A fesztiválok kora tényleg lejárt?

Hangzatos címek, borúlátó elemzések, tele van a hazai sajtó, hogy vajon mi lesz a fesztiválokkal, vége van? Egyesek szerint már nem is trend, túl sok a cirkusz, a zaj, sok a színpad, egysíkú a program, nem olyan ez az egész már, mint régen, a kicsi jobb, mint a nagy, a nagyfesztiválok kora lejárt. Az újságírók nyár végére dögkeselyűk lettek, keringenek a fesztiválpiac fölött, várják, hogy lecsaphassanak és beleragadhassanak, pedig ha valóban megborulna ez az egész, akkor ugrik az ingyen jegy.

Világosan látszik, hogy a célközönség pénztárcája véges, hogy egyre kevesebbet költenek szórakozásra, kikapcsolódásra az emberek, és az is világosan látszik belülről, hogy a kiszemelt produkciók ilyen mértékű évenkénti áremelkedését pedig a fesztiválszervezők nem bírják már sokáig. Drága lett a technika, a kerítés, a színpad, a catering, a biztonsági őr és most egyelőre szándékosan nem beszélek még az olykor irreális sztárgázsikról. De az, hogy a fesztiváloknak vége lenne, egyáltalán nem igaz, miért és mitől lenne? Valóban lesz, aki megszűnik, esetleg szünetel, de bárhogy is nézem, 2024-ben inkább az történt, hogy a korábban megszokottá vált, évről évre nagymértékben emelkedő látogatói szám emelkedés állt meg, vélhetően az fog innentől bekövetkezni, hogy lassú ütemben haladnak a nézőszámok (jó esetben) felfelé, nem úgy mint 2020 előtt. Az sem volt normális. Az elmúlt hetek negatív médiakampánya viszont sokkal károsabb jelenség.

Hosszútávon nagyobb kárt tud okozni a fesztiválpiacnak, mint az, hogy nem annyi fesztiváljegyet vettek meg 2024-ben mint 2019-ben. Ha sokáig megy ez a félremagyarázott, önmaguk elhibázott stratégiáját mentegető, szakmai vekengés, a potenciális közönség valóban el fogja hinni, hogy vége van, nem divat már fesztiválra járni és így tényleg vége lesz a fesztiváloknak. Változások minden korszakban vannak, gazdasági értelemben, fogyasztói érdeklődés tekintetében mindenképpen, miközben több éve már rendezvény dömping van, nem csak fesztivál, de koncert és program túlkínálatban van az ország, ami egyértelmű, hogy a mostani állapothoz vezetett. Közben lett Covid előtti és Covid utáni időszámítás. Szakmai oldalról ezt tekinthetjük akár vízválasztónak. A egyik oldalon, előtte már évtizedekig megszokássá és természetessé vált szervezési feladatok után, eljött az újrakezdés, újjászervezés és az alkalmazkodás időszaka, bele is lehet ebbe fáradni. Újra kellett és kell a mai napig gondolni a háttérben zajló folyamatokat, stratégiai lépéseket, miután mind közönség összetételben, mind pedig produkciós értelemben is új generáció érkezett, új igényekkel. A másik oldalon, durván megkaptuk a közösségi média által vezérelt világot, ami kommunikációban hasznos fegyver, de veszélyes. Ahogy egyre gyorsabbá, vadabbá vált az információáramlás, úgy vált gyorsabbá a fogyasztói szokás, hamar eldobhatóvá vált mindenki a zeneiparban, eldobható a zene, annak előadója, slágere, de még egy fesztivál is. Műfajok szorultak háttérbe, nagy múltú előadók váltak mellőzötté, de akiből ma pár hónap alatt szupersztár lett, nem biztos, hogy egy év múlva is az marad.

