Pachmann Péter

A Kazinczy-díjas Pachmann Péter a televíziózás, híradó és riporteri munka mellett zenél is, így miután a Mokka műsorvezetéséből feláll és elhagyja a stúdiót, a próbaterembe megy és énekel. Az egykori híradósnak lehetősége volt négyszemközti audiencián találkozni a japán császárral.

Ha a tanulmányaidat nézzük, hogyan lehetett az, hogy a gimnázium után rögtön külföldön, Hollandiában tanultál?

Nem voltam kifejezetten jó tanuló, bár bizonyos tárgyak, mondjuk a történelem érdekelt, és az azért meghatározza, hogy nem közgazdász leszek, vagy matematikus, hanem inkább valamiféle történelemmel, vagy történelmi dolgokkal foglalkozó figura, így lettem tulajdonképpen újságíró. Úgy volt, hogy az ELTE magyar-angol szakos éveim alatt nyertem el egy ösztöndíjat. Akkoriban tulajdonképpen lóti-futi külpolitikai szerkesztőként dolgoztam a Magyar Televíziónak, ez azt jelentette, hogy a nagy szerkesztő keze alá dolgoztam, és akkor jött egy ilyen lehetőség, hogy el lehet menni Mastrichtba, egy kvázi rövid, néhány hónapos ösztöndíjjal tanulni európai uniós tanulmányokat. Erre én egyből lecsaptam. Igaz, hogy nem tudtam beszámíttatni az egyetemen, de ettől függetlenül baromira élveztem azt, hogy kinyílt a világ, hogy én magyar egyetemistaként külföldön tanulok. Jó volt, menő volt.

Emlékszel arra, hogy pontosan mikor kerültél a képernyőre?

Igen, pontosan emlékszem, illetve az évre nem, de azt tudom, hogy általános iskola ötödik osztálya volt, és volt egy iskolai Ki mit tud verseny. Ez azt jelenti, hogy minden osztályból mindenki megméretteti magát. Versmondás, népdal, tánc, stb, stb. Nagy elvárás volt, hogy szerepeljek. Akkor még jó tanuló voltam, a gimnáziumban már kevésbé, és az osztályfőnök mondta, hogy Péter, reméljük, hogy te is előadsz majd valamit, és hirtelen nem tudtam mit tenni. Kitaláltam azt, hogy mi lenne, ha kiülnék a tanári asztalhoz. Ez még az osztályforduló volt, ebből lehetett továbbmenni az iskolai fordulóra. Kiültem a tanári asztalhoz és az előző napi sporthíreket a tévéhíradóból egy kockás füzetbe beleírtam emlékezetből, beköszöntem, vagy odaköszöntem az osztálytársaimnak, hogy jó estét kívánok, Vas István Zoltán vagyok - ő volt akkor a kornak egy nagy Hajdú B. Istvánja, nagy sportriportere - és elkezdtem sorolni, hogy magasugrás, meg futball, meg nem tudom mi volt akkor még az előző nap. Az osztály megtapsolta, a tanár meg odajött, és nagyon letolt, hogy szégyelljem magam, és vegyem tudomásul, ez fontos, hogy belőlem sosem lesz televíziós. Ez valószínűleg valahol belém éghetett, az agyamba, a tudatalattimba, vagy a lelkembe, és mégiscsak meg akarom mutatni, aztán egész egyszerűen csak ráterelt arra az ösvényre, ahol most vagyok, és ami miatt beszélgetünk, de az egész ott kezdődött, általános iskola ötödik osztályban.

Akkoriban a Magyar Televízió nagyon messzinek tűnt? Nem lehetett olyan könnyen képernyőre kerülni, mint most.

Az hagyján, hogy képernyőre nem lehetett kerülni, mármint, arccal vagy hanggal, hanem volt egy komoly, úgynevezett nyelvi vagy mikrofon bizottság, aki eldönthette, hogy ki beszél szépen, ki beszél csúnyán, kinek kell beszédtechnikai továbbképzésre járni ahhoz, hogy egyáltalán megszólalhasson a tévében, vagy hogy nekem, mint úgynevezett külpolitikai segédszerkesztőnek, egyáltalán kiírhassák a nevemet az összeállítások alá vagy egy adás végére, arra nekem másfél évet kellett várnom. Amikor egy dologból csak egy van, akkor azt sokkal szigorúbban veszik, mint amikor egy dologból százezer van, mint ahogy most. Eltelt jó néhány évtized és millió tévé van. Idézőjelben nem olyan nehéz, persze idézőjelben mondom, egyik napról a másikra képernyőre kerülni. Az, hogy az ember ott hogy teljesít, az már egy más kérdés.

Ezután a TV2-höz kerültél és híradóztál. Ez még a kezdetekben volt. Jól emlékszem?

