Berta Ákos befejezi

Váratlan bejelentést tett a DEAC csapatkapitánya, aki 35 évesen úgy döntött, szögre akasztja a korcsolyát. Mint elmondta, a klubtól nem szakad el, új kihívások várnak rá.

Berta Ákos 2014 óta a debreceni jégkorong egyik meghatározó alakja. A legutóbbi idényét kiváló statisztikával zárta, hiszen a negyeddöntőben az Erste Liga legeredményesebb játékosa lett 11 ponttal (hét gólja mellé 4 assziszt társult), de az egész szezont tekintve is az együttes vezére volt: 17-szer talált az ellenfelek kapujába és 12 alkalommal segítette társait a gólszerzésben. A következő felkészülést viszont már egy másik csapattal kezdi el, méghozzá edzőként.

– Vélhetően lesznek páran, akiket meglepetésként ér az elhatározásod, hiszen kiváló formában voltál az elmúlt hónapokban is.

– Egy-két évig még biztosan tudtam volna segíteni a csapatot, de harmincöt évesen már sok mindent kell mérlegelnem. Szerintem jó döntést hoztam, remélem, az élet majd igazolja, hogy időben akasztottam át a korcsolyát egy másik szögre.

– Egy másik szögre?!

– A DEAC Jégkorong Akadémia az U16-os csapat vezetőedzőjeként számít rám, így a sportágtól és a klubtól nem szakadok el. A vezetőség nagyon korrekt volt, hiszen eldönthettem, hogy játszom-e még, vagy belefogok az edzősködésbe. Utóbbi választottam. Ez egy kiváló lehetőség, valamint nagy kihívás számomra. Remélem, hogy még többet tudok hozzátenni a debreceni jégkoronghoz így, mint játékosként tettem.

– Korábban is megfordult már a fejedbe a befejezés gondolata?

– Igen, gyerekkoromban egy-két futóedzés után, az esőben hazafelé sétálva biztosan. Aztán akkor, amikor tizennégy évesen Zólyomban, Szlovákiában játszottam. Idővel megtanultam valamennyire a nyelvet, és itt-ott tudtam magyarul is beszélgetni, így felülkerekedtem a pillanatnyi megingáson. Valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy az ilyen bizonytalanságok közepette adódtak a legjobb lehetőségeim. Igazából sosem tudhatja egy játékos, hogy melyik szezonja az utolsó biztosan. Híres olimpikonunk, Balczó András idézete jut eszembe, aki így vélekedett a sportról: „szenvedésbe ágyazott gyönyörűség”. Néha fáj, áldozatokkal is jár, de a végén kárpótol mindenért. Ilyen a jégkorong is.

– Azért nehéz döntés volt, nem?

– Minden játékos tisztában van vele, hogy eljön egyszer az idő a lant letételére. Nálam a korom miatt egyre közeledett az elhatározás, amit most meghoztam, és nyilván nem könnyű, de izgatottan tekintek az új feladatom elé. Annak nagyon örülök, hogy a kislányom látott még jégkorongozni, és felfogta, mit is csináltam ilyen sokáig. Így már nem kell elmagyaráznom neki, hogy miért van apának annyi heg az arcán, és miért nem tudok leguggolni hozzá a homokozóban. Büszke rám. Látta, hogy néha eltaláltam még a kaput is, így nyugodt szívvel hagyom abba. Köszönettel tartozom minden egyes edzőmnek, aki próbált motiválni, csapattársaimnak, akik elviselték a sok hülyeségemet, a szurkolóknak, akik buzdítottak és a családomnak, rokonoknak, barátoknak, akik támogattak ezen az úton. Köszönök mindenkinek mindent!

– Több mint két évtizeden át az életed része volt a meccs, az edzés. Megvolt a napi rutinod, amely most gyökeresen megváltozik.

– Nyolcéves lehettem, amikor Kercsó Árpád először hokiütőt nyomott a kezembe Dunaújvárosban. Kis túlzással azóta a napjaim edzésekből és meccsekből álltak. Idővel a bioritmusomra szabtam a mérkőzésnapi alvást, étkezést, bemelegítést, felkészülést és ráhangolódást, ezek minden játékosnál egyediek. Igaz, egyik sem volt kőbe vésve, hogy nem lehet eltérni, mert akkor ne adj’ isten olvadni fog a jég alattam, és csak a halászhálót fogom eltalálni a plexi felett. Az ment napi rutin nélkül is. Kétségtelenül megváltozik az időbeosztásom, a jégkorong viszont megmarad, csak más formában, és így azért könnyebb lesz a váltás, remélem.

– Edzőként a nagy találkozás megvolt már az első csapatoddal?

– Igen, és már el is kezdtük a nyári felkészülést. Az első héten vagyunk túl, ami még elég laza volt, csak bemelegítettünk. Remélem, hamar rájönnek, hogy az izomláz nem ellenség, hanem a legjobb barátja egy játékosnak. Ha elsajátítják azokat a mozgásokat, amik még esetleg újak, és megértik, hogy mit miért kell csinálni, akkor sokkal gyorsabban fognak fejlődni. A cél, hogy ezek közül a srácok közül legyen, aki négy-öt éven belül nemcsak kopogtat a felnőttcsapat ajtaján, hanem tokostul berúgja. A spanyolviaszt és a jégkorongot is feltalálták már szerencsére, de megpróbáljuk ezen az úton segíteni őket a kollegákkal. Azon leszünk, hogy a siker csak azon múljon, ki mennyit tesz bele munka, idő és elhivatottság szempontjából.