A PIAC ZSOLDOSAI

Szervezőcégek és menedzsmentek szakosodtak a trend kiaknázására, jelenleg is két nagyon tőkeerős, nem csak hazai sztárokat felkaroló cég áll egymással szemben és licitálják túl egymást, a hazai előadók gázsiját az arénás koncertek piacán. És pont ennek a szembenállásnak a közepén találják magukat a hazai fesztiválok, akiket nagyon is érint ez az egész, mivel a hazai előadók színe-java jelenleg is az önálló nagykoncertjének mámorában él, így mindenek előtt a sorban, majd csak utána következhet a nyári fellépés, ami ez alapján kommunikációs hátrányba teszi az adott nyári rendezvényeket. Egyszerűbben fogalmazva, előbb a Puskás/MVM Dome/Aréna és ha az lement jöhet a többi bejelentés, addig ne kommunikáld. És persze a legtöbb előadó mögött sorban állnak a város/falu/vagy szintén eseményszámba menő Budapest parkos napok is, elindul a lavina, jön a rendezvénydömping májustól őszig. Nem nehéz lekövetni, hogy egy ma nevezzük név nélkül, ’A’ listás nagyszínpados előadónak, átlag 20-30 fellépése van májustól-szeptemberig. De még egy csúcsgázsiért fellépő A+-nak is, ha 10 koncertet ígért a nyárra, nyár végére biztos, hogy inkább 15 lesz az.

Nincs az az ajánlat, amit ma ne fontolna meg egy előadó, pontosabban annak menedzsmentje, hogy elfogadja e vagy sem. Jó gázsi, teljes elláttással, sztárnak érezheti magát az, aki a backstageben mindent megkap, amit kér. Belefér minden, minimális a kontroll, az önkontrollt meg felülírja, hogy nyáron lehet pénzt keresni, simán bevállalható 50 kilométeren belül akár három fellépés is, három hónap alatt. Ha megy a szekér, igény bőven akad, Magyarországon, heti szinten 3-5 olyan nap van, amikor minden műfajt el lehet adni, győzzék a szervezőirodák kiajánlani a produkciókat. Darálás folyik, őrült tempóban oda-vissza járják hétvégente előadóink a hazai településeket, van pénz a település kasszjában, lehet szórakoztatni. Ha pedig valamit megtanult a szakma a Covid időszakban az az, hogy milyen szar, amikor nem lehet fellépni, nincsenek koncertek, fesztiválok, falunapok stb., stb., milyen az, amikor elapadnak a források, nincs bevétel és tartalék híján komoly megélhetési gondok jönnek. Márpedig senki nem tartalékolt (vagy csak nagyon kevesen), „ami befolyik, az rögtön kifolyik”… A Covid időszakban két évig állt a szórakoztató iparág, utolsóként indulhatott el a tömegrendezvények szervezése, sokáig kötelező védettségi kártyával, limitált nézőszámmal lehetett rendezvénytartási engedélyhez jutni, egyértelmű, hogy ez sem sokat segített a talpraállásban. A gazdaság azóta sem tudott lábra állni, olyan lett amilyen, minden területen nehézségek adódnak, és nem csak Magyarországon.

Így indul neki ma minden fesztiválszervező egy-egy szezonnak, jelentős kockázatot és feladatot vállalva, hogy a következő évben mi lesz, azt előre senki nem tudja, a rizikó adott, de ennek ellenére mégis évről-évre egyre többen állnak a szervezői startvonal mögé is. Az, hogy régebben ez is jobb volt, egyáltalán nem igaz. A problémák hasonlóak voltak, csak nem volt ennyi piaci szereplő és sokkal „vakmerőbben” vállalták be a három-négy napot a szervezők, dolgozott a lendület, az adrenalin, a vadromantika, a szervezői hév, ki-ki válogassa ki a szimpatikusat magának. Az új belépők pedig csak jönnek és jönnek, de romantikus álmodozás helyett, sokan már inkább nyers haszonlesésből vásárolják fel a zenei trendeket, ami sok esetben ráadásul az adott település kasszájából történik, nulla kockázattal. Érdekességképpen azért, egy mondatra kitérnék és megemlíteném még a fesztiválpiacra szintén jelentős csapást mérő, még a koronavírus-járvány előtti TAO pénzeket felemésztő Aréna koncerteket, amikor hirtelen mindenkiből arénás zenekar lett, csak klasszikus zenészek legyenek a színpadon, máris járt a támogatás.

