Húszéves a Buzánszky Kupa

EÉ: - A 2000-s évek eleje óta Önök aktív szervezői, vezetői a Buzánszky Jenő Labdarúgó Egyetemi Kupának, hogyan értékelik az elmúlt, lassan húsz évet?

 

Kulcsár Zsolt: - Abszolút pozitívan tudom értékelni ezt a húsz évet. Nem az a célunk elsősorban, hogy létszám szintjén rekordokat döntögessünk, mert ugye mindennek van egy limitje. Lehet, hogy jól hangzik az, hogy több mint száz csapat jelentkezik, de sosem szabad engedni, hogy a mennyiség a minőség rovására menjen.  A Jenci bácsis korszak 2002. őszétől 2015. januárjáig tartott, azóta ő már az égi futballpályákon rúgja a bőrt a többiekkel együtt, az égi Aranycsapatban. Neki mindig arra ment az élete amerre a labda gurult. Most, a második félidőben, már a mi feladatunk, hogy azt a nemzeti örökséget, szellemi hagyományt ápoljuk melyet az Öreg ránk hagyott. Mióta átvettük a stafétát tőle, próbálunk hasonló szerepet betölteni, mint amit ő képviselt, azon értékrend szerint tovább haladni, melyet ő alapozott meg. Ez egy küldetés.

 

Szeretnénk immáron egy másik, innovatív dimenzióba emelni a Buszánszky Kupát, meg is vannak az elképzelések, nagyon nem akarom lelőni a poént, de azért azt elmondhatom, hogy az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai ismerőseinkkel már tervezzük, szervezzük, hogy hogyan fejlődjön, alakuljon tovább ez a történet.

 

 

Magyar Zoltán: - Az hogy a Buzánszky Kupa téli és nyári esemény is lett, az tulajdonképpen megduplázza az egész színvonalát. Ez fantasztikus, mind az elmúlt évek távlatában, mind a résztvevő csapatok számában. Tényleg, a szó jó értelmében azt lehet mondani, hogy ez egy gigantikus esemény. Nagyon örülök, hogy annak idején erre Kulcsár Zsolt fölkért. Közös ismerősünk adta meg a telefonszámomat, őszintén nem is örültem először annyira, hogy hív egy ismeretlen valaki Debrecenből. Ki ez a Zsolt? Szidtam is egy kicsit azt, aki megadta a számomat. De aztán amikor először eljöttünk ide a Jenő bácsival, akkor kiderült, hogy itt mi is készül, és természetesen azonnal tudtam azonosulni ezzel az egésszel.

 

Attól kezdve, gyakorlatilag mindig itt voltam, ami nagy dolog a mai rohanó világban. Ez is azt bizonyítja, hogy szívügyemmé vált ez a rendezvény. A rituálé mindig az volt, hogy Jenő bácsival együtt jöttünk, mentünk, megtárgyaltuk a Kupa történéseit. Nagyon örülök a mostani díjnak, mert ez tényleg a Zsolt ötletének és munkájának, mindenkori szervező csapatának, valamint az egyetem vezetőinek nagymértékű hozzáállásának is az elismerése. Meg persze a résztvevő csapatokénak is, akik megtöltötték ezt az egészet tartalommal.

 

 

EÉ: - Miként emlékeznek vissza, az esemény névadójára Buszánszky Jenő bácsira?

 

Kulcsár Zsolt: - Jenő bácsi mindig nagyon aktív személyiség volt. A Buzánszky Kupa előtt nem sokkal, ő még a Komárom-Esztergom Megyei Labdarúgó Szövetségnek volt az elnökhelyettese. Amikor 2002-ben csatlakozott hozzánk fővédnökként- névadó fővédnökként pedig 2004. június 15. óta, a szerk.-, akkor is látszott, hogy az Öreg egy izgő-mozgó ember, nem egy bealvós típus.

 

Mint a Debreceni Egyetem utazó nagykövete, mindig az intézményt képviselte, népszerűsítette bárhova is ment a nagyvilágban. Akár a Kárpát-medencében, Sydneyben, Melbourneben vagy Torontóban volt, mindig így kezdte az előadásait: „Tudjátok ki vagyok, magamról nem akarok sokat beszélni…” és ezután rendre a Debreceni Egyetem bemutatása, méltatása következett.

 

Jó szívvel gondolok vissza a 2007-ben megjelent Buzánszky Jenő bácsiról szóló Vasutasból aranybányász című kötetre is, melyet Sándor Mihály sporttörténész, szerző, szakíró barátom írt. Ennek az a története, hogy az Öreg eredetileg egyáltalán nem akart könyvet, mert mondta, hogy már van róla egy, ami valamikor a rendszerváltás hajnalán jelent meg.

 

Ezután úgy alakult, hogy meghívtam az Aranycsapat kultikus helyére, a Régi Siposba, ahol még Puskással meg a többiekkel mulattak együtt anno. A nagy nosztalgiázások közepette, megkérdeztem tőle, hogy: „Jenci bácsi mi is van azzal a régi könyvel, mert én azt még nem is láttam.” Mondta, hogy még valamikor a ’80-as években kezdte el írni egy salgótarjáni újságíró ismerőse, de már nem is emlékszik rá, hogy mikor jelent meg pontosan.

