Kihalás

A tudósok végre megoldották a Föld legnagyobb tömeges kihalásának rejtélyét

Egy új, a Stanford Egyetem által vezetett kutatás eddig a legerősebb bizonyítékot szolgáltatta arra, hogy miért maradtak fenn egyes tengeri állatok a Föld történetének legnagyobb tömeges kihalása során, míg más fajok örökre eltűntek. Az eredmények nemcsak a mai óceáni ökoszisztémák kialakulását magyarázzák, hanem figyelmeztetést is hordoznak a jelenlegi óceánok felmelegedésének hatásairól. A tanulmány szerint a túlélés kulcsa az anyagcsere alkalmazkodóképessége volt a melegebb, oxigénszegény környezethez. A perm–triász kihalási esemény, amely körülbelül 252 millió évvel ezelőtt zajlott le, a tengeri fajok 96%-át és a szárazföldi állatok 70%-át pusztította el. Az ősi óceánokban domináns csoportok, mint a karcsúk és a tengeri liliomok, szinte teljesen eltűntek, míg a puhatestűek, például a kagylók és csigák, valamint a halak és tüskésbőrűek jelentős része fennmaradt. Ezek a túlélők ma is uralják a tengeri ökoszisztémákat. A kutatás, amely a Proceedings of the National Academy of Sciences folyóiratban jelent meg, azt találta, hogy a kihalás mértéke szoros összefüggésben állt azzal, hogy az egyes fajok anyagcseréje mennyire volt képes alkalmazkodni a melegedő, oxigénhiányos vízhez. A katasztrófát hatalmas vulkánkitörések idézték elő, amelyek szén-dioxidot és metánt juttattak a légkörbe, drámai felmelegedést okozva. Jose Andres Marquez, a tanulmány vezető szerzője szerint a kutatás célja az volt, hogy megértsék, miért találunk ma a tengerpartokon főként kagyló- és csigahéjakat, nem pedig karcsúhéjakat. Az eredmények azt mutatják, hogy a lassú anyagcseréjű fajok, mint a karcsúk, kevésbé tudtak alkalmazkodni a felmelegedéshez és az oxigénszint csökkenéséhez, ezért nagyobb arányban pusztultak ki. Ezzel szemben a gyorsabb anyagcseréjű, mozgékonyabb fajok, mint a halak és a kéthéjúak, jobban ellenálltak a változásoknak. A kutatók szerint ez a különbség az anyagcsere energiaigényében és az oxigénfelvétel hatékonyságában rejlik. A kéthéjúak például nagyobb testük és izmos „lábuk” révén aktívabb életmódot folytattak, ami előnyt jelentett a túlélésben. A kutatás arra is rámutat, hogy a perm–triász kihalás környezeti viszonyai hasonlítottak a mai óceánok állapotához, mielőtt az emberi tevékenység, különösen a fosszilis tüzelőanyagok égetése, gyors éghajlatváltozást idézett volna elő. Erik Anders Sperling, a tanulmány társszerzője szerint a múltbeli események megértése segíthet előre jelezni, hogyan reagálhat a Föld élővilága a jelenlegi klímaváltozásra. Sperling úgy véli, hogy a perm–triász kihalás egy olyan világból indult, amely viszonylag hűvös és oxigénben gazdag óceánokkal rendelkezett, majd a szén-dioxid-kibocsátás miatt drasztikus változások következtek be. Ez a forgatókönyv figyelmeztetésként szolgálhat a mai óceánok számára, ahol a felmelegedés, az oxigénhiány és a savasodás egyre nagyobb fenyegetést jelent. A kutatók terepmunkát végeztek, hogy jobban megértsék a paleozoikus állatok élettani jellemzőit. A San Juan-szigeteken gyűjtött karcsúkagylók és más tengeri élőlények vizsgálata során kiderült, hogy a paleozoikum állatai alacsonyabb oxigénszint mellett is életben maradtak, de anyagcseréjük nem tudott lépést tartani a felmelegedéssel. A modern fajok, amelyek általában mozgékonyabbak és gyorsabb anyagcserével rendelkeznek, jobban képesek alkalmazkodni a változó körülményekhez. A kutatók szerint a felmelegedés és az oxigénveszteség voltak a fő tényezők a nagy kihalás során, míg az óceán savasodása csak másodlagos szerepet játszott.

forrás: blikk.hu