Dánielfy Gergely

Dánielfy Gergely Debrecenben született, itt nőtt fel, és itt van otthon. Az Ady Endre Gimnázium után Kaposváron szerzett színészi diplomát, számos tehetségkutatóban sikeresen szerepelt, valamint 2018-ban majdnem ő képviselhette hazánkat az Euróvízión.

Hány éves korodig éltél Debrecenben? Úgy tudom, hogy a karriered a sporttal kezdődött.

A sporttal kezdődött, 11 évig kosaraztam. Debrecenben születtem, és tizennyolc éves koromig laktam Debrecenben. Ez azt jelenti, hogy amikor végeztem az Ady Endre Gimnáziumban, akkor kerültem el a Kaposvári Színműre, utána meg Pestre.

Mikor jött az életedbe a zene, illetve miért hagytad abba a sportot?

Minden kisgyereknek van egy álma, például az, hogy híres legyen. Focista vagy énekes, kosaras, bármi, csak híres. A kosár is innen jött, de nagyon szerettem természetesen. Az ének is ugyaninnen jött, hogy kicsit önbizalmat adjon, szeressenek az emberek, habár nagyon félénk kisgyerek voltam, de mégis volt bennem egy ilyen vágy. Nem emlékszem arra a pontra, hogy mikor kezdtem el megszeretni a zenét és az éneklést, de arra igen, hogy mikor kezdtem el foglalkozni a zenével. 14-15 évesen egy tehetségkutatóban, de nagyon kicsike voltam, azt sem tudtam, hogy mi történik, csak úgy random énekelgettem. Utána jött az X-faktor és A Dal. A Dalból lett egy zenekarom. 

Ha jól tudom, a szüleid is művészettel foglalkoznak, Te mégis inkább a sport felé hajlottál. Ez hogy történt?

Édesapám 44-45 éve színész. Az egyetemmel együtt majdhogy nem 50 éve, ez egy hihetetlen szám. Örököltem tőle, az én diplomám is színészetből van. A kosár úgy maradt el az életemből, hogy kiraktak a válogatottból, mert a szüleim inkább arra biztattak, hogy a dráma órákra járjak, de akkor még nagyon nem szerettem. A színháztól kivoltam, a művészettől kivoltam, mindentől kivoltam, semmi nem érdekelt, csak a kosár. Volt bennem egy erőteljes egó, és amikor kiraktak, akkor azt mondtam, hogy jó, ha nem kellek, akkor abbahagyom az egészet. Remélem, hogy ezzel néhány embernek boldogságot okoztam.

Jött Kaposvár?

Kaposváron a Színművészeti Egyetemre jártam. Érdekesség, hogy oda sem szerettem volna annyira menni. Nem akartam színész lenni, de pont úgy alakult, hogy be kellett adni a jelentkezési lapokat az egyetemre, és akkoriban mondtam el egy József Attila verset, ami nagyon jól esett, és az volt bennem, hogy na, hát akkor kipróbáljuk. Lesz, ami lesz. Egyébként nem tudok csinálni. Hova megyek el? Minden máshoz bolond vagyok, csak a színészethez nem, és jött a siker, bejutottam, elvégeztem.

Kaposvárral tulajdonképpen magad mögött hagytad Debrecent? Lezárult, ezután jött Budapest?

Ezt így is, meg úgy is fel lehet fogni, valamennyire igen, valamennyire nem, mert Debrecen mindig a szívem csücske lesz, sose fogom tudni elhagyni, és természetesen nem is szeretném, meg ott van az édesanyám háza. Ha hazamegyek Debrecenbe, akkor ott együtt vagyunk. Van családi környezet, családi környék. Nekem ez a legfontosabb. Anyukámhoz hazamenni, vagy apát néha meglátogatni. Ez hiányzik Budapestről, meg ugye a barátok. 4-5 éve élek Budapesten, természetesen itt is vannak barátaim, de Debrecenben mindig ott lesz a melegség, a visszavágyó szív.

Ahogy említetted, egész korán jött a színészkedés. Mondták a szüleid, hogy tehetséges vagy?

Apa nagyon nem szerette volna, hogy ezt csináljam, mert ő látta a szakma a hátulütőjét. A színészet, és a zeneművészet is nagyon nehéz szakma. Mindig azt mondta, hogy ez a tigrisek harca, és én nem vagyok tigris, amiben valamennyire egyet is értettem, mert tényleg nem tigrisként vadászok a vadra, hanem csak úgy elvagyok magamnak. Ha nem akarod annyira a sikert ebben a szakmában, akkor elbuksz. Tehát ő nem hajtott erre az útra, de nem sikerült.

Milyen élmény volt számodra az első tehetségkutató, a Megasztár?