Igen, de ez álom is volt. Nekem nem az volt a nagy tervem, hogy külföldi tudósítóként a világ különböző tájairól tudósítom a nézőket. Az volt a vágyam, mint amikor a CNN-en, meg a BBC-n beül a fickó, ő az arc, és tulajdonképpen ő van ott pszeudo jelenlétben a különböző háztartásokban, és ő mondja a napi jó meg a napi rossz történéseket. Mindig is az volt a vágyam, hogy egy ilyen stúdióban ülő fickó legyek. Nem úgy, mint például te, aki össze-vissza utazik a világban, ahogy néhány héttel ezelőtt a koronázásról tudósítottál minket a TV2-ben. Én azt szerettem, hogy helyszínen vagyok, az élet megadta azt is, amit te csinálsz. Az sem volt rossz, de ez egy picit nyugisabb, kényelmesebb.

Afganisztántól Japánig. Japán megér egy külön fejezetet, de mit csináltál például Afganisztánban?

Pakisztánba mentünk, a tornyok ledőlése után 2001. szeptember 11-én mindenki hirtelenjében Pakisztánban, meg Afganisztánban kezdte el keresni a bűnösöket, Oszama bin Ladenéket, és az újságíró társadalom, vagy azok, akik megengedhették maguknak, egyik napról a másikra Pakisztánban találták magukat. Azért ott, mert oda könnyen be lehetett jutni, és a pakisztáni nagykövetségek könnyen adtak vízumot. Afganisztán meg egy nagyon kemény dió volt, oda tulajdonképpen át kellett szökni, de nem határsértő tekintetében. Nem volt olyan könnyű bejutni. Próbáltunk információkat gyűjteni, már amennyire lehetett Oszama bin Laden hollétéről, de hát az hagyján, hogy nekünk nem sikerült, de a CIA sem tudta, hogy hol van, nemhogy egy újságíró. De ettől függetlenül ezek izgalmas dolgok voltak, mert mégiscsak a világ aktuálisan legfontosabb történési pontjáról tudósítja az ember a nézőket, azért az egy megtisztelő, előkelő feladat.

Ugyanígy a délszláv háború.

Igen, de akkor még kis zöldfülű voltam, és azt gondoltam, hogy enyém a világ, és tulajdonképpen mindenféle veszélyérzet nélkül „mentem bele a háborúba”, de frontvonalban sosem voltam. Nem úgy kell elképzelni, hogy Pachmann ott van az árokban, ahogy a Nyugaton a helyzet változatlan című filmben a fiatalok, de ettől függetlenül nagyon beleégett a lelkembe, meg az agyamba, nemcsak olyan szempontból, hogy egy szörnyű háborúnak a tudósítója lehettem, hanem azért is, mert egyik napról a másikra derült ki, hogy oda menni kell. Én még előző este a Nagykörúton, a Mosoly sörbárban, ami az Oktogon és a Király utca között volt, söröztem a barátaimmal, és néztem az akkor éppen arra járó lányok fenekét, milyen csinosak, stb, stb, és akkor szóltak, de nem ám mobiltelefonon, hanem volt egy kis kütyü az oldalunkon, egy személyhívó, ahol kaptunk digitális üzenetet, és egy telefonfülkéből kellett visszahívnom azt, aki nekem üzent. Mondták, hogy holnap reggel a külügyminiszterrel el kéne menni Szarajevóba, ők visszajönnek, nekünk meg ott kéne maradni, forgatni kéne, és akkor kezdődött az én haditudósítói munkám, és akkor láttam 21 éves fejjel olyan csúnya dolgokat, amik az emberbe tényleg beleégnek.

Japánban nagyon fontos találkozód volt, ki is volt az?

Különleges, kiemelt találkozó volt, és arra vagyok büszke, hogy televíziós európai újságíróként egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan vagyunk olyanok, akik négyszemközti audiencián találkozhattak őfelségével, Akihito császárral. Ez Japánban nagyobb dolognak számít, mint most, hogy mondjuk a pápával valaki kezet foghat, pontosabban a pápát valaki megáldja, merthogy Japánban a császárokat tényleg isteni leszármazottnak tartják, tehát konkrétan azt gondolják, hogy ő Istennek valamilyen formában való megjelenése ott a szigetországban. Az, hogy vele én találkozhatok, az egy egészen elképesztő nagy dolog volt. Őfelsége Akihito minden évben egyszer utazik, és abban az évben egy négy országot, négy közép-európai országot bejáró „turnéra” indult, és onnan egy-egy újságírót jelöltek ki, hogy találkozhasson vele. Magyarországról én voltam az elektronikus újságíró, aki ezt megtehette, és így kerülhettem oda a császárhoz, de hát ott a felkészítés is nagyon komoly volt már, nem hazudok, fél napig gyakoroltuk azt, hogy a császár előtt milyen szögben és milyen pózban kell meghajolni, hogy hogyan kell a fejedet tartani, a kéztartásodra ügyelni kell, és hogy miközben beszélgetünk, nem nézhetsz a szemébe, csak a tolmács szemébe, aki mögötte áll, merthogy egy Isten szemében Japán felfogás szerint nem néz az ember. Nehéz volt, de nagy élmény.

