A Húsvét-sziget tanulságos története

Ahogy egy korábbi cikkben már volt róla szó, a becslések alapján a Föld erőforrásainak felhasználása az 1970-es évektől kezdve csapott át a „túlfogyasztás” tartományába.

Azóta pedig szinte minden évben egyre hamarabb érkezik el az a nap, amelyet követően az emberiség már többet használ fel a Föld erőforrásaiból, mint amennyit a bolygó egy év alatt megújítani vagy megtermelni képes. 

Idén a globális átlagot nézve július 28-ra, Magyarországon pedig május 30-ra datálták a túlfogyasztás napját. További országokra vonatkozó dátumok itt elérhetők: Country Overshoot Days.

Habár a túlfogyasztás, az egyre nagyobb mennyiségű hulladéktermelés és a kapcsolódó környezetszennyezés által okozott káros hatások csak az utóbbi évtizedekben kezdtek el a figyelem középpontjába kerülni, a jelenség nem újkeletű. 

Érdekes és tanulságos példaként említhető a Húsvét-sziget története. Az Atlanti-Óceánban található, 164 km² területű sziget (ami Debrecen területének alig több, mint egyharmada) leginkább gyönyörű panorámájáról és jellegzetes, óriásokat formáló kőszobrairól ismert. Nem is gondolnánk, hogy az éppen háromszáz éve felfedezett apró szigetnek milyen hányattatott története van. 1722 húsvétján a szigetet felfedező hajósok egy kopár, rendkívül szegényes növény- és állatvilággal rendelkező szigetet találtak, alig kétezer tengődő őslakossal. Fákat nem is lehetett látni, a növényzetet főleg fűfélék, sás és páfrányok alkották, míg az állatok között a háziállatként tartott tyúkok mellett csak rovarokat lehetett találni. 

A sziget megdöbbentő történetének feltárására egészen az 1990-es években elvégzett alapos régészeti vizsgálatokig kellett várni. Ekkor az ásatások során különböző állati és növényi maradványokat, szemétdombokat találtak. Az ásatások eredményeként sok részletre fény derült. A szigetre a becslések alapján Kr. u. 900 körül települtek be az első lakosok, akik csónakkal érkezhettek. Ekkor még a sziget dúskált az erőforrásokban: gazdag növény- és állatállománya volt, mely a lakosoknak mondhatni „édenkerti” körülményeket biztosított. A jó minőségű termőtalajnak és a sokszínű és fajgazdag állatvilágnak köszönhetően a népességszám gyorsan emelkedett. Kr. u. 1400 körül már 10-15 ezer fő lehetett a népesség, melyet az életszínvonal folyamatos emelkedése kísért. Eleinte a sziget adottságaihoz alkalmazkodva éltek. Ekkor fő táplálékuk a part menti területekről fogott halak, a szigeten található madarak, gyümölcsök és a háziállatként tartott tyúkok, illetve egy endemikus patkányfaj volt. Kezdetben a fát főleg csónakok készítéséhez, épületfának és tűzifának használták fel, és terményeiket a pálmafák által határolt, védett mikroklímájú területeken termesztették.  

A lakosság számának gyarapodásával, a differenciálódott társadalom megszületésével, és így különböző embercsoportok (családi alapon szerveződött klánok) kialakulásával viszont elkerülhetetlen volt a társadalmi és vallási különbségek kialakulása, és megindult a versengés a sziget erőforrásaiért. A szigetlakók között sajátos módon egy másik versenyhelyzet is elkezdett kibontakozni, amely a vulkanikus kőzetből faragott kőszobrok, vagyis moai-k faragását és (rituális okokból) part melletti területeken történő elhelyezését jelentette. A 13. és 17. század között elkészített, összesen 900 darab, egyenként akár 60 tonna súlyú és 3-20 méter közötti magasságú kőszobor a sziget keleti részén lévő kőbányából származik. A források alapján a szobrok faragása, majd esetenként a csaknem tíz kilométerrel arrébb lévő helyszínre szállítása és felállítása egy különálló, mondhatni a legfontosabb „üzletággá” nőtte ki magát. Mindez magában foglalta például a megmunkáló eszközök gyártásának fellendülését, a pálmafák ipari mértékű kitermelését a szobrok fatörzseken való görgetése érdekében, és az ezekhez kapcsolódó munkaszervezés, munkamegosztás kialakulását is. A klánok amellett, hogy presztízskérdést csináltak az általuk felállított szobrok számából, méretéből és a megvalósítás minőségéből is, a szobrok a vallási kultusz fontos részei is voltak. A szobrok mellett szertartási helyeket alakítottak ki, ahol rendszeresen rituálékat szerveztek a bőséges termés érdekében, valamint a természetkárosítás és túlnépesedés egyre fokozódó negatív hatásainak visszaszorítását remélve. 

A növekvő népesség és az emelkedő életszínvonal, valamint az ezt kísérő energia- és élelmiszerszükséglet biztosításához, illetve a „kőszobor-üzletág” működtetéséhez azonban érthetően egyre nagyobb erőforrás-mennyiséget kellett felhasználniuk. Mindezek a növénytermesztés számára szükséges termőterületek felszabadítása miatti erdőirtásokkal együtt a faállomány drasztikus csökkenéséhez vezettek, amely később az élővilág és a talajállapot romlását is magával hozta. A faállomány teljes pusztulását követően nem tudtak többé halászcsónakokat készíteni. Így – a sziget megújulási képességének emberi tevékenység általi leromlása és az abból következő negatív környezeti hatások miatt – egyre gyakoribb volt az élelmiszerhiány, emellett az időjárási szélsőségeknek is jobban ki volt téve a sziget és annak lakossága. A termőtalaj lemosódását, erózióját több millió kő domboldalakon való elhelyezésével próbálták megakadályozni, azonban a kizsigerelt termőföld egyre kevesebbet termett. Ezzel párhuzamosan éhínség kezdődött. A romló életkörülmények miatt egymás ellen fordultak a klánok és nagycsaládok, így a korábbi társadalmi rendszer felbomlott. Sokan jobban védhető barlangokba költöztek, és a lakosok éhségükben mindent megettek, amit lehetett.

A kialakult kedvezőtlen életkörülmények és az erőforrások természetes megújuló képessége drasztikus mértékű csökkenésének egyenes következménye lett a szigetlakók számának megtizedelődése. A Húsvét-sziget társadalma fénykorában több szempontból jóval fejlettebb volt (pl.: munkamegosztás, termelékenység, modern eszközök) mint más, a természettel összhangban élő szigetlakó társadalmak. Azonban a fenntarthatósági szemlélet és a mértékletes fogyasztás hiányában működő társadalom hamar felélte a sziget erőforrásait, aminek egyenes következménye lett a népességeltartó képesség csökkenése, a folyamatossá váló viszályok, vagyis az erőszakos harc a még elérhető erőforrásokért és javakért, ami törvényszerűen vezetett a hanyatláshoz.

Habár a turistalátványosságként funkcionáló figurák látképe egészen lenyűgöző, a sziget képe ma is meglehetősen kopárnak mondható, édenkerti jellegét valószínűleg már soha nem fogja visszanyerni. Történetéből viszont sokat lehet tanulni és hasznos következtetéseket lehet levonni az ember és a természeti javak kapcsolatáról, valamint arról, hogy mi történik, ha megindul a könyörtelen versengés az egyre szűkösebben elérhető erőforrásokért.

Forrás: futureofdebrecen.hu