Szabolcsban születtem, Spartacust szeretem?

 

Odavaló vagyok. Bökönyi parasztgyerek. És mégis a DVSC az életem szerves része, a mindennapok különlegessége, a futball iránti rajongásom meghatározója. Szülőfalumból is származnak híres labdarúgók. Elég csak a Loki ikonjára Sándor Csabára gondolni, de említhetném Európa egyik legjobb női csatárát, Marozsán Dzsenifert is. Így aztán nem csoda, hogy a következő meccs első pár percében még nem fogok habzó szájjal üvölteni, a tőlem balra tornyosuló piros-kék tábor felé.

 

 

Kettőt kell még aludnom ahhoz, hogy rángó gyomorral, ideges kapkodással beüljek az autómba, irány a Nagyerdei Stadion. Ott toporgunk majd vagy tízezren, és egy órával a kezdés előtt nézzük a bemelegítést. És a hangulat várhatóan leírhatatlan lesz.

Amikor e sorokat írom, előtte vagyunk egy szurkolói ankéttal egybekötött sajtótájékoztatónak. Egy évvel ezelőtt is hasonló összejövetel volt a teremben, ott ültek a pulpitusnál az újak, és fogadkoztak. Nem jött be. De ezt hagyjuk is. Most muszáj optimistának, és bizakodónak lenni. Ezen a derbin sok minden eldőlhet. 

 

Évtizedekre vezethető vissza a két tábor egymás elleni hergelése. Megy majd a tirpákozás, a hurkázás - azt meg is kóstolom majd a Disznó Tornyosban - biztos lesz piró, köd, anyázás - nem kellene - meg utána büntetés.

 

A hangulat frenetikus, írják hétfőn a kollégák. Én meg toporgok a hidegben - mert azt jósolják - rekedtre üvöltöm magam Dodó második találatánál, sajnálom Megyerit, mert nem lesz dolga, rápillantok az eredményjelzőre és megelégedéssel konstatálom az ott virító számokat.

 

Kettőt kell még aludni. Én lehet, hogy hármat fogok, mert délután is szunyókálok kicsit. Aztán ébredés után jöhet a való világ, a piros-fehér mámor szabolcsi létem ellenére.

 

W. Gy.