Ki merre?

Kicsi meghalt. Dobja valaki a beszélgetés asztalára egy elcsendesedett pillanatban. Évek óta nem láttuk egymást, évtizedek óta más medrekben kanyarog az életünk.

A rendelések között mesélünk, kivel mi, hogyan, miért sikerült vagy nem. Család, munkahelyek, napi gondok,
politika. Talán már indulni kellene, de jó újra azokkal, akikkel a nagybetűs előtt kezdtük.
Tamás is meghalt, a húga tette ki. Köhinti zavartan, aki a posztjait láthatja. Nézünk magunk
elé. Aztán a csend ellen elkezdjük túrni az évekkel változó emlékeinket. Ő ki is volt? Tamás?
Ja, persze, alattunk járt eggyel, az a magas, sportos srác. Sokat lógott velünk, mert az
osztályunkba próbált udvarolni, de hiába. Valakinek aztán egyetemi évfolyamtársa lett, más
később vele dolgozott, aztán szem elől tévesztette, ő is csak most tudta meg, hogy elment.
Pedig fiatalabb volt. Valami daganat, csapja szét már nem is tudom, ki, az éppen oldódó
komorságot.

Kicsinek is. Kicsi kettővel volt fiatalabb. Apró termete ellenére hatalmas figura volt. 

A suli bohóca. Mindenki szerette. Aki évek múlva találkozott vele, azt mesélte, későn érő és főleg
lassan növő típus volt, mert érettségi után hatalmas, erős fickó lett, talán rendőrnek, vagy
valami egyenruhásnak állt. Sokára nősült. Két kisiskolás maradt utána. Pillanatok alatt
leterítette a kór.

Felakaszthatta volna magát!

Zárom a túl hosszú csendet. A többiek megütközve néznek,
aminek valaki hangot is ad: te mekkora bunkó vagy! De szinte ugyanabban a pillanatban szól
közbe más, hogy ő például nem szeretne szenvedni, a diagnózis után inkább valahogy
kinyírná magát. A családnak is egyszerűbb lenne. Hát igen, mert mennyibe kerül egy
betegség. És jönnek a példák az évekig szenvedő szülőkről, a lassan elfogyó rokonokról, a
család minden pénzét felemésztő, vegetáló gyerekekről. Csak betegek ne legyünk, suttogjuk
az örökölt lózungot.

Mennyivel jobb lett volna, ha Tamás is öngyilkos lesz, veszem elő ismét, pedig már éppen
kezdtek kifakadni a néhány sör gerjesztette morbid viccek. Hülye! Mindig van remény. Mert
mi van, ha félrediagnosztizálnak? Egymás szavába vágnak. Aztán valaki azt fejtegeti, hogy
mindenki csak egy orvoshoz megy el, aztán egy kezeli, és nem feltételezzük, hogy az az egy
is tévedhet. Ő például soha nem adná fel, addig menne, amíg mindenkit meghallgatott, és
egyébként is olyan keleti gyógymódok vannak, amiket nem is ismerünk. És jönnek a példák
az ismerősök ismerőseinek az ismerőseiről, akik Dél-Amerika őserdőiben, az indiai guruk
kezei között, a kínai csodadoktor segítségével helyre jöttek.

A hit is sokat segít, szól közbe a megözvegyült szép lány, aki nem mondta, miért temette el a férjét, csak suttogjuk, hogy a pia
vitte el.

Úgy néznek rám, mint akiknél elfogyott minden érv, minden szó, szemeik fenyegetőn
csillognak: megütünk, ha nem fejezed be! De nem fejezem be.

Nem értitek? Nekünk mennyivel könnyebb lenne, ha Kicsi ötvenévesen nem valami
gyógyíthatatlan betegség miatt megy el, hanem felköti magát. Ha Tamásról nem azt meséljük,
hogy másfél év alatt fogyott el az a hatalmas ember, hanem azt, hogy felvágta az ereit. Nekik
már mindegy, elmentek, de nekünk, akik előtt még sok minden lehet vagy nem, könnyebb
lenne. Most holtukban lehülyézhetnénk őket, és mondanánk, hogy mi bezzeg ilyet soha, mert
még mindig azt képzelhetnénk, hogy kezünkben a hátralévő életünk.
De nincs a kezünkben. Suttogja valaki. És ettől rettegünk a legjobban. Nyögi más. Gyávák
vagyunk végigcsinálni. Böffen sörösen egy hang.

Önzők vagyunk. Mondom. Nekünk lenne könnyebb, ha a pár évvel fiatalabbakat nem az a
kurva kór viszi el, hanem a hülyeségük. Nekünk lenne jobb, mert nem úgy állnánk fel ettől az
asztaltól, hogy a kaszás körülöttünk is összevissza kalimpál. Nekik már mindegy. Akik
maradtak, azoknak a szar. Most hazamegyünk, rossz kedvünk lesz, és rettegünk, hogy akár mi
is ugyanúgy, mint Kicsi vagy Tamás.
Na, menj a picsába!
Megyek. Mert inkább nem beszélgetünk. Védekezünk. Már csak jár a szánk. Ki merre nyaralt
idén? Adjatok valami jó tippet a jövő nyárra! A jövő nyárra?

BAJNAI ZSOLT