A magyar újságíró nem lázad, és csak odanéz?

Nem, valószínűleg ezért volt ez a félnapos felkészítés, egy lengyel, egy cseh és egy osztrák újságíró meg én, és mindannyiunkra volt öt perc. Őfelsége így döntött, gondolom fél órája van, ez négyszer öt perc, meg még a közte lévő váltási idők, és akkor beszélgethettünk vele. Ráadásul kávét kellett fognom a kezemben, vagy teát, merthogy ez egy teázós vagy kávézós audiencia volt. Ő is fogta, és gondolhatod, hogy az én kezemben mennyire remegett, hogy őfelsége előtt állok és beszélgetünk, miközben ő halál nyugodtan és egyébként végtelenül kedvesen kérdezett az akkori aktuális politikai dolgokról, Magyarországról, de felszínesen, nem mentünk bele mélyen a napi parlamenti csörtékbe, inkább csak a felszín maradt, és végtelenül kedves volt. De nem láttam a szemét, mert nem mertem belenézni, kikötötték, hogy tilos.

A külföldi tudósításaid során volt még hasonló nagy esemény az életedben, vagy olyan személy, akivel mindenképpen találkozni akartál?

Például John Bon Jovi, őt nagyon akartam, rá nagyon büszke vagyok. Még anno a Magyar Televíziós híradós korszakomban csinálhattam vele olyan interjút, mint most velem, tehát nem egy sajtótájékoztatón kérdezhettem, hanem külön az én mikrofonomba beszélt. Vagy Mika Hakkinen autóversenyző, ő többször világbajnok volt, és az egyik Forma 1-es verseny előtt egy nappal eljött ide, a Róna utcába, ahol mi most beszélgetünk, hoztak ide neki is meg nekem is egy autóverseny szimulátort, és képzeld el, legyőztem. Valószínűleg azért, mert nem tudta hirtelen, hogyan kezelje a játékgépet, de óriási dolog volt, veregette a vállamat, és mondta, hogy akkor a holnapi futamon üljek már be helyette, mert valószínűleg jobb időket futnék, mint ő, persze csak viccelt. Tehát ők voltak a nagyok. Ami még emlékezetes, az az, hogy bementünk azon az ajtón, ami az Igazából szerelem c. filmben is látható, amikor Hugh Grant, mint miniszterelnök belép a Downing Street 10-be. Medgyessy Péter akkor már megválasztott volt, de még nem volt miniszterelnök, és az első útja odavezetett. Mi is besétáltunk vele együtt, és annyira lelkesek voltunk, hogy meglegyen a kézfogás Tony Blair brit miniszterelnök és Medgyessy Péter leendő magyar miniszterelnök között, hogy mindenfelé izegtünk-mozogtunk, és én nagy izgésemben-mozgásomban levertem egy vázát, ami egyébként fémből volt, és hatalmasat koppant, de semmi gond nem volt vele, viszont a testőrök azonnal összerezzentek. Tony mondta, hogy ez gyakran előfordul, semmi probléma, magát a kézfogást újra föl kellett venni, mert az operatőr is megrezzent. Nem tudta senki, hogy mi történt, marha hangos volt. Egy fémváza leesett a márványpadlóra, és ott kongott nagyokat. Szerintem ez volt a legizgalmasabb, vagy legemlékezetesebb ilyen szempontból, meg ezt a nézők is képbe tudják tenni, hogy a Hugh Grant táncolgat, meg jön föl-alá a lépcsőkön, ahol az amerikai elnökkel beszélgetnek, meg szerelembe esik Nathalie-val, a kisegítő lánnyal. Nahát én ott jártam bent, egészen mélyen.

Nagy feladat miniszterelnökökkel interjút készíteni?

Nyilván ehhez szerencse is kell, de alapvetően - bármilyen furcsa - azt kell, hogy mondjam, hogy maga egy államfői vagy miniszterelnöki interjú, sokkal kevésbé nehéz, hogyha az ember jól felkészül rá, mint egy nagyon - hogy mondjam - furmányos, kötekedő, visszakérdezős politikussal, például egy 6-7 perces Mokka interjú, és ezzel nem a politikusokat bántom, félreértés ne legyen, de valahogy ők abban a pozícióban vannak, ahol egyrészt magas szintről rálátva a dolgokra válaszolnak a kérdésekre, másrészt pedig egy nagyon komoly felkészítő csapat segít, hogy ne legyen semmiféle probléma. Tényleg most már mindenkivel sikerült interjút készítenem, eddig Novák Katit elkerültem, de karácsonykor én csináltam a Tényeknek az interjút, úgyhogy tényleg mindenki ki van pipálva.

