Mindenki térdre, Döglégy a legnagyobb!

Ganxsta Zolee és a Kartel 2025. január 17-én nagyszabású koncerttel ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját a Papp László Budapest Sportarénában. Az esemény különlegessége volt, hogy a zenekar összes korábbi és jelenlegi tagja színpadra lépett.

Kezdjük egészen a kőbaltától. A kilencvenes évek elején a Sex Action, Hobo és Tankcsapda háromszögben mozogtam, és nem voltam hajlandó más műfajt befogadni épp csak fejlődő zenei világomba. Aztán az Action 94-es felbomlása után, a dobos, egy bizonyos Zana Zoltán megalapította az ország első gengszter hiphop zenekarát. Amiért nagyon utáltam őt.

A Sex Action a hazai rockzene egyik legönazonosabb és számomra egyik legnagyobb zenekara volt. Hangsúlyozom, az egyik. Igazi trógerek voltak, a hangzást, a stílust, az imidzset mind - mind belepte a kosz, a mocsok és a rosszfiús stenk. Hibátlan volt. Aztán egyszer csak a zenekar egyik tagja hirtelen aranynyakláncot vett fel és a dobok mögül előlépett frontembernek és a Rock and Rollt felváltotta a Rap, neve pedig Ganxsta Zoleera változott. Utáltam érte., Ganxsta „Döglégy” Zolee mellé kezdetben a Sex Action technikusa, Ganxsta Steve (Bándy István), és az E-klub rezidens DJ-je, O. J. Sámson (Sámson Gábor) csatlakozott. Később került a bandába Lory B (Tóth Lóránt) és Zana jégkorongozó társa, Big Daddy Laca (Kalmár László). Nem voltam hajlandó felfogni és megérteni, miért kellett egy elcseszettül jó rockzenekarból átnyargalni az akkoriban világhódító Rap irányába. Azt éreztem, cserben lettem hagyva, már nem kellek, nem menő rockernek lenni. Egészen a Helldorado albumig ignoráltam a Kartelt, nem vettem róluk tudomást. A 97-es Rossz Vér feldolgozást pedig emberiség elleni bűntettnek éreztem, úgy, hogy meg se hallgattam, csak tudtam, hogy feldolgozták Bill egyik legnagyobb himnuszát. Aztán jött a Helldorado album, és Zsolt barátom Skoda Favoritjában ez a lemez szólt, amikor egyszer gyanútlanul beültem mellé a jobbegybe.

- Te, Zsolti, mi ez? Kurva jó!

- Ganxsta Zolee és a Kartel! Óriási!

Mea Culpa!  Az én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten, bocsássa meg bűneinket és vezessen el az örök életre!

Mert bizony a Kartel úgy ütötte át egy perc alatt a zenei ízlésvilágom védelmi vonalait, hogy egy hét múlva visszamenőleg tudtam az összes addig megjelent album dalainak a szövegét. Onnantól jöttek a koncertek és a házibulikon is kötelező volt egy-egy dalt berakni a deckbe.

Ennyit a múltról. Azóta eltelt harminc év, én még mindig a rockzenéért élek – halok, de Döglégynek hála, eléggé kinyílt a zenei befogadó képességem. Azóta nem ítélek el elsőre egy dalt vagy bandát, ha számomra nem éppen kedves műfaj képviselője. Így lettem Cypress Hill rajongó is, de mindenképp közrejátszott abban, hogy ma már James Blunttól kezdve a Prong zenekarig mozog az ízlésvilágom, és ami jó, azt elismerem. Mondjuk a Motörheadnél és Lemmynél soha nem lesz jobb senki, ez is tény.

Az idén harmincadik születésnapját ünneplő Kartel gondolt egy nagyot, és bevonult az Arénába, méghozzá előhúztak a kalapból mindenkit, akinek valaha köze volt a bandához. Siska, Lory B, O.J. Sámson, Dopeman, Steve, Szasza, Big Daddy, Döglégy. Egy ilyen névsor már olvasva is földindulást okoz, mint az egykori Aranycsapat névsora, ha felolvasod azonnal a foci magasiskolája jut róla eszedbe. A Kartel névsorról pedig féktelen tivornya, a szórakozás magasiskolája. Borítékolható volt tehát, hogy valami nagy dolog fog történni, valami olyan, ami méltó lesz az elmúlt harminc évhez.

Fél kilenc körül kezdődött a koncert, a színpad mögötti teniszpálya méretű kivetítőn a legújabb dal klipjével: Szakértők és faszosgádzsik. Ez a dal egyértelműen a kezdeti idők lenyomata, vissza a gyökerekhez. Sajnáltam, hogy nem adták elő, de a belépés így is döbbenetes volt, miután Döglégy beköszönt.

- „Készen álltok, gecik?”

Elindult a buli, mintha napalmot dobtak volna le, amikor a Boom a fejbe, mára már kultikus dal, berobbantotta a hangfalakat. Itt még a mostani felállás volt a színpadon, Big Daddy, Siska és Döglégy. A közönség pedig eufóriába esett. Voltam pár teltházas koncerten az Arénában, de ezen az estén mintha a teltháznál is többen lettek volna. (régóta tudjuk, hogy marketing fogás mostanában a teltház, és sok esetben nem tükrözi a valóságot, úgyse tudja senki kideríteni mi az igazság) Tényleg teltház volt. A küzdőtér a hátsó részein is tömött embermassza volt. Láthatóan a Kartel tagjai nem tudták, hogy milyen lesz ennyi ember előtt színpadra lépni, és bizony nem is tudták leplezni meghatottságukat, mert egy darabig nem is tudtak mit mondani, csak azt, hogy „aztakurva gyerekek mi van itt”,  meg a „nem hisszük el, amit látunk.” Már – már zavarba jöttek a közel 12000 ember látványától. Érthető, én el is bőgném magam, ha egyszer ennyi ember lenne kíváncsi rám.