Az egyszerűség és a megkülönböztethetőség kedvéért nevezzük klasszikus fesztivált szervező szakembereknek azokat, akik évtizedes tapasztalattal rendelkeznek és dolgoznak „szakmájukban”. Ők azok, akik jól érzik, merre kell évről-évre haladni, követik a zeneipar változásait, ismerik a piaci szereplőket, a kockázatvállalás összes tényezőjét, főállású fesztivál-vállalkozók. Ők tudják, mikor kell hátrébb lépni és jól tudják, ami ma sikerrel zárult, az egy év múlva lehet, hogy nem. Nagy felelősséggel építik fel évről-évre azt a három-négy napot, amiben egy egész éves munka kockázata van, amit egy nyári vihar azonnal tönkretehet, úszik a haszon. A klasszikus fesztiválszervezői szakma sem gondolta, hogy konkurensként nem egyik vagy másik nagyrendezvénnyel kell szemben állnia, sokkal inkább a saját régiójában folyamatosan jelen lévő többnyire önkormányzatok által finanszírozott rendezvény dömping az ami számukra a veszélyzónát jelenti. Vegyük sorba.

Az előadók a Covid után már nem mérlegelnek sokat, ami felkérés érkezik, egy átgondolt logisztikával (nem mindig van ilyen), kivétel nélkül vállalható. (Ha a technikai feltételek, stb. is adottak.) Amennyiben az adott előadónak februártól-májusig van egy nagyszabású önálló koncertje, legyen mondjuk „csak” Aréna, a szervező cég (mert nem sokan vállalnak be maguktól ilyen költségvetésű bulit), a szervező cég úgyis megveszi fixen, a rizikó innentől nem az előadót és menedzsmentjét terheli, ez innentől lelkileg és anyagilag is pipa. A feltétel egyszerű, „ne vállalj lehetőleg addig sokat, éhezzen a rajongó, jöjjön az Arénába”. És ne is kommunikálj más felkérést addig, senkit és semmit, jöjjön mindenki az Arénába. Tehát visszatérve, adott egy nagybuli, majd ahogy a kommunikációs stoptábla felemelkedik, kinyílik az ajtó, és kiáramlik belőle az addig szép csendben leszervezett, májustól induló turnémenetrend, sok esetben még egy/két nagyobb koncerttel megtolva, jöhet a Budapest Park/Barba Negra vagy már a következő arénás buli bejelentése is benne. Miközben regionálisan, adott települési szinteken is elindul a városnapok/fesztiválok/ stb., stb. kihirdetése. Ebben a hatalmas bejelentés orkánban igazodjanak el innentől a rajongók, potenciális fesztiválra járók, ki hová és miből tud a következő hónapokban elmenni. Miközben még ott van a nagykoncertre szóló, több tízezer forintos jegye is. Ebben a közegben kell tehát a klasszikus fesztiválokat valahol elhelyezni és értékelni. Akik persze szintén akarják azt az aranytojást tojó tyúkot, szintén azt akarják, hogy róluk szóljanak a hírek, miközben a viharvert rendezvényiparágba meg egyre többen kapaszkodnak. Anyagi értelemben nagyon sok összetevő terheli a rendszert, amit a végén úgyis a szórakozni vágyó közönség fizet meg. Ha tud.

FESZTIVÁLOK KORA

Miközben a hazai fesztiválpiac évtizedek óta változik, nem kell ezen egyáltalán csodálkozni. A kétezres évek elején, a kilencvenes évek első fesztiválélményeit kínáló rendezvényeire érkezett egy új hullám, akkor az Efott (1975) a Művészetek Völgye (1989) majd a Sziget (1993) mellé, folyamatosan érkeztek az új belépők. Már bontogatta szárnyait a székesfehérvári FEZEN, a mezőtúri Szertelenül, a VOLT Fesztivál kilépett a soproni Sportcentrumból, a Narancs Fesztiválból létrejött a hajdúböszörményi Kotta Fesztivál, a tokaji EFOTT után a Hegyalja, a Kelet majd Tolerancia fesztiválok után Debrecen mellett pedig beindult a Campus elődje a Vekeri-tó Fesztivál. Közben újraszerveződött a nagy múltú Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN), a Csabai Kolbászfesztivál már élen járt a gasztro hagyományőrzésben és innentől gyakorlatilag tíz év alatt Magyarországból gyorsan fesztiválország lett, hosszú felsorolás jöhetne Ozorától a Fishing on Orfűn át a Rockmaratonig, mennyi kiváló hazai nagyrendezvényünk lett így hirtelen. A könnyűzene, a gasztronómia, vagy ennek a kettőnek az ötvözetéből először regionálisan, majd egészen a kis falvakig szezonális rendezvényhullám söpört végig egészen a koronavírus-járvány bekövetkeztéig és most utána is. A fesztiválbumm hajnalán még a nyári iskolaszünet volt a szezonkezdő dátum, ami augusztus utolsó hétvégéjén zárult. a hétvégéket felosztotta a fesztiválokat szervező szakma, egy hétvégére akkor még nem kerülhetett két egyforma arculatú fesztivál, ami nem csupán üzletpolitikailag volt evidens, hanem szolgáltatói és technikai okok miatt sem.

