Queens of The Stone Age: Ez az album pont olyan brutálisan hangzik, mint amilyen érzés manapság élni.

A Queens of the Stone Age frontembere, Josh Homme egy malibui hegytetőn mesélt az NME-nek arról, hogyan hatotta át a gyász, a válás és a társadalmi összeomlás a vadiúj In Times New Roman albumot.

Josh Homme leopárdmintába bújtatott lába rátapos a gázpedálra, és füstölgő gumifelhőben gyorsulunk fel a Pacific Coast Highway-en. 1967-es ezüstszínű Chevrolet Camarójában ülünk, a Queens of the Stone Age frontemberének valaha volt egyetlen autójában. A jármű tizennégy éves kora óta az ötven éves férfi állandó társa, a kilencvenes években pedig egy rövid ideig az egyetlen otthonául is szolgált. A motor bömbölése fölött alig hallhatóan Chet Baker az I Fall In Love Too Easily-t énekli. Tőlünk balra csak az óceán, ezért jobbra fordulunk, fel a malibui hegyek közé, egy csendes, vízre néző hely felé, amelyet Homme bozontos fehér kecskeszakállán keresztül vigyorogva "smárolási pontnak" nevez.

Hat év telt el a legutóbbi Queens of the Stone Age album óta, és ez volt Homme életének hat legnehezebb éve. 2019-ben közel tizennégy év házasság után elvált feleségétől, a Distillers énekesétől, Brody Dalle-tól. Az év elején véglegesített válásukat erőszakos vádak, mindkét félre vonatkozó távoltartási végzések és a gyerekeikért folytatott hosszas huzavona tette még zűrösebbé. Márciusban mindhárom gyermekük kizárólagos felügyeleti jogát Homme-nak ítélték oda, aki egy teljes nyilatkozatot osztott meg a jogi csatározással kapcsolatban.

Homme világát néhány közeli barátja halála is felforgatta. 2022-ben, két hónap leforgása alatt elvesztette egykori zenésztársát, Mark Lanegant, a Foo Fighters dobosát, Taylor Hawkinst és legjobb barátját, a Treme színészét, Rio Hackfordot. Összesen tizenegy halálesetet gyászolt az elmúlt hét évben, köztük egy másik jólismert ivócimborát Anthony Bourdain szakács és utazási újságíró személyében.

 

Az önkéntes száműzetés és gyászidőszak után Homme a héten visszatért a Queens of the Stone Age nyolcadik, In Times New Roman című lemezével. Az autója motorháztetejének támaszkodva, előtte a végtelen óceánnal, Homme az NME-nek mesélte el, hogyan alakította az album nyers és kendőzetlen hangzását az elfogadás művészetének elsajátítása.

NME: A válás, a közeli barátok halála és a világjárvány közepette jelentős változások történtek azóta, hogy a Queens of the Stone Age utoljára kiadott egy lemezt. Mikor kezdtetek el újra a zenélésen gondolkodni?

Homme: "A világ teljesen elcseszett volt, az én világom is teljesen elcseszett volt, és mindenki világa is teljesen elcseszett volt, szóval a lemezkészítés nem volt olyan nagy prioritás."

NME: Voltak olyan időszakok, amikor megfordult a fejedben, hogy talán nem is fogsz újabb albumot készíteni?

Homme: "Valami olyasmi. Amikor az élet szélsőséges hullámvölgyeivel küzdesz, nem kezdesz el azon töprengeni, hogy ’tényleg, csinálnom kéne egy lemezt’. Ezek a dolgok abban a pillanatban nem léteznek. Amikor zúdul be a tetőn a víz, nem mondod, hogy ’erről kellene egy lemezt készítenünk!’. Meg kell állnod, különben magával sodor az ár. Nagyjából két és fél évvel ezelőtt vettük fel az anyagot, aztán csak volt ott, és várta, hogy befejezzük. Tavaly novemberben énekeltem fel végül. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, féltem. Nem álltam készen. Csak mikor már elvonul az ár, utána döntheted el, hogy képes vagy-e elfogadni. Mivel ez a lemez az elfogadásról szól, azt hiszem, ténylegesen el is kell jutnod odáig."

NME: Ez a lemez közvetlenebbnek és személyesebbnek tűnik, mint bármi, amit valaha írtál, ezt így kimondhatjuk?

Homme: "Természetesen. Pontosan erről van szó. Elkezded ledobni a páncélt, ami megvéd a bizonytalanságodtól, és ha egyszer ledobsz egy darabot belőle, már nem tudod visszavenni. Azt hiszem, a Queens of the Stone Age ezen utazásán már nem maradt rajtunk páncél. Csak sétálunk egyre mélyebbre a sötétségben. Sebezhetőbbnek kell lennie, anélkül, hogy behódolnék a saját bizonytalanságomnak vagy félelmeimnek. Azt is gondolom, hogy sokan csinálják ezeket az autotune, click track zenéket, amivel megpróbálnak beolvadni a popzenébe. ’Rock vagyunk, de egy kicsit pop is, okés ez így nektek?’ Mi úgy voltunk vele, hogy ’nem, mi olyasmit fogunk csinálni, ami olyan brutálisan szól, mint amilyen érzés manapság élni.'"