Szépen lassan egyesével, dalonként, feljöttek a színpadra a régi tagok, mindenki kapott szerepet, nem tűnt senki másodhegedűsnek vagy háttérembernek. Zolee sokszor le is ment a színpadról, és hagyott mindenkit érvényesülni. A hideg rázott, jó értelemben, mert újra együtt látni ezeket az anyaszomorító fazonokat, ahogy pacsiznak a színpadon, és minden porcikájukban érezni, hogy itt nincs megjátszás, sem alibizés, itt mindenki önmagát adja és ettől ilyen jó ez az egész. Az koncerten Janklovics Péter és Csőre Gábor előadásától hangosan felröhögött az Aréna, amikor a "Ki a fasza gyerek?" című ikonikus szám verses változatát adták elő, hatalmas ovációt váltott ki a közönségből.

Abból a közönségből, ami többnyire férfiakból állt, ezt már abból is le lehetett szűrni, hogy nem volt sor a női mosdók előtt, viszont a büféknél mindig nagyobb tömeg volt, mint Hegyeshalomnál, amikor megnyíltak a határok és mentünk pornókazettákért vagy mosógépekért. Igazából, ha nekem kellett volna összerakni a számlistát, akkor se tudtam volna jobbat kitalálni. Egészen a Helldorado albumig még a B-oldalas dalokat is csuklóból kirázza a közönség, nem lehet mellé nyúlni semmivel. Talán sokkal nehezebb döntés lehetett, hogy mi legyen kihagyva a műsorból. Minden albumon vannak igazi klasszikus slágerek, de a Helldoradoig az összes dal egy himnusz. Nincs kevésbé jó, hanem mind elcseszettül kurva jó.

Az este fénypontja nekem mindenképp a Rosszfiúk albumról a „Néhány jó dolog” volt. Ott, abban a pár percben láthattuk a Főnök érzelmes oldalát, amikor a színpadra szólította egyetlen szeme fényét, a kislányát, Zoét, aki gitáron kísérte apját Vilkóval. (Vilkóval készült interjú ITT olvasható.) „Még ha eddig szar is volt az életem, volt néhány jó dolog, amit tettem” résznél a kislányára mutatott és a végén odament hozzá, és homlokon puszilta. Azért a marcona Főnöknek is vannak érzései. Felemelő volt látni ezt a pillantást, ezt az atyai puszit. Egy büszke apuka, és apukára büszke lánya kinyilatkozás volt, amire minden gyerek és szülő vágyik, hogy büszkék legyenek rá.  

Lory B volt az egyik legnagyobb visszatérő kedvenc, aki még mindig az MC-k Real Madridja. (Zolee ezért a hasonlatért tuti kinyír ha egyszer megtalál) A közönség hatalmas ovációba tört ki, amikor a színpadra lépett. De mindenki tökéletesen hozta, amit kell, semmit nem koptak a hangok. Dopeman meg Dopeman. A kisujjában van a szakma minden fortélya. OJ Sámson meg az őserő. Az OJ Bond az egyik személyes kedvencem a zenekartól, és kicsit tartottam tőle hogyan fog szólni, mert hát mégis csak eltelt húszon pár év, és azt az O.J. hangot ma már lehetetlen „kiénekelni”. Fogd meg a söröm, gondolta Sámson és olyan pokolbéli hanggal jött fel a színpadra, hogy a fal adta a másikat. Ez az, ez jobb, mint régen. Kegyetlen jó ez az orgánum, imádom. 

Big Daddy pedig a bölcs, a biztos pont, aki ezen az estén is megkapta a mexikói blokkját, amitől igazi karneváli hangulat lett. Hihetetlen karakterek vannak a színpadon, ez hiányzik nekem a mai világból, akik kimondják, amit gondolnak. Ebben a több, mint két órában tényleg nem hiányzott semmi, és bár tudtam volna még két órán át élvezni a bulit, nem volt hiányérzetem. Talán a kivetítőre dolgozó operatőr brigádot marasztalnám el, mert sok esetben rosszul komponálták meg a képeket. De lehet ez csak az én szememet zavarta, szakmai ártalom. A vége egészen frenetikusra sikerült, a ‘Route 66’-ben Vitáris Iván nemcsak helyettesítette Nagy Edmondot, de a koncert egyik csúcspontja lett az a dal.  Iván tehetsége és energiája szerintem képes megemelni bármely koncert hangulatát, a srác színpadra született.

Ez a koncert igazi férfimunka volt és Döglégy Zolee az én szememben a leghitelesebb előadó az országban. Még mindig ugyan az a figura, mint az Actionben volt, egy fikarcnyit sem változott. Pedig szerepel filmekben, talkshowkban, sorozatokban, reklámokban, mégis hiteles tudott maradni. És ettől szeretem ennyire a Kartelt. Megtestesíti egyik legnagyobb hősömet, Lemmyt. Sex, drogs and Rock and Roll. Mert a Rock and Roll egy életérzés, és ma, Magyarországon ezt egyetlen ember képviseli úgy, ahogy azt kell: Ganxsta Döglégy Zolee, aki már életében legendává vált péntek este.  

Fotó: Marossy Norbert