Rekviem, de nem egy álomért – Korn: Requiem lemezkritika

Hihetetlen, de ez már a tizennegyedik Korn-album.

Február 4-én megjelent a Korn legújabb stúdióalbuma, a Requiem, amely azóta az internetezők körében kiváltott hideget-meleget. A régi rajongók egy része szerint sosem fog már akkorát ütni a banda muzsikája, mint a ’90-es években, én mégis úgy gondolom, ez az album kifejezetten pozitív visszhangot érdemel. A rekviem szó egyébként a holt lelkek megnyugvásáért, mielőbbi mennybemeneteléért tartott katolikus misét, illetve az ilyen jellegű eseményekre komponált szomorú zeneműveket jelenti.

Az album kilenc dalból áll, ezeket egy tizedik, a japán kiadáson szereplő I Can’t Feel című szám egészíti ki. Végig hallgatva a korongot, egy belső, lelki utazáson kísérhetjük végig JD (Jonathan Davis) vagy bármelyik másik depresszióban szenvedő egyén eszmefuttatásait, ha úgy tetszik; és valóban, címéhez híven ez nem egy vidám, könnyed hangvételű lemezecske. Legrövidebben úgy tudnám leírni, hogy rövid, erősen szövegcentrikus, de felér egy terápiával.

A szövegek először elvisznek egy sötét hangulatú, reménytelennek tűnő, elveszett, tehetetlen ember történetétől a kijelentésig, miszerint a fájdalom nemesíti a lelket, ezért igenis érdemes átélni azt, ám soha ne felejtsük el, nem szabad feladni a harcot a tüskeszerűen örökké szívünkben lapuló lekibetegség ellen. Amilyen nyomasztónak tűnik első hallatásra, éppen annyira képes rávilágítani az általa feldolgozott problémára.

A kilencedik track a Worst is on Its Way és a tízedik, bónusz track, az I Can’t Feel két különböző szemléletet, végkimenetelt mutat be, melyek által el tudja hagyni az ember a depresszív gondolatokat. Míg előbbi a gondokon való felülemelkedést és önmagunk előbbre helyezését, utóbbi a kiégés elfajult jelenségét, a teljes érzelmi kiüresedést írja le.

Tartalmilag úgy tűnik, valami újat, valami mást kapunk, mint amit megszoktunk a zenekartól, hangzásvilágukban viszont megmaradtak a jól ismert, azonban kétségtelenül egyedi formulánál. A Worst is on Its Way-t leszámítva nem mondanám különösebben fülbemászónak, mint amilyen például a 2013-as The Paradigm Shift volt. Head egyébként a Metal Hammernek adott interjújában könnyednek és sebezhetőnek nevezte a korongot, abszolút elégedett az eredménnyel. Azt is hozzátette, kellőképpen sikerült reprezentálniuk azt, amin Jonathan keresztül ment, ahogyan azt is, hol tart a banda jelenleg.

Kritika: Nagy Alexa
Nyitókép: Reszegi László