Hol a lázadás, hol a Rock and Roll?

Ezzel szemben az elmúlt több, mint harminc évben alig-alig születtek igazán lázadó és társadalom, vagy rendszerkritikus dalok hazánkban. Senki nem szól be a hatalomnak, nincs itthon igazi rock and roll. Pedig most senki nem tiltja, szabadon alkothat véleményt bármelyik zenekar. Már önmagában az megérne egy komolyabb elemzést, hogy a mai napig miért a Tankcsapda az egyetlen mainstream rockzenekar. Ezzel nem őket kritizálom, mert a hangsúly az egyetlenen van, hanem az utánuk alakult rockzenekarokat nem értem, hogy miért nem tudtak kilépni saját árnyékukból. Nem sikerült lelöknie őket senkinek a nagyszínpadokról és ennek köszönhetően 35 éve menetelnek. És nem szeretnék most abba belemenni, hogy régen sokkal jobbak voltak, meg a sok bullshit duma, mert mindenki változik harminc év alatt. Senki nem várhatja el, hogy még mindig a garázsban próbáljanak és megtestesítsék azt az embert, amivé mi, rajongók akartunk válni álmunkban. Mert a hosszú hajunkat levágattuk, és kocsmák helyett meetingekre járunk prezentálni, és a céges autóban hallgatunk már csak kemény metalt. Jobb esetben. Viszont ők még mindig zenélnek, és sokkal önazonosabbak, mint a legtöbb rockrajongó. De nem a Tankcsapda ügyvédje vagyok, mert ők sem pirítanak már oda a hatalomnak, de talán már nem is az ő dolguk lenne, hanem az utánuk jövő generációnak.  De sajnos nincs megújulás. A Hooligans ugyan próbálkozik a legutóbbi két lemezével és igyekszik közeledni a rockzene felé, de róluk meg nem tudom eldönteni, mikor nem voltak őszinték. Amikor úgy néztek ki, mint egy anyaszomorító rock banda és királylányokról dalolásztak, vagy most, amikor külsőjükhöz illő kemény hangzásba mentek át és gitártépésbe kezdtek. De legalább ők mindig úgy néztek ki, mint a rocksztárok. Ez vitathatatlan.

A legtöbb rock előadó elevickél a zavarosban, mindenki számára fogyasztható műkeménységgel, megfoghatatlan lázadás imitálással, ami ki is merül annyiban, hogy néha beraknak egy jó káromkodást a dalokba. A marketinget és a Social Mediát pedig csak felhasználó szinten kezelik, folyamatos önigazolás, önismétlés, semmi meglepő húzást nem várhatunk, ugyan azokat a köröket futják, szöveges videók, olykor egy-egy klip, de az esetek többségében mindig csak a saját táboruknak kommunikálnak. Mi, rajongók pedig belenyugszunk (vagy nem), hogy oké, megint nem történt semmi meglepő, de legalább vannak.

 „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

A hazai rockzenekarok olyan idejétmúlt önmenedzselésben vannak, amitől nem csak izzadságszagú lesz az egész összkép, hanem enyhe gagyi szagot érezni, mintha maguk sem tudnák miről és kinek akarnak énekelni, úgy érzem, nincs mondanivalójuk. A legendává válás helyett nosztalgiazenekarként hullanak a porba, elaprózzák magukat és zenei örökségüket herdálják el olyan fellépések elvállalásával, amikor egy szál gitárral elmennek egy kocsmába előadni azokat a dalokat, amelyek egykoron a sikert hozták meg nekik. Amely dalokat egykoron teltházak előtt énekelték. Pedig a TikTok-on hasító fiatal előadók tökéletesen megmutatják, mire van szükség ahhoz, hogy új célcsoportot, új közönséget érjen el egy zenekar. Jó szövegekre, kitalált és megtervezett Social jelenlétre, és egy olyan emberre a zenekari crew-ban, aki ért az online stratégiához és naprakész tudással rendelkezik. Néha azt érzem, hogy a teljes hazai rockszcéna nem is akar több lenni, hanem egy biztonsági játék számukra az egész az életben maradás érdekében. Nem mernek kilépni a saját komfortzónájukból. A színpadkép, az arculat, a kommunikáció, az imidzs kicsit olyan, mint régen a lengyelpiac. Tudtuk, hogy nem igazi, de úgy nézett ki és nem volt más.

