Változó sótartalom

Változik az óceánok sótartalma, és ez fontos hatást gyakorol a mi életünkre is

Kevéssé ismert tény, hogy nem mindenhol ugyanannyira sósak a Föld óceánjai, és ennek döntő szerepe van az óceáni szállítószalagnak nevezett globális tengeráramlási rendszer működtetésében – ami egyelőre még kiegyenlíti bolygónk éghajlatát, de már látszódnak rajta a klímaváltozás által okozott repedések jelei. Egy liternyi, vagyis 1000 gramm tengervízben átlagosan 35 gramm oldott só (ppt), nagyrészt konyhasó (nátrium-klorid) található. De az óceánok sótartalma nem állandó, régiónként és időben is változhat, általában 3,3-3,8 százalék között. Egyes területeken, mint a Vörös-tenger vagy a Perzsa-öböl, a magas hőmérséklet okozta párolgás és a víztömegek elszigeteltsége miatt elérheti a 4 százalékot is. Európai és amerikai műholdas megfigyelések az elmúlt években precíz képet adtak arról, hogy az óceánok felszínének sótartalma mennyire dinamikusan alakulhat. A Föld öt óceánja közül az Atlanti-óceánnak a legnagyobb a felszíni sótartalma. Emellett az Atlanti-óceán felszínén a legtöbb só a 23. szélességi fokok közelében található Ráktérítő és Baktérítő mentén koncentrálódik. Ehhez képest mind az Egyenlítő, mind a pólusok környékén alacsonyabb a sótartalom. Az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (NOAA) magyarázata szerint az Egyenlítő esetén ezért a nagy csapadékmennyiség, a pólusoknál pedig a jégolvadásból származó édesvíz felel. Az első műholdas sótartalomtérképet az Európai Űrügynökség (ESA) SMOS (Soil Moisture and Ocean Salinity) műholdja készítette, még 2010-ben. Egy évvel később aztán az amerikai űrügynökség (NASA) is elhelyezte Aquarius nevű műszerét a SAC-D argentin műholdon, ami az SMOS-hez hasonló méréseket folytatott, kissé nagyobb, 150 kilométeres térbeli felbontással. 2015-ben aztán az Aquarius tapasztalatait felhasználva a NASA fellőtte az SMAP (Soil Moisture Active Passive) műholdját, amelynek mikrohullámú sugárzásmérője azóta is precíz képet ad az óceánok sótartalmának alakulásáról. A detektor 40 kilométeres felbontásban mutatja meg az óceánok felszíni sótartalmát és 3 nap alatt képes a Föld egészét feltérképezni. De mi köze mindennek a Föld óceánjait behálózó óceáni szállítószalaghoz? Míg a felszínközeli tengeráramlásokat, köztük a híres Golf-áramlatot elsősorban a szél hajtja, addig az óceán mélyében zajló, lassú termohalin cirkulációt a tengervíz sűrűségkülönbségei működtetik – amit a vízhőmérséklet és sótartalom szab meg. A Föld északi és déli pólusainál a tengervíz lehűl és tengeri jeget formál, aminek eredményeként a környező tengervíz sósabb lesz, mivel a jég létrejöttekor a vízben oldott só hátramarad. Ahogy a tengervíz sótartalma megnő, növekszik a sűrűsége is, és süllyedni kezd. Ennek következtében a területre felszíni víz áramlik be, ami idővel szintén lehűl és elég sóssá válik ahhoz, hogy lesüllyedjen. Ez pedig fenntartja a globális óceáni szállítószalagot. Az óceáni szállítószalag egyik kulcselemét az Atlanti-óceán meridionális áramlási cirkulációja (AMOC) adja, ami hőt szállít északra és ezáltal enyhébbé teszi Európa éghajlatát. Az AMOC, amit sokszor összekevernek a Golf-áramlattal, a Föld egyik éghajlati fordulópontja, aminek összeomlása 4 Celsius-fokos globális felmelegedés esetén következhet be. Az elmúlt években több kutatás is az AMOC lassulására talált bizonyítékot. Ennek hátterében – ha a változás valós – kutatók szerint az északi sarki tengeri jég, valamint a grönlandi jégtakaró olvadása állhat, ami megváltoztatja a tengervíz sótartalmát, és ezáltal a sűrűségét is. Ez nem csak elméleti lehetőség: 2012 és 2016 között Penny Holliday, a brit Nemzeti Oceanográfiai Központ kutatójának és kollégáinak 2020-as tanulmánya szerint pont ez történt az Észak-Atlanti-óceán északkeleti részén, ahol 120 éve nem látott extrém alacsony sótartalmat figyeltek meg. Bár az nagyon valószínű, hogy az AMOC a következő évtizedekben meggyengül a globális felmelegedés következtében, nem feltétlenül fog összeomolni. Egy februárban megjelent kutatásban Jonathan Baker, a brit Meteorológiai Hivatal (Met Office) éghajlatkutatója és munkatársai ugyanis azt találták, hogy az Antarktisz körüli Déli-óceán szelei még a legdurvább felmelegedés mellett is fenntartanák a meggyengült áramlást.

forrás: qubit.hu