Búcsú

Rossz házasságból menekültem. Az anyámékéból. Tizennyolc évesen. Az ördöghöz is hozzámentem volna, és pár szép szó után az ördögről is elhittem, hogy angyal. Sanya egyik sem volt. Csak egy fiú a faluból, aki az őseire hasonlított, amit eleinte azért titkolt, mert még maga sem tudott róla.

Utolsó kurva voltam, amikor anyáméknak elmondtam, hogy úgy maradtam. Azt nem tettem
hozzá, hogy az első ügyetlen éjszakán, a búcsú utáni diszkóból hazafelé, a templomkert egyik
padján. Sanya pont eltávozáson volt, szépeket mondott, aztán hetekig nem találkoztunk. Sírt,
amikor megtudta. Ott, a laktanya ebédlőjében kijelentette, hogy feleségül vesz.

Csak a pénzüket akaró csóró kis cafkának nevezett az öreganyja, amikor Sanya karácsonykor
bemutatott. Az anyja őrjöngve zokogott, az apja összeakadó nyelvvel próbált valamit
magyarázni a kötelességről. Egyedül a húga örült. Leginkbb az ünnepi asztalnál bejelentett
kisbabája leendő unokatestvérének. Engem legalább nem pofoztak fel.

Az utolsó félévet Sándornéként, levelezőn fejeztem be. Sanyáéknál laktunk, ahol csak addig
voltam drága kicsi meny, amíg otthon volt. Hétközben kétműszakban a járműjavítóban
dolgozott, előtte vagy után egy maszeknál szerelt, hétvégeken meg építkezéseken vagy
valamelyik falusi földjén robotolt. Amint kitette a lábát a házból, élősködő picsa lettem.
Gömbölyödő hassal sehová sem vettek fel dolgozni. A szülőszobán vajúdva hallgattam a
kórház melletti iskolámból a nélkülem ballagók énekét.

Sanya a kórház előtt felpofozott, mert kijelentettem, hogy a babával hozzájuk nem megyek. A
pólyás gyerekkel meg egy bőrönddel, öt nappal a szülés után egyedül vonatoztam haza a
faluba. Anyám a kapuban sírt, hogy micsoda szégyen, apám a kertből részegen üvöltözött,
hogy tartson el, aki felcsinált, nagyanyám meg kettőjük között szaladgálva rikácsolta, hogy
csak egészséges legyen a gyerek, az a strici meg dögöljön meg. De nem engedtek be. A
szomszéd, Piroska néni, a védőnő fogadott be.

Sanyának négy nap kellett, hogy kijózanodjon, vagy megunja a hol engem, hol meg őt
szapuló anyját, és eljöjjön bocsánatot kérni. Megbocsátottam. Kivettük egy özvegyasszony
alsóépületét. Sanya dolgozott vagy részeg volt. Hónapról hónapra kínlódtunk. Sanyika sokat
betegeskedett. Talán, mert nem tudtam neki örülni. Másnak se. Hét hónapos volt, amikor
bölcsibe adtam. Dolgoznom kellett.

 

Rossz házasságból menekültem. A sajátomból. Tizenkilenc évesen. Bárkivel összeálltam, aki
csak egy pillanatra is nőként nézett rám, aki csak egy fél órára elfeledtette, hogy hajnalonta
honnan indulok és este hová érkezem. A csendes, sivár pokolba.

 

Imre is menekült. Az életközepi válsága elől. Nem tudhattuk, hogy az az utolsó hónapjaiban
köszöntött rá. Két hét után összeköltöztünk egy lakótelepi másfél szobásban. Sanyikát
Sanyánál hagytam. Szabad akartam lenni. Élni akartam, pedig nem tudtam, hogyan kell.
Imréék gyorsan elváltak, minden az asszonyál és a három gyereknél maradt. Semmink se volt.
Imre egy hónap múlva kórházba került. Gyorsan kiadták. A lakást se tudtuk fizetni, mert én se
tudtam dolgozni, hiszen egész nap ápolnom kellett. Nem tudom, mikor halt meg.

Iszonyatos verést kaptam Sanyától, amikor visszakéredzkedtem. De jobban fájt, hogy Sanyika
nem ismert meg. Onnantól, kuss volt a nevem. Se az öregasszony, se az anyós nem szólt
hozzám. Az apja is csak akkor, amikor berúgott, én meg nem engedtem, hogy fogdosson.
Hajnal ötre mentem a faluszéli csirketelepre, nyolc osztállyal csak oda vettek fel
állatgondozónak. Délután négytől meg cseléd voltam. Sanya reggeltől estig dolgozott,
kétnaponta berúgott, hetente egyszer megerőszakolt. Keresztülnéztek rajtam, de nem sírtam.
Elhittem, hogy én vagyok a hibás, mindenről én tehetek, mert egy másik férfi miatt elhagytam
a családom, a gyerekem, akit az öreganyja meg a nagyanyja kényeztetett és ellenem nevelt.
Szerencsére nem estem újra teherbe.

A tízéves általános iskolai osztálytalálkozón tértem magamhoz. Öregasszony voltam a
hamvas huszonévesek mellett. Testi és lelki nyomorék az üde fiatalok között.

Tudtam, hol dugdossák apósék a pénzt. Egy hét múlva Pesten voltam, albérletben. Évek után
újra fodrászhoz mentem, életemben először manikűrösnél jártam, új ruhát vettem, sőt még
szoláriumba is elmentem. Először egy lakótelepi ABC-ben voltam eladó. Keveset fizettek.
Aztán a butikban jobb lett volna, de pár hét után meghülyült a tulaj. Véletlenül láttam meg az
ügyintézői hirdetést. Nem tudom miért, talán véletlenül, de felvettek.