 

Folytattam tovább: „Hát biztos úgy van. De Jenő bácsi, a kicsi unokáid mit fognak olvasni majd ha idősebbek lesznek? Ezt a rég elfeledett könyvet?” Gondolkozott, aztán mosolyogva beleegyezett: „Jól van fiam, meggyőztél. Legyen könyv! De most már hozzál fröccsöt meg pálinkát is!” Hát így történt. Jenci bácsi volt a legeslegnagyobb futball etalon.

 

 

Magyar Zoltán: - A labdarúgással kapcsolatos munkámnak köszönhetően a Ferencvárosban’78-tól kezdve én olyan játékosokkal találkozhattam, akiket előtte vidéki gyerekként néztem, olvastam. Valahogy érezni lehetett rajtuk, hogy ők még egy másik kor szülöttjei, az a stílus, modor az a választékos beszédmód egyszerűen lenyűgöző volt.

 

A harmincas évekbeli Fradi nagy legendáira gondolok: Toldi Géza, Sárosi Gyuri bácsi, Gyetvai, Kohut, a T-betűs csatár sor: Táncos, Takács II., Turay. Hátborzongató nevek. Én sokáig elsősorban Fradi körökben mozogtam, de miután átkerültem a válogatotthoz megismerkedtem a nagy öregekkel is, az Aranycsapat játékosaival: Puskás, Hidegkúti, Grosics, Czibor, Buzánszky. A legtovább közölük ugye Jenő bácsi élt, ő volt az utolsó mohikán.

 

Egy bányász családból származott és onnan jutott el az országos elismertségig, majd a világhírnévig. Mindig azt mondta, hogy neki az életben a legtöbbet a foci adta és az a célja, hogy ezt valahogy törlessze. Aktivitásban páratlan volt, mindent elvállalt, ott segített ahol tudott és sose panaszkodott. Nem azért, mert feltűnési viszketegségben szenvedett, nem akart sosem a középpontban lenni, nála ez elhivatottság volt. Jellemzően, a mai fiatalokkal elég nehéz szót érteni, de az öregnek olyan dumája volt, hogy ezek a nagy lovak is tátott szájjal hallgatták őt.

 

Aztán sokat tevékenykedett ő a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat szervezetével is, sokat járt ki külföldre, a Kárpát-medencében, az ott élő határon túli magyarokhoz. Volt például egy ilyen történet, hogy konfliktus alakult ki az önkéntes magyar orvosok és a helybéliek, meg hatóságok között. Jenő bácsi kitalálta, hogy egyszerűen meg lehet oldani a problémát: rendezni kell egy futballmeccset. Jöjjenek össze az emberek, lesz foci, lesz utána bankett és minden el van intézve.

 

Mondta is az öreg mindig, hogy ha már van egy ilyen több napos esemény akkor kell: „egy nyitó, egy kiértékelő, meg egy záró bankettó”, és akkor nem lesz gond, mindent meg lehet beszélni. Jenő bácsi ezt zseniálisan kitalálta, megszervezte, a konfliktusok meg szépen lecsillapodtak. Fantasztikus meglátásai, ötletei voltak az Öregnek, és tényleg ez a focinak a csodálatossága: a futballal mindent el lehet intézni.

 

EÉ: - Említette az atlantai, ’96-as Olimpiát, ahol több debreceni focistával a csapatban, Ön mint menedzser vett részt. Hogyan emlékszik vissza erre a nagy sporteseményre?

 

Magyar Zoltán: - Egy olimpiára kijutni nehezebb mint egy világbajnokságra, reménytelen vállalkozás. Nekem az volt a pályafutásom csúcsa. Persze a Fradiban és a válogatottnál is csodálatos időket töltöttem. Ez egy olyan országos összefogás volt a labdarúgó szövetséggel, az akkori sporthivatallal és az olimpiai bizottsággal, ami sem előtte, sem utána nem valósult meg többször.

 

Sajnos Magyarországon mindig gondok vannak az együttműködéssel, mi inkább a széthúzásunkról vagyunk híresek. Itt viszont tudatosan mindent beleadtunk, mindenkit megszólítottunk, minden követ megmozgattunk a siker érdekében. Egy nagyon erős keretet tudtunk összeállítani, négy korosztályból. Hogy kikről beszélek: Dombi, Sándor, Madar, Pethő, Szatmári, Lisztes, Dárdai, Lendvai, Bükszegi.

 

Nagyon jó közösség volt, jó barátságban voltak egymással és imádtak együtt lenni. Sajnos az olimpián való szereplésünket nem lehet jónak nevezni. Viszont a játék meg a technika az zseniális volt, Nigéria is csak nagy nehezen tudott megverni minket egy-nullra, akik később ugye olimpiai bajnokok lettek. A brazil meccsen is olyanok ellen játszottunk, mint: Dida, Roberto Carlos, Bebeto, Rivaldo, Ronaldo. Hátborzongató csapat volt, de azért jól helytálltak a fiúk. Csodálatos társaság volt, remek közösség!