 Emlékszem, amikor először voltam Sex Action koncerten, azt hittem a fal adja a másikat. Már önmagában a zenekartagok egytől egyig úgy néztek ki, mint amiről énekelnek, mintha a pokol összes szarja beléjük lett volna szuszakolva. Merem állítani, hogy a magyar rocktörténelem legjobban összerakott csapata volt az Action. Mert önazonosak voltak és nem azzal foglalkoztak, hogy ki és mit gondol majd, hanem azt csináltak, amit akartak. Nem a rajongóknak akartak megfelelni, hanem saját maguknak. Pár hete voltam egy bevásárlóközpontban és velem szembe jött Mátyás Attila, olyan szettben, hogy ha nem tudtam volna ki ő, akkor is kitaláltam volna, hogy rocksztár. Még mindig egyéniség az ember, és jobb az utcai viselete, mint a legtöbb hazai rockzenekarnak a színpadi szettje. De emlékezzünk Som Lajosra vagy Kóbor Jánosra, akik akkor is rocksztárok voltak, ha nem a színpadon álltak. Mert én a színpadon egy rockistent szeretnék látni, egy halhatatlan figurát, aki a szócsövem, a legendám, akire felnézek, nem egy magamfajta halandót. És ehhez elengethetetlen egy olyan stílus a színpadon, amit nem kapok meg a Bőregérben.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás - Sex Action 1992, balró Mátyás Attila, Szendrey Zsolt, Somlyai Miklós, Ganxsta Zolee (Zana Zoltán), előttük Ganksta Steve (Bándi István) ül.

Amikor legutóbb voltam egy hazai rockzenekar koncertjén a frontember zsebében lehetett látni a telefonjának a körvonalát, ahogy kikoptatta már a nadrágot. Amivel semmi baj nem is lenne, mert az enyém is hasonlóan kopott, de a színpadon nem ezt szeretném látni. Főleg nem egy rock an roll előadótól. El tudja valaki képzelni, hogy James Hetfield vagy Bruce Springsteen a koncertje közben a zsebében hordja a telefonját? Egyáltalán azt el tudja valaki képzelni, hogy utcai ruhában állnak színpadra? Persze ha az utcai viselete is olyan, mintha az Antikrisztus menyegzőjéről jött volna, vagy olyan a stílusa, mint Steven Tylernek, akkor egy büdös szót nem szólok, de itthon azért nem ez a jellemző. Sok ilyen kis apróság miatt szoktam a szemöldököm összehúzni és inkább kerülni a hazai rockelőadók koncertjét, mert bántja minden porcikámat, ha nincs show. A produkcióba alig-alig fektetnek, kinyitható pop-up falakkal operálnak a színpadon, nincs show, nincs látvány, nincs ötlet, szöveges videókat címkéznek videoklipnek és a dalszövegek pedig nem billennek át a kínrímből a társadalomkritikába. Pedig a földön hever rengeteg téma és talán Ganxsta Zolee az egyetlen, aki bárkinek be mer szólni. Bárhol, bármikor. Meg talán Alvinéknak vannak társadalomkritikus dalaik. A legtöbben csak maszatolnak. Az egész mai kor egy szociológiai paradicsom, és mégsem születnek kritikus vagy lázadó dalok. Nincs rock and roll életérzés, nincs stenk, nincs egyediség, nincs kosz a zenében, hanem minden olyan steril, és ártatlan, mint egy üveg bébiétel.

A rockzenekarok legnagyobb ellensége leginkább saját maga a műfaj, ami önmagát emészti fel.  És azt sem mondhatjuk, hogy nincs igény a rockzenekarokra. A Barba Negra koncerteken mindig sokan vannak, ha nemzetközileg elismert produkció jön, tele van a hely. De itt volt a Rammstein, kétszer tömték meg a Puskást. Mondjuk ők sem királylányokról meg csillámpónikról énekelnek, hanem komoly tükröt tartanak a társadalom felé.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás - Népkerti pálya, P. Mobil együttes koncertje, 1983

Kell a hazai rockzenében a megújulás, kell egy új Kurt Cobain nekünk is, aki valami újat ad a jól megszokott sablonok helyett. Mert a legtöbben kockázatmentes sablonjaikat hasznosítják újra és újra, komoly menedzsment és produceri támogatás nélkül. Mert úgy gondolják a zenélésen túl, ehhez is értenek. Ezzel megspórolva pár forintot rövidtávon, viszont sok forinttól elesve hosszútávon. Az elmúlt évtizedekben nem volt olyan magyar rockzenekar, amely alapjaiban változtatta volna meg az országot, vagy útmutatást, irányt adott volna az új nemzedéknek. Nem véletlen, hogy a rockzene még mindig nem része a magyar kultúrának. Se egy tematikus rádióadó, se egy saját TV csatorna nem működik országos szinten. És most lehet azt szajkózni, hogy ezért nehéz eljutni a tömegekhez, de rossz az érvrendszer, mert ma már ott az online tér. Az új nemzedék és ezzel az új célközönség is ott éli mindennapjait. Emlékezzünk csak vissza, amikor a Tankcsapda vagy a Quimby a csúcson voltak, egy rádióadó vagy Tv sem játszotta a dalaikat, de egy idő után már nem lehetett nem tudomást venni róluk, a szerkesztőknek muszáj volt foglalkozniuk velük, nem söpörhették őket a szőnyeg alá.

