülővárosomban, Marosvásárhelyen színésznőként fellépni. A Turay Ida Színházban játsszuk mostanság az Égben maradt repülő című darabot, amit idén kivittünk volna Erdélybe is, de végül nem jött össze. Pedig ebben a darabban igazán meg tudnám mutatni magam, mert egy főszereplőt alakítok. Abszolút semmi bajom a mellékszerepekkel sem, csak olyan előadással szeretnék menni, amivel tényleg tudok valamit adni, ha már én is olyan sokat kaptam a helytől.

Milyen eseményeket tartogat számodra ez az év, milyen terveid vannak?

Tavaly volt egy agyműtétem, emiatt nyolc hónapra háttérbe vonultam, de azóta már teljesen jól vagyok és remélem, hogy még sokáig tudok zenével szolgálni a közönségnek. Idén két új dalom jelent meg: a Köszönöm című közös számunk Takács Nikolasszal és az Együtt az úton, amit Jakab Csaba, marosvásárhelyi énekessel készítettem együtt. Utóbbival az anyaországi magyarokat szeretnénk közelebb hozni a külhoniakhoz és az erdélyiekhez. Emellett a Trianon 100. évfordulója alkalmából készült, Számíthatsz ránk című dallal, amit sok más hazai előadóval együtt csináltunk, meghívást kaptunk Kanadába és Ausztráliába is, hogy játsszunk az ott élő magyaroknak. Illetve hamarosan érkezik egy új dalom, amit Pálvölgyi Géza írt, ez az Emlékek háza címet viseli, ennek jelenleg a videoklipjén dolgozunk.

Főkép: stroy.hu.
1. Kép: kolorcity.hu.
2. Kép: metropol.hu.
3. Kép: jegy.hu.

A beszélgetést Váradi Ferenc, rádiónk műsorvezetője moderálta.