NME: Az In Times New Roman cím a záró Straight Jacket Fitting című dalból származik, ami a modernkori Amerika és Róma bukása közötti hasonlóságokra utal...

Homme: „Ennek annyi oka van, hogy ez még számomra is vicces. A legunalmasabb betűtípust minden idők egyik legnagyobb birodalmáról elnevezni! A hely, ami elhozta a vomitóriumot, az orgiát és a vomitóriumot az orgiában! Szerintem tudomásul kell venni, hogy Róma ég, a Titanic pedig süllyed. Nem látok ebben problémát. Ha az elfogadás fogalmával foglalkozol, akkor tudomásul kell venned a valóságot. Nem áltathatod magad."

NME: A Paper Machete-ben a feleségedtől való válásodról énekelsz. Nem érezted túl nagy kitárulkozásnak, hogy egy olyan témáról írj, ami még ennyire friss?

Homme: "Az életemről írok, valóságosnak és őszintének kell lennie. Mindennek olyan valóságosnak, őszintének és sebezhetőnek kell lennie, amennyire csak lehet, mert ez a munkám. Hány dalt írtak már szakításról, vagy egymásra találásokról? Erre valók, nem igaz? One is the loneliest number… És így tovább és tovább. Szóval nem aggódom emiatt. Miért kéne aggódni azért, mert őszintén beszélsz magadról?”

NME: A Negative Space-re mondhatjuk, hogy bizonyos szinten megtaláltad az elfogadást, akár a válásod, akár a gyászod tekintetében?

Homme: "A feledés természetéről gondolkodtam. Akarsz hallani valami nyomasztót? Ha elszakadtál az űrhajódtól, és űrruhában vagy, semmi sem állíthat meg. Látod a Földet, miközben lebegsz, míg egyszer csak: ’A francba, nem látom többé.’ És ez csak... [széttárja a karját a szikla széle felé, az örökkévalóság végtelenjét mutatva] ...ennyi. Az elmúlt hét évben rengeteg olyan helyzetet éltem át, ami megtörténik, ha tetszik, ha nem. Bizonyos értelemben ez a feledés. Az első lélegzetvétel, amit azután veszel, hogy úgy érzed: ’Most már semmit sem tehetek.’ Azt hiszem, erről írni értékes. Számomra ez értékes."

NME: Biztos vagyok benne, hogy ez sok emberben visszhangra talál majd, akik a világjárvány kitörése óta….

Homme: "Annyi mindenen mentek keresztül. Ahogy én is. Néha azon tűnődöm, hogy ez a lemez nem a maga korának a lemeze-e. A brutalitás. Legyünk őszinték, és mondjuk ki: ’Rohadtul nem tudom.’ Szerintem ki kellene élveznünk a meglévő pillanatokat, amíg valaki ki nem találja a választ. Én a magam részéről meg sem próbálom kitalálni. És ez is egy válasz."

NME: A Made To Parade-ben ezt énekled: "Give your best years away/To a bloated corporation/Who'll work you like a slave/Best think twice". Egy újabb, napjainkban releváns gondolat?

Homme: "Félelmet árulnak, hogy a félelmednél fogva irányítsanak, és így elérjék, hogy azt tedd, amit mások akarnak – ezt mindig is annyira megvetettem. Mindenhonnan olyan keményen tolják az arcodba ezt mostanában. Az öregem mindig azt mondja: ’Tudom, hogy félsz, de mit tudunk ezzel kezdeni?’ A félelemnek ösztönöznie kellene, hogy megtegyél valamit, nem pedig megakadályoznia abban, hogy megtedd. A vesszőfutás véget ér, csak végig kell csinálnod. Menned kell tovább.

Megszállottja lettem a körhintáknak. Tényleg körbe-körbe jár a vidámság? Nem ragadtál bele valami hurokba, ami azt mondatja veled, hogy 'Jól érezzük magunkat.', de egy idő után mégis úgy vagy vele, hogy ’Rohadtul hánynom kell, szálljunk le erről a dologról’? Rengeteg hangzásbeli utalás van a körhintás szarságokra ezen a lemezen."

NME: A dal egy eufórikus gitárszólóval zárul...

Homme: "Mintha csak: 'Megvolt már?' 'Nem, de mindjárt meglesz!' Ez megint az elfogadás is. Romantizálom az ideáljaimat. Elfogadás, megbocsátás, igazság, tisztesség, tökéletesség. Ezek azok a dolgok, amikre törekszel, de vajon eljutsz-e valaha is hozzájuk? Nyúlsz utánuk, olyan erősen, ahogy csak tudsz. Ami a tökéletességet illeti, most, hogy minden hibádat kijavíthatod, és minden felvételt manipulálhatsz, kiderül, hogy a tökéletesség, ha megvalósul, unalmas. Biztonságos. Semmi haszna, mert az életben a frikció az, ami… Az univerzum egy ütközésből és az azt követő szikrákból jött létre. A gyerekek is így készülnek. Ez a frikció átvétele, az élet súrlódásainak és feszültségeinek elfogadása. A karambolra úgy tekinteni, mint valaminek a kezdetére.”