Érthetőbben ez azt jelentette, hogy például ha egy dohányipari cég főtámogatója volt több fesztiválnak, akkor az általa megrendelt felépítmény, programhelyszín, stb., stb. csak egyszerre egy hétvégén és fesztiválon lehetett ott, lévén költséges és drága mutatvány volt ennek mozgatása, üzemeltetése, programozása, duplikálni pedig lehetetlen. De nehézséget jelentett még a hang és fénytechnika, de akár a kordonbérlés is, a mobil wc iparág sem volt még ennyire fejlett, az pedig, hogy konténeres öltözők legyenek egy backstage-ben felért a nyugati luxusnyaralás árával. Szóval régebben sem volt jobb, csak másféle gondokkal küzdöttek a szervezők. Évek alatt hatalmasat fejlődött a hazai fesztiválpiac. A nyugati nagyrendezvényekről megérkeztek a minták, mekkora színpad, több színpad, szponzorációs háttér, backstage elrendezés, járjon catering az előadóknak, itthon is kialakultak a klasszikus fesztiválokra jellemző programstruktúrák, az egyéb kulturális értékeket hordozó színpadok és már nem csak a Szigetre érkeztek nemzetközi sztárok.

A zenei fesztiválok közül kiemelkedett a soproni VOLT és a tokaji Hegyalja, ők voltak a nyugat és kelet, azaz a két ellenpólus, miközben az EFOTT évről-évre vándorolt valamelyik egyetemhez kötődő városba. Ez volt talán a hőskorszak, a nagyfesztiválok kora elkezdődött, innen indult el a már említett fesztiválbumm, így lettünk mi szép lassan fesztivál-nagyhatalom. De ez az időszak sem maradt meg változatalnul, igencsak sok rendezény tűnt el, vagy átalakult, szinte minden évben jött egy-egy komolyabb változás. Kelet és nyugat is eltűnt, ma kiemelkedik a Campus, a Strand, a SZIN, a Művészetek Völgye, az MCC, vagy akár a Fishing, a Rockmaraton, a Fekete Zaj, a Paloznaki Jazzpiknik vagy a szerencsi Artúr Napok, az alsóörsi Tábor Fesztivál és még sorolhatnám. A változás megjött Covidtól függetlenül is, vagy attól függetlenül, hogy az idősebb generáció kikopik e vagy sem a fesztiválozásból, és éppen vannak e zenei trendek vagy sem. Hogy a megszűnések hátterében mi történt, sokszor igen banális. Volt ahol ráunt a szervező, volt ahol összevesztek a tulajdonosok, mások mögött megszűnt az állami támogatás, mások pedig valóban nem akartak már idősebb korukra kockáztatni, inkább a civil életben boldogultak tovább. Egyébként ez a piac igenis öldöklő tud lenni. Látszólagos a szakmán belüli barátság, itt mindenki mindenkinek a konkurense, minden szinten megvan itt az a hidegháború. Küzdelem a szponzorációért, egy-egy adott fellépőért, időpontért, közönségért, minden egyes eladott belépőért. A nézőszámok jelentősége a mai napig kommunikációs és forintosítható értékkel bír, hiszen ez alapján könnyebben nyílnak például a támogatói pénztárcák, a közönség egy része még mindig a nagyobb felé húz. Ha pedig a brand értéket nézzük, jó példa mit jelent egy bejáratott rendezvényt birtokolni, a Sziget Zrt. eladása 18 milliárd forint körül hozott végül a tulajdonosoknak, Voltostól, Balaton Soundostól.

Akkor mi változott meg 2024-re?

