James Hetfield szerint Johnny Cash volt az igazi Amerika — és ebben több metal van, mint hinnéd

Ha valaki azt mondaná, hogy James Hetfield zenei DNS-ében legalább annyi Johnny Cash van, mint Black Sabbath vagy Motörhead, elsőre talán furcsán hangzana. Pedig minél mélyebbre ásunk a Metallica frontemberének világában, annál világosabbá válik: Hetfield sosem csak a riffekről szólt.

És ebben Johnny Cash ugyanúgy legenda volt, mint bármelyik metalikon.

Amikor a Metallica a nyolcvanas évek elején színre lépett, a metal még épp saját identitását kereste. A Sabbath már elszabadította a sötétséget, a NWOBHM pedig elkezdte feltekerni a tempót, de a műfaj még messze nem volt akkora kulturális monstrum, mint később. A Metallica pontosan ebből a nyers, utcai energiából nőtt ki: punkos dühből, brit heavy metalból és abból a fajta „mindent vagy semmit” mentalitásból, ami később Hetfield teljes karakterét meghatározta.

Csakhogy Hetfield mindig több volt egy sima thrash metal frontembernél.

Miközben generációk tanulták tőle a pengetést és a fejrázást, ő közben olyan előadókat hallgatott, akik elsőre nagyon távol állnak a Metallicától. Waylon Jennings, outlaw country, amerikai folk — és persze Johnny Cash.

A kapcsolat pedig nem is olyan meglepő.

Cash ugyanazzal a sötét, poros Americana-hangulattal dolgozott, amit Hetfield is belevitt a Metallica legjobb pillanataiba. Elég csak a The Unforgiven, a Fade to Black vagy a Mama Said világára gondolni. Ezekben a dalokban már nem a sebesség vagy az agresszió a lényeg, hanem az a fajta belső üresség és kemény őszinteség, amit Cash is zsigerből tudott.

A Mama Said például konkrétan countrydal. Nem metalos country-flört, hanem egy valódi, amerikai gyökerű ballada, amelyből süt Hetfield Johnny Cash iránti tisztelete. És bár a Metallica rajongóinak egy része a Load korszakban konkrétan kultúrsokkot kapott a rövid hajtól meg az alternatív rockos hangzástól, utólag nézve pontosan ezek a lemezek mutatták meg Hetfield egyik legérdekesebb oldalát. Azt, hogy nem csak ordítani tud.

A kilencvenes évek közepére Hetfield hangja sokkal mélyebb, kontrolláltabb és érzelmesebb lett. A Black Album idején kezdett igazán énekesként működni, nem csupán frontemberként, és ez nyitotta ki azt az ajtót is, amin keresztül a country, a southern rock és az amerikai folk beszivárgott a Metallica világába.

És amikor Rick Rubinnal kezdett dolgozni a Death Magnetic idején, Johnny Cash neve újra előkerült. Hetfield nyíltan elmondta, hogy Rubin Cash-sel végzett munkája óriási hatással volt rá. Az American Recordings lemezek ugyanis nemcsak egy legendát hoztak vissza a köztudatba, hanem megmutatták, hogyan lehet méltósággal megöregedni a zenében.

„Johnny Cash maga Amerika. Ezt újra fel kellett emelni. Vinni kellett a zászlót” - mondta Hetfield.

És őszintén? Nehéz vitatkozni vele.

Mert Johnny Cashben pontosan ugyanaz működött, mint James Hetfieldben: a hitelesség. Az, hogy akkor is önmagad maradsz, amikor mindenki trendeket kerget körülötted. Az a fajta keménység, ami nem pózból jön, hanem az életből.

Cash fekete ruhában állt a színpadon és börtönökről, függőségről, veszteségről meg bukásról énekelt. Hetfield fekete gitárral állt a színpadon és ugyanezekről ordított.

Műfajilag kilométerek választják el őket egymástól, lelkileg viszont meglepően közel vannak.

Talán ezért is működne annyira furcsán jól a gondolat, hogy Johnny Cash elénekli a One-t vagy a Welcome Home (Sanitarium)-ot. Ugyanazzal a lassú, súlyos fájdalommal, ahogy annak idején a Soundgarden Rusty Cage-ét is teljesen a saját képére formálta.

A Metallica történetében rengeteg hatásról beszélünk, Sabbath, Diamond Head, Misfits vagy Motörhead, de Johnny Cash neve valahogy mindig a háttérben marad. Pedig James Hetfield karakterének egyik legfontosabb darabja valószínűleg pont ebből a feketébe öltözött countrylegendából épült fel.

És talán ez az egészben a legmetalabb dolog.