Csehszlovák

Ha mindez negyven évvel ezelőtt történik, nem tévednék a megfogalmazásban: két csehszlovák nővel hozott össze a sors. Mind a kettőjüket negyvenen felülieknek saccoltam, tehát voltak egykoron csehszlovák állampolgárok. Most vagy csehek, vagy szlovákok.

Beszélgetésük hallatán eszembe jutott, amikor a hetvenes években az Adrián, már nem tudom melyik városkában, a tengerparton, egy padon ásítoztam és nagy ricsajra lettem figyelmes: egy csehszlovák (ČS) jelzésű, talán Skoda gyártmányú autóbusszal egy autóbusznyi csehszlovák lány érkezett! Ugráltak le a buszról, a tengerhez futottak és ujjongtak. Csehszlovákiának soha sem volt tengere.

Óriási élmény lehetett számukra az első találkozás az Adriával. Nagy többségben csinos lányok voltak – akkor, félálomból felriadva úgy tűnt – valamilyen női kollégium, nyári tábor, vagy óvónőképző növendékei? Lehet, hogy sportolók. Például a csehszlovák női asztalitenisz válogatott bővebb kerete?

A földalatti Hősök tere állomáson lévő két nő nem lehetett közöttük, mert az autóbuszból kiugráló lányok ma már legalább hetven évesek. A peronon az a közös sors hozott össze bennünket, hogy hármunk orra előtt csukódott be a szerelvény ajtaja. „Vigyázat, az ajtók zárulnak!” A két nő ezt nem érthette, megpróbálkoztak még felférni, de hasztalanul. Együtt bosszankodtunk. Várhattuk az újabb szerelvényt. Ami majd csak három perc múlva fut be! A két nő beszélgetett. Sajnos nem tudtam megítélni, hogy csehül vagy szlovákul.

Létezett Csehszlovákiában egységes irodalmi csehszlovák nyelv, mint Jugoszláviában a szerbhorvát? Úgy tudom, nem. De le kellene ellenőrizni a Wikipédiában. Az egyik nő hátat fordított. Amit nem róhattam fel illetlenségnek, hiszen nem tartoztunk egy társasághoz, mindössze annyi a közös, hogy mi hárman maradtunk le a földalatti 15.54 perckor a Hősök teréről induló járatáról.

Az, amelyik hátat fordított olyan ruhát viselt, hogy csupaszon maradt a háta. Ez az öltözék sem nevezhető illetlennek augusztusi hőségben. És részemről sem illetlen, hogy elolvastam a két lapockája között kalligrafikus betűkkel feltetovált két nevet: Jakub, alatta Tomáš.

Ezt most hogy értelmezzem? A cseh (vagy szlovák) hölgy annyira szeretett egy bizonyos Jakubot (Jakabot) (akihez lehet, hogy férjhez is ment) hogy késztetést érzett nevét feltetováltatni a háza közepére. Pontosabban a szép ívű nyaka alá (létezik egy olyan mondás, hogy a „hátam közepére sem kívánom“, nem erről lehet szó). Gyanítom, hogy Jakab is készíttetett egy tetoválást a hölgy (jelen pillanatban ismeretlen) nevével. A háta közepére, a karjára. Vagy máshova. Majd, mint ahogy olykor megtörténik, a szerelem elillan, a tetoválás megmarad.

Közben a sors összehozta Tomášsal, mint Terezát Kundera regényében. A cseh (vagy szlovák) hölgy lehet, hogy próbálkozott Jakub nevének eltávolításával, de nem sikerült. Ezért, ugyanolyan díszes betűkkel feltetováltatta Jakub alá Tomáš nevét is. Így korrekt. Ez történhetett?

Lehet, hogy egészen más. Lehet, hogy a fiai nevei. Akik Prágában, Brnóban, Pozsonyban, Kassán vagy Češke Budojovicében maradtak és várják édesanyjukat, hogy elmesélje élményeit a budapesti kirándulásról. Akár az egyik, akár a másik változat történt, a nő hátán még maradt jócskán hely. Egészen a medencecsont magasságáig.

CSORBA ZOLTÁN