NME: A Carnavoyeurben ezt énekled: "We live, we die, we fail, we rise/I'm a vulture so I hear goodbyes". Mi vonz ennyire a keselyűkben?

Homme: "Szeretem a keselyűket. Nagyon szeretem az állatokat. Egyszerűen csak pontosan azt teszik, amit tenniük kell. Nincs bennük bűntudat, szégyenérzet vagy alkudozás. A végsőkig küzdenek. Törött lábbal is. Láttam már ilyet. Láttam, ahogy egy állat az utolsó lélegzetét veszi, és az utolsókig küzd. Ez az, amit szeretek. Úgy érzem, a keselyűk olyanok, mint a pap, aki meghallgatja az utolsó gyónásodat, és azt mondja: ’Csss, minden rendben.’ Aztán így szól: ’Skacok...’ [gesztikulál, mintha a keselyű társait hívná], és aztán felfalnak. Ez az, amit tennie kell. Van valami igazán szép abban, amikor az élet végén találkozol végre valamivel, ami csak azt teszi, amit tennie kell: 'Minden rendben, és én is [megveregeti a hasát] gondoskodom róla, hogy ne vessz kárba, mikor már nem leszel.'”

NME: Nagyon sok közeli barátodat kellett meggyászolnod az elmúlt években...

Homme: "Tizenegyet, most már. Kezdve Tony halálával, az öngyilkosságával. Ez sok volt, és előtte ott volt a Bataclan is [2015-ben terroristák 90 embert öltek meg az Eagles of Death Metal párizsi koncertjén. Homme akkor nem volt a színpadon]. Mostanában sokszor, túl sokszor mondta azt az élet, hogy ’Joshua, nem érdekel minket, hogy tetszik-e ez így neked, vagy azt kívánod, bárcsak valami más történne. Mi itt vagyunk.' Elfogadni ezeket a pillanatokat... az...  azt hiszem, soha nem tanultam ennyit ilyen rövid idő alatt. Még mindig szeretem őket, akkor is, ha már nincsenek velem. Még mindig szerethetem őket. Elvesztettem a legjobb barátomat, Rio Hackfordot. Két kisgyereke volt. 52 éves volt. Még mindig találkozhatok a gyerekeivel, és mesélhetek róla nekik, tudod?"

NME: Ez az elfogadás szólal meg az Emotion Sicknessben. Miért pont ez lett az album vezető kislemeze?

Homme: "Ez egy furcsa kislemez. Ezeket nem én választom, mert nem érdekel, de meglepődtem, mert ez egy ilyen Frankenstein szörnyetege jellegű dal. A verze részek maguk a stabilitás, aztán a refrén olyan, mintha fognánk egy sárkányrepülőt, és lerohannánk erről a szikláról. Még sosem csináltunk háromszólamú Crosby, Stills és Nash harmóniát. Ez megint csak az elfogadásról szól, amennyire csak lehet."

Ezt énekled: “People come & go on the breeze/For a whole life? Possibly”

Homme: "Bevallom, hogy rohadtul nem tudom. Vajon örökké ott lesznek? Nem tudom. Néhányan igen, gondolom. Amikor rájöttem, hogy az elfogadásról szól, teljesen megkönnyebbültem. A Lullabies to Paralyze a dolgoknak a Grimm testvérek tündérmeséin keresztüli magyarázata. A Them Crooked Vultures-zal minden az állatokról szólt: elefántok, oroszlánok, keselyűk, piócák. Ragaszkodom ehhez. Tudnom kell, hogy miről van szó. Jelentenie kell valamit. Ezeket a sorokat gyertyafénynél énekeltem. Kipróbáltam ezt-azt, és úgy voltam vele: ’Félek. Félek megírni ezt. Megrémültem.’”

NME: Miért?

Homme: "Mert annyira kemény. Annyi minden történt. Úgy voltam vele, hogy... hogy fog ez menni? De aztán rájöttem: 'Ó, a francba, ez az elfogadásról szól, bármi legyen is az'. És megkönnyebbültem."

Az In Times New Roman június 16-án jelent meg, a Queens Of The Stone Age őszi The End Is Nero turnéjának európai állomásai a következők lesznek:

NOVEMBER

04 – Amsterdam – Ziggo Dome

05 – Esch-sur-Alzette – Rockhal

07 – Paris – Accor Arena

08 – Frankfurt – Jahrhunderthalle

09 – Berlin – Max-Schmeling-Halle

11 – Dusseldorf – Mitsubishi Electric Halle

12 – Antwerp – Sportpaleis

14 – Manchester – AO Arena

15 – London – The O2

18 – Glasgow – OVO Hydro

19 – Birmingham – Resorts World Arena

20 – Stockton-on-Tees – Globe Theatre

22 – Dublin – 3Arena

Eredeti interjú itt!

 Fordította: Makovnyik Veronika