Pétert a hivatalban ismertem meg. Nem volt benne semmi különleges. Nem volt tolakodó,
legfeljebb olykor vicces tudott lenni. Nem volt tehetős, de mindig futotta, amire nagyon
kellett. Tíz évvel volt idősebb. Két évvel korábban temette el az anyját. Három hónap után
hozzá költöztem. És azt hittem, addig soha sem voltam olyan boldog, mint abban az
öregszagú lakásban. Később jöttem rá, nem boldog voltam, csak nyugodt és kiegyensúlyozott,
mert normális életet élhettem.

Sanya Sanyikával zsarolt. Nem akart válni. Akkor már nem élt az apja. Azt ígérte,
elköltözünk az öregektől, miénk lesz a falu legnagyobb és legszebb háza. A bíróságon is
erősködött, hogy mellette a helyem, mindent megbocsájt, soha nem egyezik bele a válásba.
Az utolsó tárgyalás előtte temették el az öreganyját. Az ítélethirdetésre részegen jött.
Sanyikával. A tárgyalóterem előtt odalökte, hogy akkor neveljem a kölykömet.

Péternek az első nő voltam az életébe, közel a negyvenhez nem akart elveszíteni. Inkább
Sanyikát is vállalta. Majdnem ráment a kapcsolatunk. Sanyika az új iskolában dühöngött,
verekedett, tört-zúzott. A második helyen meg se szólalt. A harmadik helyről eltanácsolták,
mint az iskola rémét.

Aztán jött a baleset. Szándékosan vagy véletlenül, de kiszaladt egy busz elé. Egy hétig élet és
halál között lebegett. Én meg azt kívántam, hogy halljon meg. A saját gyerekem hallálát
kívántam. Nem emlékszem, mikor vagy hogyan, de összeroppantam. Három hónap múlva
engedtek haza. Addigra Sanyika is rendbe jött, és mintha nem is ugyanazt a gyereket kaptuk
volna vissza. Péterrel horgászni járt, focimeccsekre, később együtt építgették a
szigetszentmiklósi házat. Középiskolába már onnan járt. Néha azért sírtam este az ágyban,
mert nem hittem el, hogy annyi szarság után, így is lehet élni, és éreztem, nem fog sokáig
tartani.

Még csak harmincöt voltam. Beleszerettem az új főnökömbe, egy családos emberbe. Először
szégyelltem. Bujkáltunk. Minden alkalom után meg akartam halni. Fájt, hogy becsapom
Pétert, de közben azt éreztem, belefulladok abba szürkeségbe, és az nem lehet, hogy nekem
csak ennyi legyen az élet. Gábor kinyitott előttem egy másik világot. Éttermek, mozi, színház,
kirándulások. Őrlődtem. Lassan gyűlölni kezdtem Pétert, aki soha se tudta, vagy inkább nem
is akarta megadni azt, amit Gábor. Például vásárlást anélkül, hogy az árcédulákat kellene
nézni, meg számolgatni, hogy mit lehet és mit nem. A kiküldetésnek hazudott hosszú
hétvégéken olyan helyeken jártunk, amikről addig nem is hallottam. Majd vissza Péter mellé
az unalmas, garasoskodó hétköznapokba. Azt utáltam a legjobban, hogy mindenről tud.
Minden az orra előtt zajlik, de nem tesz semmit. Talán mert rettegett, hogy újra egyedül
marad, mint az anyja halála után. Vagy azt hitte, előbb-utóbb megjön az eszem, netán rám
unnak.

Sanyika is egy rossz házasságból menekült. A miénkből. Az érettségi után visszaköltözött az
apjához. Előtte még lekurvázott, mert szerinte minden férfit csak kihasználok, tönkre teszek.
Péter némán nézte, ahogy másnap én is elköltöztem a még mindig épülő házból. Gábor
hitegetett, hogy elválik, legyek türelemmel, össze fogunk költözni, csak neki se könnyű, mert
mindig közbejön valami, amit meg kell oldania. Egyre többször tűnt el napokra, hetekre.
Végül, amikor mégis jött, kimerült volt, rohant, hozzám se nyúlt. A nyár végére elmúlt.
Ott voltam egy ócska albérletben egyedül, és rádöbbentem, hogy nincs senkim, akihez csak
egy jó szóért, vagy a legapróbb segítségért fordulhatnék. Egyedül karácsonyoztam.
Dolgoztam vagy egyedül ültem a besötétített lakásban. A húsvétra már nem is emlékszem.
Úgy mentek el napok, hogy szinte senkivel se beszéltem, mint egy gép működtem.

Anyák napján éreztem először, hogy valami baj van. Megijedtem, de nem tudtam, mit csináljak. Fájt,
égetett, rosszul voltam, ha otthon voltam, csak feküdtem, egyre nehezebbre esett bemenni
dolgozni. A munkahelyemről vitt el a mentő.

A huszonötéves általános iskolai osztálytalálkozóra már nem hiszem, hogy elmegyek. A fiatal
doktornő még bíztat, az öreg doktoron viszont látom, hogy nekem ennyi volt. De hát már
most is csak legfeljebb múltidő vagyok néhány ember fejében, akik azt se tudják, éppen hol
vagyok, mi van velem. De miért is tudnák vagy kérdeznék?
Itt van még? Vagy magamnak beszélek? Nem is mozog a szám. Ez lett az a pillanat, amiben
utoljára még minden lepereg. Tényleg ennyi volt? Mehetek.

BAJNAI ZSOLT