Galamb

Istenként tisztelték, aztán a városok megvetett szárnyas patkánya lett

Egykor istenként tisztelték, a bátorság, a termékenység és a béke szimbólumaként szolgált és őseink szívesen látták a házon belül is. De ma? Szárnyas patkánynak gúnyolják, rettegnek a betegségektől, amiket terjeszthet és üldözik, írtják. Hogy lett a dicsőséges, az ókorban és a középkorban is csodált, használt, felmagasztalt galambból a városok réme és szegyene, ami „csak piszkít és fertőz”. Az ókorban egyszerre lehetett házi kedvenc, postás, vagy főfogás. Az egyik elsőként háziasított madárfaj, a szirti galamb, az emberek legrégebbi társa, amire a Kr. e. 1400 körüli időkből származó galambcsontok szolgáltak bizonyítékként. A ciprusi maradványok izotópos elemzése kimutatta, hogy az állatok étrendje anno szinte megegyezett az emberekével, vagyis velünk egyenrangúként kezelték őket. A Földközi-tengeren őshonos, sziklákon élő madarak mintha természetfeletti képességgel születnének, bárhonnan haza tudnak repülni. És jóval azelőtt, hogy kiderült volna, a tubicák a Föld mágneses mezőjét használják a tájékozódáshoz, a tengerészek már rájöttek, hogy bárhonnan hazatalálnak. Ezt az ösztönüket kihasználva navigáltak velük a Földközi-tengeren. Azonban hiába volt a galamb hosszú időn keresztül a béke és a szabadság szimbóluma, keresztény mozaikok, ókori római képek főszereplője, ma már gyűlölt városi betolakodó, aki eteti, az bolond. Mert segíti ezt a járdapiszkító, autókra trottyoló (tubicatrotty), erkélyeket elcsúfító madarat. Hova tűnt el és mikor a galambok körüli nimbusz? A galambtenyésztés a viktoriánus Angliában érte el csúcspontját, Charles Darwin is lelkes rajongó volt és bár A fajok eredete leginkább a Galápagos-szigetek állatainak leírásairól ismert, Darwin az első fejezetet a galambok háziasításának szentelte, hogy segítsen megmagyarázni evolúcióelméletét. A modern kommunikációs eszközök és a műtrágyák megjelenésével azonban leértékelődtek a galambok, már guanójuk sem kellett trágyázásra. Ráadásul a csirkékkel és pulykákkal ellentétben nem voltak alkalmasak nagyüzemi tenyésztésre. Feleslegessé váltak, de hova mehettek volna? A városokban gyűltek össze és az évszázados háziasítás miatt gyorsan szaporodó, sokféle táplálékot fogyasztó, a hideget toleráló és az emberek társaságában jól megélő, mindenütt jelenlévő állatokká váltak. De ahogy ellepték a városokat, gyanúsak is lettek. 1963-ban az agyhártyagyulladás terjesztésével vádolták meg őket, és hirtelen a legnagyobb betegséghordozók lettek. A városi galambok a magas épületek párkányaira fészkelnek, amik egykori vad szikláikra emlékeztethetik őket. A speciális étrendet követő madárfajokkal ellentétben szinte bármin megélnek, legyen az szemét, maradék, magok, kisállatok akár. Persze, hogy a globális galambpopulációt 400 millióra becsülik, amelyből több mint egymillió New Yorkban fészkel. És mi a helyzet az itthoni gerlicékkel? Öt gyakran előforduló fajt különböztetünk meg. A parlagi galamb a szirti galamb háziasításából jött létre, itthon fészkelőállománya 204 000 – 224 000 pár. Az örvös galamb legnagyobb galambunk, ami a kertben sétálva tyúknak is beillik, jellemző megkülönböztető jegye még fehér szárnysávja, fészkelőállománya 151 000 – 166 000 pár. A kék galamb fekete szárnyszalagjáról ismerhető fel, rövidtávú vonuló, fészkelőállománya 12 000 – 14 000 pár. A balkáni gerle fészkelőállománya 168 000 – 172 000 pár, ő a legelegánsabb, világos színű tollazatát kis fekete sál díszíti, fészekrakása pedig a nonchalance magas iskolája: néhány gallyat dobál össze a csatornában, vagy a tetőn. A vadgerle a legkisebb hazai galambféle, aminél a nemi egyenlőség jegyében a hím is kotlik, fészkelőállománya 92 000 – 95 000 pár.

forrás: index.hu