– A felnőttgárda meccseit viszont már csak kívülről nézheted.

– Sérülés miatt ebben többször is volt részem korábban, úgyhogy a mostani helyzet annál üdítőbb lesz. Biztosan kiabálni fogok egy-két volt csapattársamnak, hogy hova lőjön vagy passzoljon, csak most az egyik kezemben valamilyen izotóniás üdítő lesz, a másikban pedig egy fitness szendvics, de így is tapsolok majd, ebben biztos vagyok! Sok fiatal lesz a csapatban, szurkolni fogok nekik. Remélem, kiborul majd az ital a kezemből egy-egy csilingelő felsősarkos gólnál, mondjuk egy Molnár-Kozma-Sági összjáték után. A sorrendet majd megbeszélik.

– Dunaújvárosban nevelkedtél, majd hosszabb fővárosi időszak következett, hiszen voltál az Újpest, a Vasas és az FTC hokisa. Debrecenbe nyolc évvel ezelőtt érkeztél, és a jelek szerint nem is tervezel innen elmenni.

– Így hozta a sors, hogy itt maradtam. Köszönöm, hogy anno az első felnőttcsapat kialakításánál gondoltak rám. Kellemes élményekkel gazdagodhattam, és örülök, hogy itt fejezhetem be a pályafutásomat. Nagyon sokan, nagyon sokat tettek azért, hogy legyen jégkorong a cívisvárosban. Én egy lettem azok közül, akiknek szívügyük, hogy ez meg is maradjon, és tovább fejlődjön.

– Tartalmas pályafutásod során sok mindent megéltél. Mire emlékszel vissza legszívesebben?

– Főleg a telt házas, nagy téttel bíró mérkőzések jutnak eszembe, amik felvitték az ember adrenalinszintjét. A bajnoki döntők az Újpesttel, amikor a magyar jégkorong legendáival felálló Alba Volánnal játszottunk, a Fradi-UTE derbik, a DHK-ban vívott mérkőzések aranysisakosként, a Magyar Kupa-címek a DEAC-cal, a 7. mérkőzések egy-egy playoffpárharcban, címeres mezben hallgatni a himnuszt, ezek mind örökké megmaradnak bennem. A legemlékezetesebbek mégis azok, amikor gólokkal, gólpasszokkal tudtam hozzájárulni egy-egy fontos mérkőzéshez.

– Ha visszamehetnél az időben, van valami, amit másképpen csinálnál?

– Persze. Az összes kihagyott helyzetemet belőném, az összes vesztes mérkőzést megfordítanám. Utópikus gondolat. Sokkal többet is beletehettem volna. Ifjú fejjel két szép gól és három passz után biztosan azt hittem, hogy karaj vagyok. Az utolsó években volt, hogy sokkal jobb kondiban voltam, mint tíz-tizenöt éve. A fiatalkori önmagamat biztosan állcsúcson pattintanám, hogy alázatosabban és tudatosabban kellene csinálni. A kifogások tárházába olvasójegyem volt tizenévesen. Most azon leszek, hogy még véletlenül se kövessék el ugyanezeket a hibákat a fiatalok. Tisztelniük kell magukat a minél keményebb és több munkával, hogy ezzel lehetőséget teremthessenek maguknak.

– Úgy hallom, kislányod csatlakozik a DEAC családhoz.

– Vívással próbálkozott egy ideig. Elég ügyesen csinálja, néha kard nélkül is. Néha csak vívódik, vívó legyen-e, de most, hogy szakosztály is van a DEAC égisze alatt, remélem, újra kedvet kap és újra olimpikon akar lenni. Nem erőltetünk semmit. Nyáron főleg az úszásé lesz úgyis a főszerep. Annyi jó sportág van Debrecenben, hogy csak idő kérdése, mikor választja ki azt, amelyik neki a legjobban tetszik. Még csak hatéves, tündéri kislány, van tehetsége, nagyon ügyes mindenben, amire koncentrál. Lassan pedig elfogadja azt a tényt is, hogy a szájkarate nem olimpiai sportág.

– Ha idős korodban az unokáidnak sztorizgatsz jégkorongos múltadról, és pályafutásod utolsó állomásáról faggatnak, mit fogsz mondani nekik?

– Remélem, elmesélhetem majd, hogyan voltam részese a debreceni jégkorong első profi csapatának, hogy miként éltem meg az első éveket, az összes sikert, a magyar kupagyőzelmeket, amivel örömet szereztünk a debreceni hokiszurkolóknak. Bízom benne, mire erre a beszélgetésre sor kerül, hozzátehetem: a csapat azóta egy modern csarnokban játssza a meccseit, és sorra nyeri a bajnokságokat. Nagyon szurkolok annak, hogy így legyen!