A fesztiválok programkínálata mindenképpen. Általában egy klasszikus fesztivált mindig a fiatalok ízlése szerint próbálnak meg szervezni a szervezők, még akkor is, ha jól tudják a fizetőképes kereslet ,legalábbis vendéglátásban, nem onnan érkezik. Ebből következik az, hogy minden korszaknak megvan a maga top 5-10 nagyszínpados hazai előadója, akikbe vadul kapaszkodnak a fesztiválszervezők. Ezek nélkülözhetetlenek a kínálatból, az ilyen nevek hiánya hátrébb pozícionálhatja az adott eseményt a szakmai palettán, éppen ezért is van az, hogy kis túlzással mindenhol ugyanaz a kínálat. Látszólag. A nagyobb fesztiválokon sokkal színesebb a kép, aminek azért jelentős ára van, mert nemzetközi sztárokkal erősítenek a felhozatalon. A nemzetközi programigény újabb piaci rést ütött, az igényekkel együtt létrejöttek azok az ügynökségek is, akik ügyesen halásznak a hazai fesztiválpiac zavarosában és értékesítik, csúnya szóval kereskednek az elérhető nemzetközi előadókkal.

Nemzetközi előadót vadászni nem könnyű feladat, ehhez kevesen rendelkeznek megfelelő kapcsolatokkal, a nagyobb nevek menedzsmentjei, booking ügynökségei pedig nem is állnak akárkivel szóba. Amikor egy fesztivál elérkezik a nemzetközi lineup összeállításához, tisztában kell lenni annak minden költségvonzatával. Ha egy nemzetközi nevet közzé tesz egy rendezvény, akkor ott már komoly szerződés húzódik a háttérben, azaz megtörtént a megegyezés, sőt már bizonyos mértékű pénzügyi tranzakció is létrejött. Ennek átfutási ideje sok hónapos egyeztetést igényelt, sok egyeztetés van mögötte, sok pénz indult el külföldre. De ez egy másik történet. Igazából ezt is csak azért fontos megemlíteni, hogy mindenki lássa, mennyi kockázattal is indul el egy fesztivál szervezése. A kérdés azért ilyenkor is adott. Kell e egyáltalán külföldi előadó, miközben az átlag fesztiválozó úgyis a hazai előadók miatt jön be? Nos, látva a Sziget Fesztiválon nem headliner (nagyszínpados) pozícióban feltűnő…. de ne is menjünk el odáig, látva a vidéki fesztiválokon oly sokszor feltűnő harmadvonalbeli neveket, valóban nincs sok értelme euró tízezreket, százezreket elégetni. Gondoljuk ezt laikusan. Azonban egy-egy nagyobb fesztivál ezt a lépést nem feltétlenül nézőszám növelés miatt lépi, hanem pozícionálás miatt, hogy ezzel is ő legyen itthon a nagyobb, több külföldi előadó feltüntetése, azt mutatja, lám én tőkeerős vagyok, megtehetem. Régebben ez a farokméregetés is nagyobb volt, ma már higgadtabban szervez a szakma, gyakoribbak a tapasztalatcserék és őszintébbek a jótanácsok. Lehet konferencián, vagy fórumokon elemezni a mára kialakult helyzetet, de ettől még senki nem fogja lecserélni a számára fontos trendi előadót feltörekvő tehetségekre, a biztosat bizonytalanért senki nem vállalja be, sőt, ami a legrosszabb mentalitás egy programösszeállításban, ha valaki beleteszi saját személyes ízlésvilágát, vagy ha nem veszi figyelembe a zenei trendeket. Persze ezek alól kivételek a tematikus fesztiválok, ahol egy zenei műfajra van felépítve a rendezvény. Mert egy jazz fesztivál vagy egy rockfesztivál esetében nem a trendeket kell figyelni, hanem a műfajon belüli nagy neveket. Akik ettől függetlenül még lehetnek trendi előadók is, de ritka a popzenén kívül olyat találni, ami friss és tömegével vonzza a fiatalokat.