Fogalmam nincs. Arra tényleg nem emlékszem. Az elején kiestem, nagyon kicsi voltam, 13-14 éves. Mondtam is, hogy azért mentem oda, hogy hatalmas sztár legyek, semmi más tervem nem volt. Olyan szempontból büszke vagyok magamra, hogy be mertem vállalni. A TV elé álltam 13-14 évesen, úgy, hogy nem tanultam énekelni, hanem csak úgy random toltam azt, amit kellett.

Nagy arcod lett?

Nem, az ciki volt nekem, mert akkor még kosaraztam. Tudod, amikor izzadsz más csávókkal, harcolsz, leblokkolod őket, közben pedig a tévében énekelsz. Nem áll össze, hogy ez hogy lehet. Ez olyan, mint amikor elmegy egy híres focista, vagy jégkorongozó, vagy kézilabdás valami celeb műsorba. Utána már nem az az ember, akit én úgy szerettem, vagy tiszteltem, mert már úgymond eladta magát. Szerintem a sportot meg a celebritást nem jó összemosni. Persze vannak különböző szakaszok, amivel igen, de mélyebb szinten már nem.

A kiesés milyen hatással volt rád, a zenei karrieredet illetően?

Az az igazság, hogy egyáltalán nem emlékszem erre az időszakra. Biztos szomorú voltam, de fogalmam sincs. De nem okozott bennem semmi sérelmet. Ez egy olyan nap volt, hogy anyával kirándultunk egyet Pesten, de ennél többet egyáltalán nem adott.

Utána következett az X-faktor? 

Az X-faktorban 18 éves, gimis voltam, nehéz volt, mert akkor érettségiztem. Ráadásul akkor jelentkeztem Színművészeti Egyetemre, és azt gondoltam, hogy emiatt nem fognak felvenni. Merthogy eladtam a lelkem, tudod. De végül hál' Istennek felvettek, annak nagyon örültem. Az X-faktor már nehezebb volt, de nagyon sok barátom lett, nagyon jóban lettem a főszerkesztőkkel, a munkatársakkal. Nagyon jó arcok. Elküldtem egy albumot az egyik jó barátomnak, és visszaválaszolt egy három oldalas levelet. Azt gondolnád, hogy aki az elsők között esik ki, azzal már nem tartják a kapcsolatot, pedig természetesen egyengették és egyengetik az utamat. Én ezt nagyon bírom.

Jól emlékszel erre az időszakodra? Emlékszel a légkörre, a hangulatra?

Emlékszem a légkörre. Sokan be voltunk zárva, haza is akartam menni, azt nem szerettem, nem ismertem őket. Fiatalom voltam oda, és akkor még nem éltem meg annyit, hogy el tudjam viselni. Nehéz volt ott létezni és lenni. Nagyon vártam a próbákat, előadásokat, mert addig sem kellett a szálláson lenni. Nem mondom, hogy rossz visszagondolni, mert nagyon sok mindent adott, és sokat elvett. Nem tudtam felfogni, hogy kilencedik lettem. Én kilencedik, ebben a mezőnyben? Nagyon rosszul éreztem magam. El is ástam volna magam. Ez nagyon nem volt jó. Hál' Istennek felvettek a Színművészeti Egyetemre.

Említetted A Dalt is. Ott figyeltek fel rád országosan, vagy már az X-Faktorban?

Ez jó kérdés. Szakmailag egyértelműen A Dal vitt előre, mert ott egy saját dallal kellett kiállni, saját magadat kellett oda juttatni, ahova, ráadásul második lettem. Tordai Zoli barátommal, Hegedűs cimborámmal, Suba Sanyival, aki gitártanárom volt, szintén Debrecenből. Nagyon szép hármasunk volt. Majdnem mi képviseltük Magyarországot. Ott éreztem, hogy minden megindult. Akkor alapítottam a zenekart is.

A majdnem nagyobb pofon, mint a nem. Rossz érzés volt?

Rettentően rossz érzés volt, be is zárkóztam az öltözőbe, és tudod, olyankor kell interjúkat adni, főleg a végén, hogy hogy érzed magad, satöbbi. Annyira rosszul voltam, hogy nem adtam interjút. Amikor kimentem, akkor pedig megöleltek az AWS-esek. Ez olyan szép volt, hogy a mai napig meghatódom. Nagyon ideges voltam, de már nagyon hálás vagyok, hogy nem én nyertem meg. Mert ugye Örs már nincs köztünk, és nagyon rossz érzés lenne belegondolni, hogy elvettem tőle azt a pillanatot, hogy kijusson és képviselje Magyarországot. Szóval így most már örülök, akkor viszont nagyon nehéz volt felfogni.

Keveseknek adatott meg, hogy találkozhasson a pápával. Hogyan jött a felkérés?