Ha már a Mokkát megemlítetted, átültél a Híradóból. Te szeretsz korán kelni? Hogy kerültél a Mokkába?

Nem, ennek prózaibb okai vannak, utálok korán kelni, és most is bagoly típus vagyok, keveset alszom ilyenkor munka előtt. Arról van szó, hogy tizenkilenc évig vezettem a Tényeket, mindig én voltam a hétvégi, meg az ünnepnapos műsorvezető, és rájöttem arra, hogy ez nekem sok, és nem szeretném, hogy az egész életem arról szóljon, hogy minden hétvégén ide be kell jönnöm. Nem a munkával van bajom, hanem azzal, hogy mindenki hétvégén él, nem tudok találkozni emberekkel, karácsonykor mindig föl kellett állnom az első fogás meg a második fogás között az asztaltól, hogy bejöjjek dolgozni, és ez tizenkilenc év után nekem egy kicsit sok volt, és ekkor megkaptam a lehetőséget a Livitől, a főnökasszonyunktól, hogy legyek csak Mokkás. Ez egy másfajta áldozat, mert a korán kelés sem jobb, de legalább a hétvégék szabadok, és így tudok élni.

Egy nagyon fontos témakört még nem említettünk, ez pedig a zene, hiszen te megnyertél egy TV2-s zenei versenyt is. A zene hogy került az életedbe?

Nekem mindig volt egy vágyam, hogy mi lenne, ha saját zenekarom lenne, és alkalmanként kis füstös klubokban vagy kocsmákban nyomnánk a rock and rollt. Arra sosem gondoltam, hogy Sportarénás, meg Puskás Arénás fellépő lennék, hanem csak kvázi hobbi szinten 50-100-150 embernek nyomjuk a zenét. Jött ez a Nagy Duett című műsor. Évekig láttam, hogy mindenféle képesség nélküli emberek is bejutnak, merthogy nem feltétlenül arról szól, hogy mennyire tudsz jól énekelni, hanem hogy mennyire lépsz ki a komfortzónádból. Már régebb óta hívtak, és igent mondtam. Mondtam, hogy próbáljuk meg, de egyébként meggyőződésem, hogy inkább azért nyertünk, mert képes voltam kilépni a komfortzónából. Asztalon táncoltam, csárdást jártam, népdalt énekeltem, meg operettet, meg rockot. Az egész hullámzó és szerteágazó volt. Szerintem a nézők, akik addig egy ilyen szigorú, köldöktől felfelé nyakkendőben látható és rossz híreket hozó embert láttak bennem, azokban ez teljesen átalakult, hogy a Pachmann ilyen is tud lenni, hát akkor szavazzunk rá, úgyhogy szerintem ezt azért nyertük meg.

Nem utolsó sorban felléptél még a Campus Fesztiválon is Debrecenben, tehát végül is a fesztiválszínpadokig vitt az ötlet.

Igen, mert az egyik barátom, a Radnai Peti, aki egyébként általános vagy gimnáziumi padtársam is volt, csinált egy velünk egykorú emberekből álló retró zenekart, akik tulajdonképpen a '80-as, '90-es évek magyar és külföldi slágereit nyomják. Fesztiválokon nagyon jól lehet fokozni vagy megtartani a hangulatot. Péter szokott hívni alkalmanként, így játszottunk már a Volt Fesztiválon, a Campus Fesztiválon, a SZIN-en, Szegeden, vagy a Sziget Fesztiválon is. Bármilyen furcsa, hogy híradós, meg Mokka műsorvezetőként a politikáról beszélek, de voltam én már fesztiválfellépő is.

Ha jól emlékszem, egy Tankcsapda koncerten a nézők között is láttalak egyszer.

Bárhol láthattál, Tankcsapdától a Demjén Rózsin át az Eddáig, vagy az Ákostól az R-GO-ig, vagy a Belgáig, bármi jöhet. Vannak szórakozóhelyek Budapesten, amik kifejezetten izgalmasak ilyen szempontból, de szerintem a Campus a legjobban és legkényelmesebben bejárható fesztivál. Jár éjszaka villamos, könnyen haza lehet jutni, vagy éppen abba a hotelbe, ahol megszáll meg az ember, vagy ahol lakik Debrecenben. Normális a beengedés, azért ezt nem minden fesztivál mondhatja el magáról, nincs hosszú sor a büféknél vagy a sörpultoknál, mert sok van, úgyhogy az egész nagyon barátságos.