Új kontinens

Újra kell írni a tankönyveket, megtalálhatták a nyolcadik kontinenst

Minden kisiskolás fújja, hogy hét kontinens van a földön: Észak-Amerika, Dél-Amerika, Európa, Ázsia, Afrika, Ausztrália és az Antarktisz. Ez egy faktum, ránézünk a térképre, és nyugtázzuk a vitathatatlan helyzetet. Tudósok szerint azonban nem kellene ennyire magabiztosnak lennünk. Mindenki láthatja például, hogy Európa és Ázsia összefügg, ezért gyakran Eurázsiának nevezik a legnagyobb földrészt. Rendben, a hatalmas kontinens felosztása tényleg önkényes, inkább kulturális, mint tudományos szétválasztás. Akkor valójában csak hat kontinens van? Nem feltétlenül, mert ott van az Észak-Amerikát Ázsiától elválasztó Bering-tenger, amit csak a közelmúltban öntött el a víz. A legutóbbi jégkorszaki lehűlés idején (a körülbelül 17 ezer és 12 ezer évvel ezelőtti periódusban) jóval alacsonyabb volt a tengerek szintje, ezért még száraz lábbal lehetett átkelni Ázsiából Észak-Amerikába. Amit meg is tettek az emberek, és az általánosan elfogadott elmélet szerint pont a Bering-földhídon át érkeztek Amerika őslakói. Kontinentális talapzat köti tehát össze a most két különbözőnek mondott kontinenst, ezért alapjában véve egy földrészt alkotnak. Ez pedig azt jelenti, hogy csak öt kontinens van. Hogy hány földrész is van igazából, nem holmi szőrszálhasogató okoskodás, hanem létező tudományos vita tárgya. És azért merül fel, mert kétféle kontinens létezik: a világ kultúrái által és a geológusok által elismert kontinensek. Kulturálisan úgy lehet meghúzni a kontinenshatárokat, ahogy akarják. Hogy közmegegyezés szerint Európát Ázsiától, mint valamiféle észak–déli szembeszökő határvonal, az Urál hegység választja el egymástól, meglehetősen kézenfekvő választás. Már csak azért is, mert az európai történelem eseményei a jól ismert, öreg kontinens erősen tagolt tájain zajlottak, függetlenül a kínai történelem színhelyeitől, annak ellenére, hogy egybefüggő közös kontinentális kőzetlemezen osztozik a két kultúrkör. A geológusok azonban egzakt definícióra törekszenek, ám az utóbbi idők kutatásai egyre bizonytalanabbá tették a kontinenshatárok eddigi meghatározását. Geológiai szempontból attól kontinens egy nagy földdarab, ha: az óceán fenekéhez képest nagy a magassága; szilícium-dioxidban gazdag magmás, metamorf és üledékes kőzetek széles skáláját tartalmazza; kőzetkérge jóval vastagabb a környező óceáni kéregnél; pontosan megszabott határai vannak egy kellően nagy terület körül. Az első három követelmény szinte minden geológiai tankönyvben megtalálható. De nem így van a negyedikkel. Az, hogy mi a „kellően nagy”, vagy mennyire „pontosan megszabott” egy potenciális kontinenshatár, már bizonytalanabb. Azt gondolnánk, nincs egyértelműbb határvonal az Észak- és Dél-Amerikát Európától és Afrikától kettéválasztó Közép-atlanti-hátságnál. Ez a világ leghosszabb (igaz, víz alatti) hegylánca, Grönland keleti partjaitól kezdődően egészen az Atlanti-óceán déli részéig húzódik, és a kőzetlemezek gyors (évente 2,5 centiméteres sebességű) távolodásával, a feltörő magma révén, egyre csak magasodik. A víz alatt, de Izlandon a víz fölé is emelkedik, és állandóan aktív tűzhányókkal mutatja meg magát. Egy közelmúltban a Geology folyóiratban publikált tanulmány szerint Észak-Amerika és Európa közötti tiszta törésvonal helyett, úgy tűnik, hogy a magma és a kontinentális kéregtöredékek összetett keveréke van szétszórva a két szárazföld között. Ez a képlékeny határ olyan, mint egy megnyúlt karamell. Nincs egyértelmű vonal, hol ér véget Észak-Amerika, és hol kezdődik Európa. Hasonló a helyzet az Afrikát Ázsiától elválasztó határvonalon, a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl találkozásánál, ahol szintén zavaros a határkérdés. Zélandia a nyolcadik... De ott van Új-Zéland is, ami tovább fokozza a zavart. Új-Zélandot és Ausztráliát ma még egy kontinenshez tartozónak tekintjük, de egy elmélet szerint Új-Zéland nem közösködik, mivel saját kontinense van, Zélandia. Messze a szigetország partjaitól, a tenger alatt húzódnak a „kellően nagy”, 4,9 millió négyzetkilométeres új kontinens határai, a szigetország csak kiemelkedik róla a vízből. Ausztráliától egy markáns, 25 kilométer széles, 3600 méter mély óceáni árok választja el, ami eléggé mély ahhoz, hogy Zélandiát különálló kőzetlemeznek tekintsük (az Ázsiát Észak-Amerikától elválasztó Bering-tenger mélysége mindössze 30-50 méter). A régióból gyűjtött fúrásminták ráadásul azt mutatják, hogy akárcsak a többi földrész, Zélandia is szilícium-dioxidban gazdag magmás, metamorf és üledékes kőzetekből áll. 10 és 30 kilométer közötti kérgével pedig messze vastagabb az átlagosan 7 kilométeres óceáni lemezeknél. Akkor most a „hét kontinens vándora” fordulatot át kell írni nyolcra? Netán háromra? Igen, háromra, merthogy szigorú geológiai szemmel nézve a kontinensvándorlások jelenlegi állása szerint van egyszer a szuperföldrész: Eurázsiát a sekély Bering-szoros összeköti Észak-Amerikával, amit a Panama-földszoros Dél-Amerikával. Másik oldalról Eurázsiát a Sínai-félsziget kapcsolja össze Afrikával, Indonézián keresztül pedig Ausztráliával. A másik önálló entitás a déli pólust sok tízmillió éve elfoglaló Antarktisz. És ha igazak az elképzelések, akkor a harmadik és egyben a legkisebb földrész a most még a nyolcadik kontinens címre pályázó Zélandia. Kissé kínosnak tűnik, hogy már több mint hatvan éve röpködünk az űrben, és még mindig ilyen kérdésekkel birkózunk, hogy hány földrész van a bolygón. De ha belegondolunk, az 1960-as évekig kellett várni, hogy felfedezzék, hogy a folyékony földköpeny feláramlik a földfelszín szilárd kérgéhez (litoszféra), és a kijutó és szétterülő magma széttolja a kontinenslemezeket. Más szóval: csak nemrég vált bizonyossá, hogy miért mozognak a kontinensek, ezért egy kicsit megengedőbbek lehetünk azzal, hogy fogalmunk sincs, hány van belőlük.

forrás: index.hu