Rekord nézőszám, brutális hangerő – ilyen volt a pozsonyi AC/DC koncert

Kétféle ember létezik ma a világon: aki szereti az AC/DC zenekart, és aki még ennél is jobban szereti. Köztes állapot nincs!

Sok koncerten voltam már életemben, és a nagy legendák fellépései előtt már egy-két nappal azért rápörgök rendesen a bulira. Ezen a napon csak akkor kezdtem el 200 fokon forrni, amikor a pozsonyi reptérhez értünk és szembesültem a tömeggel. Talán a több hetes kánikula megfőzte az agyamat, vagy talán a tudat, hogy lehet most látom őket utoljára, tényleg nem tudom miért nem voltam koncertlázban a megérkezés pillanatáig. Ezek a lankák utoljára talán a Tatár – járás idején láttak ekkora embermennyiséget. AC/DC feliratok mindenhol: a poharakon, zászlókon, pólókon, kabátokon, sapkákon… Kezdtem is felvenni a ritmust és gyorsan a helyi közértben magunkhoz vettünk némi sört és célba vettük a helyszínt.

Hömpölygött a tömeg az utcán, és a nyári forróság sem riasztotta vissza a rajongókat, hogy talpig feketében szívjuk be a nap perzselő sugarait. Úgy égette a bőrömet, mintha bedobtak volna parázzsal teli gödörbe. Mivel tudtuk, hogy közel kettő és fél órás lesz a koncert, még magunkhoz vettünk a helyi Tescoban egy gourmet uzsonnát. Kacsamáj pástétom, füstölt lazac, füstölt sajt, tömlős sajt, paprika és toast kenyér. Mindezt az áruház padlóján urasan és kitartott kisujjal felfaltuk. Az első osztályú kaja után elindultunk befelé, hogy legyen esélyünk valamennyire közel állni a színpadhoz. Esélyünk megvolt rá, de a realitás talaján maradva felmértük a helyzetet és letáboroztunk úgy 50-70 méterre a színpadtól. És már itt is tömött volt a küzdőtér. 

Kicsit menjünk vissza egészen 1973-ig, amikor Angus Young először vette fel az iskolás egyenruhát. A fiatal Angus eleinte Zorro és Superman jelmezt viselt, de ebben az időszakban még összességében sem volt kiforrott stílusa a zenekar tagjainak, és mindannyian különféle ruhákkal kísérleteztek. Aztán azonban jött egy nagy lehetőség: a banda a Syndey-i Victoria Parkban léphetett fel, gitárosuk, Malcolm Young - Angus bátyja - pedig úgy gondolta, hogy egy ilyen kaliberű rendezvényen nem jelenhetnek meg akárhogyan.

Ekkor került a képbe a Young fiúk nővére, Margaret - aki az AC/DC név kitalálásában is szerepet játszott, aki azt javasolta Angus-nak, hogy viseljen iskolás egyenruhát a bulin, mivel még úgyis fiatal, ráadásul valóban nem sokkal a banda megalakulása előtt fejezte be tanulmányait. A gitárosnak megtetszett az ötlet, így kölcsön is kérte Margaret fia, Sam egyik öltözékét, most pedig itt állunk 2024-ben, több ezer kilométerre Sydney-től és Angus még mindig a sulis egyenruhában nyomja, de már százezres tömeg előtt, és 69 évesen.

Bár Bon Scott halála után sokan temették a zenekart, de Brian Johnson tökéletesen énekli legendás elődjének dalait. A díszi dalok sajátossága, hogy akkor is felszedem rá a viacolort a téren örömömben, ha egy falunapon hallom meg Fásy Zsülike és Kadlott Karcsi közötti szünetben. A jó hangulatom tehát borítékolható volt.

21 órakor a kivetítőn elindul az intro film és a szlovák főváros rendszerint nyugodt vasárnap estéje, most inkább hasonlított a 907-es pozsonyi csatához, olyan elemi erővel robbantak be az ausztrál rockistenek, mintha napalmot dobtak volna a területre.  A hangerő brutális volt, talán átlépte az egészséges értékhatárt is. De mint azt tudjuk, az AC/DC esetében nem létezik olyan, hogy túl hangos. A számok között nem nagyon cifráztak, színpad elsötétül, egy hangot sem lehetett hallani, majd pár másodperc múlva indul is a következő dal. Nincs szükség közönséggel való éneklésre meg a szokásos ti vagytok a legjobb közönség dumára. Nyomják inkább bele a pofánkba a torzítós gitárt, mi pedig marha elégedettek leszünk.  

A színpad pont olyan hatalmas volt, mint maga a zenekar, és a három képernyővel felszerelt hátsó fal, a színpad előtti, félkörívben kialakított terület hat toronnyal, hangszórókkal és képernyővel, csúcsminőségű hang- és fényhatásokkal pedig tökéletesen működött ezen a hatalmas területen, hogy mindenki jól lásson és még jobban halljon.