A JÖVŐ ITT VAN

A jövőkép ettől még továbbra is zavaros, a letisztuláshoz jelenleg egy piaci megnyugvásra lenne szükség. A következő egy évben a fesztiválszervezők biztos, hogy racionalizálják kölségeiket, megpróbálnak óvatosabban tervezni a jövőben, ami azért lesz nehéz és akár hatással is lehet még a zeneiparra, legfőképpen annak szereplőire, mert már most rengeteg előadó húsz-negyven százalékos áremelést tervez. A másik oldalról nézve viszont a produkciós költségek is drasztikusan emelkednek. Egyre nagyobb személyzettel, egyre nagyobb technikai költségekkel mozdulnak meg a top előadók. Amíg régen a zenészek mellett egy menedzser/szervező volt és 5-8 technikus (sofőr, hangmérnök, stb.), mára menedzsment van és 15-20 fős csapatok. A menedzserek helyett többnyire már turnémenedzserek, produkciós menedzserek, asszisztensek járnak a koncertekre operatív munkát végezni, minden pozícióra crew tag jut, a színpadi díszletet, installációt külön szolgáltató cégek biztosítják és szállítják, saját biztonsági ember(ek) védik a zenészeket, kommunikációs szakemberek irányítják a közösségi média megjelenéseket.

Nagy a gépezet, nagy költség fenntartani, így nagy a gázsi, mert sok felé kell osztozni. Nem ritka, hogy mire a valódi főszereplőhöz jut a leosztás, neki már csak a teljes fellépti díj jó ha harminc százaléka marad meg. És akkor még nem beszéltem arról, hogy egyes előadók mögött session zenészek vannak, akik koncertenként fix fejpénzt kapnak. A produkciók áremelkedése ebben az esetben tehát még indokolt is lehet. Drága a gépezet működtetése, mindenki hétről hétre élete koncertjét adja, mivel jövőre is szeretne meghívást, még több meghívást, mert a piacon konkurencia azért most akad bőven. A nagyszínpados fellépés helyeinek száma véges, sokan pozicionálnák magukat a headliner helyekre úgy, hogy közben a szomszédos falunapon is két hét múlva teljes értékű nagykoncertet adnak. A nagyobb gázsihoz viszont elengedhetetlen a fesztivál pozíció megőrzése, fenntartása, kevesebb bulit mégsem szeretne senki bevállalni. Akkor most melyik kezembe harapjak? A fent említett Aréna koncert kommunikációja is jól jön ehhez. Eddig a teltházas Budapest Park is elég volt a további nagyszínpadokhoz, aztán mára már egy Park nem is elég, kell a kettő majd a három, de közben inkább a dupla/tripla Dome, Puskás, vagy Papp László lehetne csak az igazán elég. Miközben a produkciók egyre nagyobb látványvilággal érkeznek, úgy igénylik a fesztiválokon az erre alkalmas technikai hátteret is. Nagyszínpad, nagy igények. Mindezt biztosítani rendkívül nagy költség és ennek terheit a fesztiválszervezők viselik.

Ezzel össze is értek a szálak. A növekvő terhek, a fizetőképes kereslet csökkenése, a hihetetlen mennyiségű rendezvény, azaz a túlkínálat, sokkal keményebb tervező munkát igényel egy klasszikus fesztiválszervezőtől. Éppen ezért is alakul ki szép lassan az, hogy a legtöbb nagyobb fesztivál ma már sokkal több programot kínál egy/két hagyományos nagyszínpadnál. Helyi értékek, kulturális és turisztikai különlegességek tűnnek fel, egy nyári nagyfesztivál ma már élményszámba megy. Ahogy ezt a Sziget Fesztivál már a kezdetekkor felismerte, és a zenei élmény mellett szélesebbre nyitotta az ollót a kultúra javára. Szinház, cirkusz, opera, civil egyesületek, társadalmi szerepvállalás, de minden esetben a zene volt a hívószó.  Ez a jövő, ami mára nem csak a zenére épül. A túlélés záloga, azon túl, hogy ki a tőkeerős, stabil háttérrel rendelkező szervező, a kitartáson múlik. Meg az egyéb programkínálaton, a helyszínek minőségi fejlesztésén is. Új korszakban, a fesztiválozónak új impulzusok kellenek, de ehhez nem elég a szervezői akarat, a közönség meggyőzésében a főszereplőknek, a fellépőknek és háttéremberiknek is változtatni kell, hogy legyen a jövőben is hol fellépniük, mert, ahogy az elején írtam, akiből ma pár hónap alatt szupersztár lesz, nem biztos, hogy egy év múlva is az marad.