A sort folytathatnám, hogy hazai rockfesztiválok színvonalának emelése is megérne egy külön írást, nem a porban kell fürdeni, vagy igénytelen, teleszart toitoi wc-s fesztivált szervezni, csak azért, mert azt gondolják a szervezők, hogy jó ez a rockereknek. Az egész rockzene körüli világ kezd itthon beszűkülni, nincs önkritika, nincs kontroll, és nincs koncepció. Ahhoz, hogy igazi rock and rollt lássak és halljak, le kell mennem a pincékbe, olyan zenekarok koncertjére, akik nincsenek a köztudatban, nem futottak még be. Ott még őszinte dolgokkal lehet találkozni.

Ha én rockzenész lennék, rettenetesen rosszul érezném magam, mert az egészen fiatal előadók, a Hip-Hop műfajban, megírják azokat a dalokat, amiket a nagyon dühös rockerek nem mernek, vagy nem jut eszükbe. Okait nem tudom, de talán a legtöbben próbálnak könnyen fogyasztható dalokat írni, hogy bekerüljenek a rádiókba. Holott ma már se a rádióknak, se a televíziónak nincs hozzáadott értéke. Azahriah vagy Pogány Induló Tik-Tok videóját többen megnézik, ha csak fingik rajta egyet, mint bármelyik tévéadó esti műsorát. Sok rockzenekar online jelenléte pedig olyan fáradt, hogy üvölt róla a ma oly divatos boomer kifejezés. Dzsúdló, Carson Coma vagy Krúbi is olyan társadalomkritikus dalszövegekkel és ötletes videókkal vannak jelen az online térben, ami ad végre egy kis életszagot az egész hazai könnyűzenének. Van végre lázadás, van végre kritika, van végre odamondás, mert az elmúlt évtizedekben nem halmoztak el minket, rajongókat azzal, hogy a szócsöveink legyenek az általunk nagyra becsült kedvenceink. Engem, aki rockrajongó vagyok, a hazai rockzenekarok magasról leszarnak. Engem, a rajongót. Nem foglalkoznak velem, nem érdekli őket, hogy új, esetleg határon túli zenekarokban fogom megkeresni azt, ami belőlük már kialudt, vagy egy teljesen más műfajban fogom megtalálni a lázadást, amivel tudok azonosulni.  

Azahriah pár hete megjelent dala pont jó példa erre, noha a stílus nagyon nem az én világom, de mégis azt érzem, hogy a srác énekel valamiről, nem csak a passzátszél lobogtatja a pofáját, hanem mondatainak értelme és súlya van.

„Így ha netalán a szél jártatná a szád
Vagy hoznád másra rá a frászt
Egy buta Origo-cikkel
Te propagandagép,
Így ha berekedne a hangom és nem hallaná a nép
Akkor sincs nagy baj mer’ amit akartam azt rég elmondtam már
Stadionokban ordítja a nép: Álé-álé
Megmentettem magamat hát itt az idő másokat is.”

Ha én rockzenész lennék, most nagyon elszégyelném magam, hogy egy huszonéves srác be mer szólni helyettem. És ha ez még nem lenne elég, akkor lerakott egy nagyon komoly rock nótát is, a tartarosz a SOAD és a Rammstein közös szerelemgyereke is lehetne, ami hallatán tényleg azt érzem, Azahriah nem egy skatulyában alkot, hanem szabadon. Nem a rajongóinak akar megfelelni, hanem magának. Mert a legtöbb rajongója valószínűleg a tartarosz hallatán úgy húzza fel a szemöldökét, mint a BAZ+ után a Tankcsapdások. Holott az még csak nem is Tankcsapda dal volt, hanem BSW. 

A rap/trap előadók meg közben azzal foglalkoznak, amit megért a közönség. Nem szaroznak, kimondják mi a helyzet, vagy olyan érzelmi reakciókat váltanak ki a közönségből, ami alapján megvalósul egy Aréna teltház. Jó a fazon, jó a duma, a zene friss és nem öncélú. Jó a kommunikáció, és a közönség felé utat találnak. Én titokban reménykedem, hogy van valaki egy garázsban, valahol az ország egy eldugott falujában, aki épp tanul gitározni és majd elhozza az új kor Sex Actionjét az országnak. És nekem.