Jöttek sorban a jobbnál jobb dalok és a szlovák közönség, vagyis akarom mondani a szlovák, magyar, osztrák, német, lengyel közönség mintha csatába menne úgy üvöltött. Sem Pozsony, sem Szlovákia nem látott még ekkora rajongói rohamot. A hírek szerint mintegy 120 ezer ember gyűlt össze a prérin, és mindenki egyet akart. Tépjék le az arcunkat ezek a nem éppen fiatal legények. Megtették, méghozzá ezekkel a dalokkal:

1. If You Want Blood (You've Got It)
2. Back in Black
3. Demon Fire
4. Shot Down in Flames
5. Thunderstruck
6. Have a Drink on Me
7. Hells Bells
8. Shot in the Dark
9. Stiff Upper Lip
10. Shoot to Thrill
11. Sin City
12. Rock 'n' Roll Train
13. Dirty Deeds Done Dirt Cheap
14. High Voltage
15. Riff Raff
16. You Shook Me All Night Long
17. Highway to Hell
18. Whole Lotta Rosie
19. Let There Be Rock
20. T.N.T.
21. For Those About to Rock (We Salute You)

Ezt a repertoárt nézve szerintem minden magyar ember megcsapkodná a csizmaszárát. A 120 ezres tömegben lényegesen több léggitár volt, mint a Fanta gyümölcstartalma, bár ha jól értesültem, akkor ebben lehet némi változás a jövőben. Mármint a Fantában.

A látványra nem lehetett panasz, igaz, már inkább videó megoldásokkal operáltak, de a fények, a kivetítő képek, a teljes színpadkép matek pontossággal megkomponált volt. Volt harang a Hells Bellsnél, ágyúdörrenések, több tíz méter hosszú kifutó és persze az elengedhetetlen Angus Young a maga higanymozgásával, ahogy együtt él a hangszerével, az utolsó porcikájával is. Amikor kiment a kifutó végéig és ott felemelkedett a színpadból egy darab, és rajta Angus halad az ég felé a szóló közben…. Ezekért a pillanatokért érdemes élni.  A háttérben a dob-gitár-bőgő felelősök csakúgy, mint régen, tökéletesen dolgoztak Angus alá. Semmi haccacáré, beállnak a mikrofon mögé és amikor vége a koncertnek eljönnek onnan. Ez a dolguk! A régi tagokkal sem volt ez másképp. Kaptunk egy energikus koncertet, minden benne volt, ami egy rock koncerthez kell. Erő, hang, lüktetés, látvány és Angus Young, akinek a kisujjában több rock and roll van, mint nálunk az egész országban. Beleértve a rockzenekarokat is.

A sosem látott embertömeg legutolsó sora is üvöltött. Az AC/DC egy különleges zenekar, talán az egyetlen, ahol nem az énekes a frontember, hanem a gitáros, és én is arra lettem figyelmes, hogy jobban várom Angus szólóit, mint bármelyik dal refrénét. Noha Brian Johnson hangja már nagyon megkopott, és lehetett látni rajta, hogy minden dal végén oxigénsátorba vonult volna, mégis azt kell mondjam, hiba nélkül lehozta az estét. Mert nem kell a rockzenének tökéletesen és sterilen szólnia, kell bele a kosz, mert attól lesz életszaga az egész produkciónak.

A profizmus és a több évtizedes tapasztalat érezhető volt a színpadon, amikor Brian fülmonitorja az egyik dalnál tönkrement, a százezer ember ebből vajmi keveset vett észre. Úgy lett kicserélve, hogy csak tényleg a nagyon szemfülesek vették észre. Innen is üzenem Azahriah művészúrnak, hogy lehet ezt így is, mindenféle kivagyiság nélkül is meglehet oldani a színpadi problémákat. Nem kell elküldeni a közönséget sörözni, mert nincs behangolva a gitár, és nem kell balfaszozni a stábtagokat a színpadon, mert pontosan ettől nem profi az egész, hogy Azahriah hangot ad a nemtetszésének. Történt ugyanis, hogy Azahriah elküldte a teljes közönséget a koncertje közben sörözni, mert nem volt behangolva a gitárja, és azt kérte, mindenki jöjjön vissza negyed óra a múlva. Na, itt tartunk kis hazánkban. Nem is folytatom, mert csak feltolja az agyamba a vért az ideg.

Az a különbség az AC/DC és a mai mainstream előadók között, hogy Angusék már fiatalon azt szerették volna elérni, ahol most vannak, és életük végéig zenélni akartak. Ellenben a legtöbb mai előadó pár év alatt szeretne egy nagyot kaszálni, eszük ágába sincs a színpadon meghalni. Ezért fognak emlékezni az AC/DC-re 100 év múlva is, ellenben a sok mai tiszavirág életű sztárocskával. Mert mit is csinálnánk Angus nélkül? Mennyire szédülten bolyonganánk a világban, mi rockerek, tehetetlenül, anyátlanul, minden terv nélkül, keresve azt a klasszikus rocksztárt, akiről mintázzák a nagybetűs ROCK GITÁROST, akit ha meglátunk, azonnal libabőrösek leszünk és felkapjuk a léggitárunkat.  Legenda a díszi, és igenis szükségünk van rájuk, mert kihalófélben vannak ezek a legendák. Motörhead nincs, a Stones tagjai mindenkinél öregebbek, a Metallica is már belépett az szépkorúak táborába, szóval minden pillanatot meg kell ragadni, hogy láthassuk ezeket a hihetetlen nagy hatású zenekarokat.

Az AC/DC 2024-ben is száguld, bedarálja az embert, feltölt olyan energiával, amire semmilyen más zenekar nem képes ezen a bolygón. Ha ez a zenekar egyszer megszűnik, hatalmas csend borul a világra, jajj lesz nekünk.

Fotógaléria ITT

Főkép: Christie Goodwin