Vizi Marci, A Dal zeneírója megkeresett. Mi lenne, hogyha énekelnék? Mivel nekem ez egy fontos ügy, nem csak azért, mert egy történelmi állomása is az életünknek, hogy Ferenc pápa itt volt, természetesen elfogadtam. Azért is, mert az én mamám tulajdonképpen megtanított engem mindenre a hittel kapcsolatban. Miatta kezdtem el hinni, az ő halála miatt is, és akkor felnéztem az égre, a „mama, remélem, büszke vagy rám” jelmondattal elvállaltam ezt a küldetést, ezt a missziót. Nagyon szuper érzés volt, hogy így egyengetik az utamat. A hit onnan jött az életembe, hogy egyszerűen nem hittem el, hogy miért kell imádkozni az asztal körül, és hálát adni az Úrnak, hogy itt van a kaja, és készen van, miközben mama csinálta meg. Nagyon fura volt. Volt egy olyan pont, amikor nyolcan összegyűltünk, mindenki összekulcsolta a kezét, és elmondtunk egy imát, az valahogy átváltott bennem valamit. Gondoltam, hogy Úristen, ennek mekkora ereje van, betölti a szívemet. Ez hozta meg. Elég kis bagatell példa, de annál szebb szerintem.

Aztán találkoztál is a pápával.

Egyszer egy fél méterre, egy méterre volt tőlem, mert lemaradtam a csapattól, és elkezdtek a szekusok szólni, hogy no, no, no, no, én pedig nem tudtam mi történik, és kiderült, hogy már jön a pápa. És akkor pont mellettem haladt el. Nagyon-nagyon érdekes volt nézni. Tudod, hogy láttok egy ízig-vérig aranyos bácsit - bocsánat, hogy így fogalmazok - de úgy megöleltem volna. Le van zárva minden, a világ ránk figyel, és közben itt ment el előttem Ferenc pápa. Wow! Ez durva! – Gondoltam magamban.

Nagyon fontos üzenete volt a Papp László Budapest Sportarénában. Megkérte a fiatalokat, hogy lépjenek ki a mobiltelefonok világából, és éljék meg a valóságot. Figyeltél az üzeneteire? Ez egyáltalán betartható?

Szerintem bőven. Én egy picit sírtam, az a helyzet. Már csak attól, hogy 12 ezer embert látok, gyereket, fiatalt, és mindenki tátott szájjal és megilletődve nézi Ferenc pápát. Dalai Attila mellett ültem, és ő is zokogott. Ez annyira szép volt. Az, hogy a telefont hogy tudod kivenni, kikapcsolni az életedből, azt nem tudom. Ennek van egy mögöttes gondolata is, törődj magaddal, egy kicsit lépj ki ebből a monoton világból, amit élsz. Ez nagyon nehéz, nem tudom, mennyire tudjuk megtartani. Én erre törekszem egyébként, de két éve nem sikerül, mert sajnos mindig visszahúz valami. Nekem nagyon megmaradt az, hogy Isten nem ítélkezni akar, hanem megbocsátani. Ez milyen szép gondolat. Ha egy kicsit ilyen útra tudnánk terelni az életünket, hogy ne ítélkezzünk, hanem próbáljunk meg megbocsátani. Ez gyönyörű. Láthatjuk, hogy az országunkban mi zajlik, hogy mennyire kétpólusú az országunk, persze természetesen a világunk is. Csak mi lenne, ha egyszerűen nem ítélkezni akarnánk, hanem megbocsájtani. Ez annyira szép.

A Campus Fesztiválon is fel fogsz lépni, hogyan zajlik mostanában az életed?

Hál' Istennek van huszonöt-harminc koncertünk a zenekarral, és én még tolok körülbelül 10 akusztikot. Ez nagyon szépen működik, és még szeptemberben lesz egy születésnapi koncertünk is Pesten a hajón. Olyan jó érzéssel töltenek el, hogy a zenekar is szépen együtt lesz nyáron, és bulizni, fesztiválozni fogunk. De a legfontosabb, hogy minden nap kell edzenem, mert szerintem az a legfontosabb a mostani életükben. Edzünk és egészségesen táplálkozunk.

Hogy érzed, célba értél?

Nem, sosem fogok célba érni. De nem tudom, hogy ki az, aki célba tud érni. Van-e egyáltalán olyan ember, aki azt mondja, hogy na, megérkeztem. Megérkezni talán meg lehet, de utána tovább akarsz menni. Nem tudom, én még meg se érkezte, még nagyon keresem magamat, meg a helyzeteket, pillanatokat, ez nagyon klisésen fog hangozni, de tök jó lenne, ha boldog lennék, mert akkor nem érdekel semmi. Ezt az utat keresem, ez pedig az éneklésben, műsorvezetésben és színházban van.