Vörös lidérc

Kozmikus medúzák a viharfelhők felett, így alakulnak ki a vörös lidércek

A vörös lidércek a legkülönlegesebb és leglátványosabb magaslégköri fényjelenségek, amelyek közvetlenül a hatalmas zivatarfelhők felett, a mezoszférában alakulnak ki. Bár a hagyományos villámokat mindenki ismeri, ezek a ritka, neonvörös színű, medúzára vagy répára emlékeztető elektromos kisülések az űr határáig is elnyúlhatnak. A vörös lidérc nem egy átlagos villám, hanem egy úgynevezett magaslégköri ködfénykisülés. Míg a mindenki által megszokott villámok a felhőkből a földfelszín felé csapnak le, addig a lidércek a zivatarfelhők tetejétől indulnak ki felfelé. Akár 40-90 kilométeres magasságig is felnyúlhatnak, egészen a világűr pereméig. A formájuk egészen elképesztő: gyakran hatalmas, izzó vörös medúzáknak tűnnek, amelyekből kékes színű csápok és gyökérszerű fonalak lógnak lefelé a sűrűbb légrétegek irányába. A vörös lidércek kialakulásához rendkívül erős, pozitív töltésű, felhő-föld lecsapó villámokra van szükség. Amikor egy gigantikus villám kisül a felhő aljából a földbe, a felhő tetején hirtelen hatalmas elektromos térenergiák szabadulnak fel. Ez a feszültség a ritka, felső légköri gázokat – főként a nitrogént – ionizálja és fénylésre készteti, hasonlóan ahhoz, ahogyan a neoncsövek működnek. Miért láthatók ritkán a vörös lidércek? A jelenség legnagyobb titka az elképesztő sebessége. Egy vörös lidérc mindössze néhány ezredmásodpercig létezik. Az emberi agy és szem ezt a villanást szinte képtelen tudatosan feldolgozni. Ha pont odanézünk, maximum egy halvány, bizonytalan derengést érzékelünk – innen is kapták a népi hiedelmekből eredő „lidérc” nevet. Ráadásul a megfigyelésükhöz tökéletes körülmények kellenek: Egy tőlünk 100-500 kilométerre tomboló, heves zivatarrendszer, kristálytiszta, fényszennyezéstől mentes, sötét éjszakai égbolt, rálátás a horizont felett a távoli viharfelhők feletti szabad égrészre. A tudomány egyébként sokáig mítosznak hitte a vörös lidérceket. Bár a pilóták évtizedek óta jelentették a létezésüket, a tudósok egészen 1989-ig csak mesének tartották őket. Ekkor sikerült először véletlenül videóra venni egyet a Minnesotai Egyetem kutatóinak. Bár a fotókon aprónak tűnnek, egy-egy lidérc-klaszter horizontális kiterjedése az 50-60 kilométert is elérheti. Egy kisebb város kényelmesen elférne bennük. A zivatarfelhők feletti világban (a sztratoszférában és mezoszférában) egy teljes, összefoglaló néven TLE-nek, azaz tünékeny villanási jelenségeknek nevezett elektromos ökoszisztéma él. Ezek a jelenségek nem klasszikus villámok, hanem hideg plazmakisülések, amelyek mind egyedi fizikai tulajdonságokkal bírnak. Míg a vörös lidércek fentről nyúlnak lefelé, a kék jetek közvetlenül a zivatarfelhő legtetejéből kiinduló, felfelé kilövellő kúp alakú fénysugarak. A felhő felső, pozitív töltésű része és a felette lévő negatív töltésű légrétegek közötti hatalmas feszültségkülönbség indítja el őket. A felhő tetejétől (kb. 11-15 kilométer magasságból) indulnak és nagyjából 40-50 kilométeres magasságig jutnak el. Sebességük eléri a 100 km/másodpercet. Ebben az alacsonyabb, sűrűbb rétegben a molekuláris nitrogén ionizációja és gerjesztése kék és ibolyaszínű fényt eredményez. Bár a mozaikszó angolul manókat jelent, ezek valójában gigantikus, lapos, fánkszerűen táguló fénykorongok az ionoszféra alján. Amikor a zivatarban egy rendkívül erős villám csap le, egy gömbszerűen táguló elektromágneses impulzust bocsát ki. Amikor ez a lökéshullám eléri az ionoszférát, az ott lévő gázok másodpercek töredéke alatt felizzanak. Nagyjából 85-100 kilométeres magasságban alakulnak ki, a gyűrű átmérője pedig elérheti a 300-500 kilométert is. Szabad szemmel teljesen láthatatlanok. Mindössze egy milliszekundumig (a másodperc ezredrészéig) léteznek, és a fénysebességhez közeli sebességgel tágulnak a horizont felett.

forrás: magyarnemzet.hu